Best WordPress Hosting
 

Salgótarján gasztrogyöngyszeme, a SOLE MIO Ristorante

Nyugodt, csöndes kis teraszával a béke szigetét varázsolta a salgótarjáni városközpontba ez a kedves, modern olasz étterem, amely az ország bármelyik városában stabilan megállná a helyét. Meghökkentően friss újdonságokat csempésztek a város életébe, egyenesen Itáliából, és egyelőre nincs, aki versenyre kelhetne velük a környéken.

A tulajdonos testvére Olaszországban él, akit gyakran meglátogatott, és megtetszett neki az életstílus, a filozófia. Mindig arról álmodott, hogy lesz egy saját étterme, így amikor erre lehetősége nyílt, egyértelmű volt, hogy mediterrán, olasz vendéglőt nyit. Helyi vállalkozóként az egyik legfőbb célja volt Salgótarjánban fellendíteni, sokszínűsíteni a helyi gazdaságot, ezzel is fejleszteni a környéket, amely egyébként páratlan természeti értékekkel csábít ide mindenkit.

Alig egy éve nyitottak, azóta mindenki nagyon kíváncsi rájuk, folyamatosan telt házzal mennek a nappalok és az esték, az emberek egymásnak adják a kilincset. Hétvégén a gyönyörű környékre érkező kirándulók foglalnak zömmel asztalt, akik a legjobb értékeléssel rendelkező éttermet keresik – ez pedig nem más, mint a SOLE MIO. Sőt, voltak, akik Szegedről egy TikTok videó miatt keltek útra, őket elsősorban az étterem vonzotta, és hozzá kapcsolták a kirándulást. A helyiek, akiket eleinte az újdonság ereje vonzotta be, leginkább hétköznap töltik meg a hangulatos helyiség asztalait, illetve sokan ünnepekkor, kiemelkedő alkalmakkor térnek be, de már kialakult egy erős törzsvendégkör is.

Amikor először és utoljára fürdőruhában láttam Pataki Ágit

Katonanóta (részletek) – Az én városom – 10. befejező rész

Salgótarján 100  / 10 x 10 fekete-fehér fotó

1976. június 30-án reggel kilencre szólt a katonai behívóm a tarjáni Kohász Művelődési Központba. (Leánykori nevén Acélgyári Olvasó.) Túl sok szép emlékem nem fűződött a helyhez, a kivétel Antonioni Nagyítása volt, amit itt láttam először, hét évvel korábban. Apám kísért el, busszal jöttünk Zagyváról, egy darabig szótlanul várakozott, aztán mikor kiderült, hogy Nagykanizsára visznek légvédelmi tüzérnek, elbúcsúztunk egymástól. Nem emlékszem már, hogyan jutottunk el leendő katonatársaimmal a vasútállomásra, a vonat 11’ 44”-kor indult Pest felé, ez valahogy megmaradt. Álltunk a peron összeráncosodott aszfaltján, sütött a nap, nehéz volt belegondolni, hogy most kezdődik a nyár.

Amikor elküldtem Charles Austint 3 pólómmal Michael Jacksonhoz, aki letérdelt előtte

Olimpiai és világbajnokok Salgótarjánban

Az én városom 9. rész, 10X10 fekete fehér fotó

Ha azt a kérdést tesszük föl magunknak, hogy melyik városi rendezvénynek volt a legnagyobb híre az országhatárokon is túl, akkor nagyon egyszerű a válasz: az Ugrógála kiemelkedik a nem túl népes mezőnyből.

Két találkozás: Cseh Tamás és Bereményi Géza Salgótarjánban – Az én városom 7. rész

Salgótarján 100 – 10 x 10 fekete-fehér fotó

Cseh Tamás (Budapest, 1943. január 22. – Budapest, 2009. augusztus 7.) Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas magyar zeneszerző, énekes, színész, előadóművész, rajztanár.

Bereményi Géza (Budapest, 1946. január 25. –) Kossuth- és Balázs Béla-díjas író, dalszöveg- és forgatókönyvíró, filmrendező. Az Eldorádó című filmjéért 1989-ben Európai Filmdíjat kapott a Legjobb rendező kategóriájában. Cseh Tamással mintegy 1300 dalt írtak közösen.

