1950-ben Alan Turing informatikus – aki az Enigma feltörésével vált híressé – találta ki a mesterséges intelligencia Turing-tesztjének nevezett módszert. Ha egy számítógép vagy program képes olyan intelligens válaszokat adni, mint egy ember, és nem lehet eldönteni, hogy ember vagy gép adta őket, akkor „gondolkodónak” tekinthetjük. Úgy tűnik, a mesterséges intelligenciával létrehozott versek egy része már hozza ezt a szintet.
A beszédszintézissel foglalkozó MI-tudósok egyfajta tesztkörnyezetnek tekintik a költészetet, mivel a legnehezebben megragadható irodalmi műfajnak számít. Számos nyelvi réteget foglal magába és nincsenek szigorú vagy univerzális szabályok arra vonatkozóan, hogy egy versben mi elfogadható, és mi nem. A helyzetet tovább árnyalja, hogy az olvasók nagy részének nincsenek ismeretei a költészet értékelési szempontjairól, és sok esetben meg sem értik a verseket. Ezért aztán hogyan is lenne elvárható, hogy valaki el tudja dönteni, egy verset ember vagy számítógép írt? Sokszor nem is tudja!
És ez nemcsak azért van így, mert néhány mesterségesintelligencia-kísérlet már valóban nagyon jó, hanem azért is, mert az emberek jelenkorunk zavarodottságának, összefüggéstelenségének jeleként egyre több olyan verset írnak, amelyek hasonlítanak a számítógépes művekhez. Azaz léteznek olyan számítógépek, amelyek számítógépként, olyanok, amelyek emberhez hasonlóan írnak, olyan emberek, akik „emberien”, és olyanok, akik számítógépszerűen írnak.