Best WordPress Hosting
 

Világvégi univerzum – A Madách Imre Emlékmúzeum Alsósztregován

„Lakunk egy dombon vagyon, körülvéve egy ángol ízlésű, majdnem igenis nagy körű kerttől, mely hegyen s völgy ölén fekvén, erdőt, rétet, szőlőt, aklot és tavat is foglal magában, de egy része most igen elhagyott. E vad, csendes magány tehát, mely másnak nem tudom, de nékem kimondhatatlan bájt foglal magában, hazám, kedves lakóhelyem.” Így festette le Madách Imre szülőhelyét, Alsósztregovát 1838-ban egyetemi iskolatársának, barátjának, Lónyay Menyhértnek. Akkortájt nagyjából ötszázan lakták, túlnyomó többségében szlovákok. Fényes Elek 1851-es országismertetője 60 házban 414 evangélikus, 76 katolikus, 4 református és 3 zsidó lakót jegyzett fel, egy-egy evangélikus és katolikus templommal, valamint „a Madách nemzetség ősi laká”-val. A 2021-es arányok: 1013 lakosából 977 szlovák, 10 cseh, 3 magyar, 2 cigány, 1 ukrán, 20 ismeretlen nemzetiségű. A templomok ma is állnak – a katolikus a falu szélén, az evangélikus a közepén, a Madách-kastély mellett –, de a gazdasági statisztikákban a határbeli „vasérczkő”, a két malom és az 1430-ig visszamenően datálva létező családi rezidencia „nagy kertje, gyümölcsöse és üvegháza” helyett a termálfürdő és az arra épült wellnesshotel jóval nagyobb súllyal szerepel.

A Madách Imre Emlékmúzeum

Ahogy Szászi Zoltán költő, Madách Imre egyik avatott ismerője fogalmazott a bicentenárium kapcsán Alsósztregován rendezett konferencián, az, amit száz évvel ezelőtt találtunk volna itt, „még az irodalmi emlékházat se ütögette meg”. Többször átalakult a tárlat, egyre bővült és formálódott strukturálisan, az épp tíz éve felújított kastélyban látható aktuális kiállítás – A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma filiáléjaként – méltó emlékhely, Madách-tisztelőknek igazi zarándokhely.

„Később máshol nem történtek velem többé nagy dolgok” – A kassai Márai Sándor-emlékkiállítás

„Mindent, ami az életben nagyon jó volt, Kassától kaptam. S minden, ami az életben nagyon rossz volt, ott esett meg velem. Tulajdonképpen később máshol nem történtek velem többé nagy dolgok” – írja az Egy polgár vallomásaiban. A családi történetek és az illusztris felmenőktől kapott örökség mellett a város gazdag történelmi múltja hatással volt a gyermeki képzeletre, ami tovább élt a befutott, kiforrott író munkáiban is. Bárhova került is Márai a világban, minden várost Kassához hasonlított, mindenhol az onnan magával vitt szellemiséget kereste.

A Mäsiarska, azaz Mészáros utca 35. szám alatti egyemeletes házban élt a Grosschmid család 1913-tól 1932-es Miskolcra költözésükig. A szürkés-bézses épületen táblák emlékeznek meg Márai Sándorról és Radványi Gézáról, alattuk koszorúk jelzik az utókor háláját. (Az íróét 1991-ben avatták fel, filmrendező öccséét 2016-ban.) És jöjjön egy gyors magyarázat a különböző vezetéknevekről. Az édesapa, Grosschmid Géza ügyvéd minden tekintetben támogatta gyermekeit, de a családi hagyomány szerint, amikor két fia művészi pályára lépését bejelentette, kategorikus kijelentést tett: „Én nem bánom, ha pojácát csináltok magatokból, csak ne az én nevem alatt.” Ez az oka annak, hogy Sándor a nemesi előnevüket, Géza pedig az apai nagymama vezetéknevét választotta.

A Márai Sándor-emlékkiállításnak helyet adó ház Kassán, a Mészáros utca 35. szám alatt. Fotó: Vajda János / MTI

„Talán csak négy hét az élet” – Grendel Lajosra emlékezünk

Léván született értelmiségi családban. A helyi magyar gimnáziumban érettségizett, 1966-tól a pozsonyi Komensky Egyetemen matematikát és fizikát hallgatott, majd szakot váltott, s 1973-ban magyar-angol szakon diplomázott. Egyetemistaként a József Attila Ifjúsági Klub estjeit látogatta, első írása is a klub később betiltott lapjában, a Hangban jelent meg. 1970-ben az Irodalmi Szemle közölte első novelláját, Teniszlabda címmel. 1973-ban a Madách Könyvkiadó szerkesztője lett s végleg Pozsonyban telepedett le. 1990-től 1994-ig az Irodalmi Szemle, majd a Kalligram főszerkesztőjeként, 1994-től 1997-ig a Kalligram Könyv- és Lapkiadó kiadóvezetőjeként tevékenykedett, emellett több szlovák napilapban és folyóiratban is rendszeresen publikált.

1990 és 1992 között a Csehszlovákiai Magyar Írók Társaságának volt az elnöke, 1997-től 2000-ig pedig a szlovák PEN-központnak. Ezzel párhuzamosan a Szlovákiai Írószervezetek Társulásának elnöke és a Csemadok alelnöke is volt. 2003 márciusában a Szlovák Helsinki Bizottság elnökévé választották.

1997-től a pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékének adjunktusa volt, oktatott a prágai Károly Egyetem Szlavisztikai és közép-európai Intézetében is.