A Karancs Szálló vendéglátó helyei – Az én városom 5. rész

(Cseppekben a tenger) – 10 x 10 fotó a 100 éves Salgótarjánról

A minap egy Pesten élő, Tarjánból elszármazott fiatal barátommal sétáltunk a város főterén, amikor a Karancs Szálló tömbjére rámutatva azt kérdezte, ezt meg lebontják?  Rosszul esett ez a hangütés, mintha rólam kérdezett volna valamit, egy, a jövőben bekövetkező kedvezőtlen változásról. Bizonyára akadna más visszaemlékező, aki részletesebb, izgalmasabb, nagyobb időszakot átölelő dolgozatot írna e témában, de most rajtam a sor, megpróbálom ifjú korom emlékeit felidézni, amelyek ehhez a „betontömbhöz” kötnek.

Ha valahol elhangzik a Karancs neve, mindenki előtt a kilenc szintes épület szállodai tömbje jelenik meg. Pedig értelemszerűen a vendéglátóhelynek ebben a részében jóval kevesebb tarjáni fordult meg, mint a földszinti, úgynevezett lepényben, illetve a félemeleten elhelyezett vendéglátóipari egységekben. Menjünk sorjában.

Pontosan emlékszem a félmeztelen jelenetre – Az én városom – 4. rész

Salgótarján 100 – 10 X 10 fekete-fehér fotó

Az előző rész címe az is lehetett volna, hogy Szobrok és Zeppelinek. Tarjánt, a jelzők között élő települést nevezték már a szobrok városának is. Az itt közölt 10 fotón 4 különböző szobor látható, az egyik kétszer. De repüljünk most vissza ismét az ifjú korba.

A beatzene mellett, – amiről az előző részben meséltem – azzal párhuzamosan természetesen más hatások is értek. A filmek ereje például tartósabbnak bizonyult. Megírtam már a Nagyításhoz fűződő viszonyomat, de azt kifelejtettem a visszaemlékezésből, hogy 1967-ben, 12 éves koromban már rendszeres olvasója voltam a Filmvilágnak. Valószínűleg nem mindent értettem meg a cikkekből, de pontosan emlékszem az az évi cannes-i filmfesztiválról szóló tudósításra, ahol az egyik illusztráció Vanessa Redgrave és David Hemmings félmeztelen jelenetét ábrázolta Antonioni filmjéből.

Az én városom – 3. rész

Salgótarján 100 – 10 x 10 fekete-fehér fotó

1969-ben már a vadonatúj Főtér extra hosszúságú padjain ültünk a barátaimmal délutánokként, a tér 100 x 70 méteres oldalvonalaival, valamint a körülötte fölépült modern városközpont üveg- és betontömbjeivel impozáns látványt nyújtott. A főutca másik felén megmaradt a Kis főtér, ami helyi járati buszmegállóként funkcionált még sokáig.

Siklódy Lőrinc 1923-ban felállított I. világháborús Hősök szobrát* 1959-ben Tar István Fegyvert fogó munkása váltotta, mely alkotás máig is a helyén maradt, bár közelében 2012-től a város 1920-ban megválasztott első polgármesterének szobra áll, pontosabban ül, kezeit a maga által írt könyv kéziratán tartva.**

A már nem titkos városépítészeti csoda: Salgótarján

Alföld közepi általános iskolámnak a káptalanfüredi úttörőtáborban volt állandó turnusa. Nem tudom, hogy a pedagógusok a Balaton veszélyességétől tartottak-e, vagy túl nagynak találták a távolságot, mindenesetre általában az Északi-középhegységre váltották az opciót. Igazuk volt, egy Tisza partján felnövő gyereknek egy tónál és a hozzá tartozó felvidéknél jóval nagyobb flash egy rendes hegy.

1988 nyarán Salgótarján-Salgóbányára cserélték a Balatont. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy a városban jártam. Biztosan volt idegenvezetés (mert az mindig volt, tanáraim ügyeltek arra, hogy tudjuk, hol járunk – az más kérdés, hogy a Nógrád Touristtól kirendelt néninek vagy bácsinak mi milyen élményt jelenthettünk), a múzeumra, a bányamúzeumra, Salgó várára és az öblösüveggyári látogatásra határozottan emlékszem. A Tájak – korok – múzeumok kiskönyvtára és a Panoráma magyar települések sorozat lelkes rajongójaként pedig beszereztem a dr. Belitzky János és dr. Vadas András útikönyvének 4., átdolgozott kiadását, Fehér István és Kupka Edith fotóival. 24 forintba került, a borítón a Fő tér egy részlete látható, a háttérben a Karancs szálló, jobbra a művelődési ház, elöl a fókuszban a Felszabadulás című Somogyi József-szobor.

A Karancs szálló.