Best WordPress Hosting
 

„Amikor a Kárpát-medencét elöntötte a hagymás-paprikás szaft” – Nyáry Krisztiánnal új könyvéről beszélgettünk

A szerelem, bátorság magasztos témái után új könyvében irodalmi alakok gasztronómiai érdeklődését veszi górcső alá. Miért választotta ezt a területet?

Amióta létezik irodalom, a gasztronómia mindig is fontos részét képezte: már a Gilgames-eposzban is lakomajelenetekkel találkozunk. Ennek ellenére bizonyos korokban lenézően kezelték, máskor viszont nagyon divatos téma volt. Ma az éhezésről, az asztali szűkölködésről szóló írásokat hajlamosabbak vagyunk a magas irodalom részének tekinteni, mint a bőségesen terített asztalról szóló műveket. Ami valószínűleg azzal függ össze, hogy a romantika óta azt gondoljuk: egy író lehetőleg legyen szegény és minimum koplaljon. Kíváncsi voltam, hogy a magyar alkotók miként viszonyultak a témához.

Milyen szempontok alapján válogatott a szerzők között?

Hideg nyalatról, fagyosról, azaz a fagylaltokról

„Bezzeg a mi időnkben!” – mondaná erre dédanyám. Pedig ő nem is tudja, hogy a rózsaalakú sárkánygyümölcsös fagylalt még nem is akkora cifraság, és egyébként is, Czifray István Magyar nemzeti szakácskönyvében is létezik már a tutti-frutti fagyi receptje. Persze azóta sokat fejlődött a cukrászmesterség, és az igazi ínyencek nem elégednek meg a gyümölcsös ízű nyalattal, ha kóstolhatnak valami olyat is, ami eltér a megszokottól.

Meg egyébként is, fagyit mindenből lehet csinálni. A tokiói Namja Town Jégszalon nevű fagyizójában nagyjából ötven íz közül választhatnak az érdeklődők, többek között a curry, a bazsalikom, a fokhagyma, a vaszabi, a sült padlizsán, valamint a marhanyelv ízű fagyi is szerepel a menüben. De nem kell olyan messze utaznunk, ha valami igazán különlegesre vágyunk. Philippe Faur francia jégkrémkészítő mester is hasonló felhozatallal kecsegtet, nála ugyanis a kecskesajtos, a libamájas, a kaviáros és a füstölt lazacos fagylalt is helyet kapott a megszokott ízek mellett. Itt érdemes megjegyezni azt is, hogy idén a balatonalmádi Amaretto Fagyizó tövises mangó sorbetje lett a Balaton fagyija, és ugyanezen a versenyen a sajtos-tejfölös lángos ízesítésű fagyi különdíjat kapott.

A cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/7. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy első kézből olvashassa!

„Nem hiszem, hogy könnyű sikerek mentén érdemes élni”

A gasztronómia és a vendéglátás terén nem részesültél intézményes oktatásban, most mégis itt ülünk az éttermedben, ráadásul az utóbbi években zászlóvivője lettél az erdélyi gasztronómiának. Mi vezetett erre az útra?

Már egész kiskoromban elkezdett érdekelni a főzés, és az a fajta gyermek voltam, aki könnyen rácsodálkozott egy tányér ételre. Az első főzéshez kapcsolódó élményem az, amikor még kisiskolás koromban először csináltam tojásrántottát a családnak, és próbáltam spéci módon felvágni hozzá a paradicsomot, amitől nagyon kreatívnak éreztem magam, dicséretet is kaptam a szüleimtől. A szülői minta és a családi közeg is nagyon inspiráló volt, mert édesapám –, aki sajnos már nincs velünk – nagyon szeretett főzni, imádta vendégül látni az embereket, így ez nálunk természetesnek számított. Ez ugyanígy jellemző a mostani életemre is, mert ha akad egy szabadnap, amikor otthon lehetünk a családdal, akkor már azonnal azon töröm a fejemet, hogy mit főzzünk, és kit hívjunk át – a feleségem persze nem mindig díjazza az ötletet. Mielőtt vendéglátós lettem, öt-hat évig utazgattam különböző országokban, és végigjártam azokat az éttermeket, amelyek érdekeltek. Már akkor is (ahogyan most is) azt mondtam magamról, hogy én „élénken figyelő vendég vagyok!”. Az volt az elképzelésem, hogy majd nyugdíjas koromban csinálok egy kis éttermet, ahol kiélhetem magam. Hála istennek nem kellett addig várnom.

Salt is Mine néven 2022 márciusában, a parajdi sóbányában szerveztetek vacsorát a budapesti Salt étterem séfjével, Tóth Szilárddal, ők 2019-ben kapták meg a Michelin-csillagot. Ezen a vacsorán volt csukaikra, fermentált rókagomba, kecsketatár, agyas leves, báránypacal és még sok minden más is, mindez 120 méterrel a föld alatt, ahová a vendégek amerikai veteránautókkal érkeztek.

Finomságok, ahogy reformkori költők, írók szerették

Pápa, 1842. április – a tizenkilenc éves Petőfi Sándor megírja A borozó című költeményét. „Gondűző borocska mellett / Vígan illan életem; / Gondűző borocska mellett, / Sors, hatalmad nevetem” – szólal meg a bor mámorában úszó lírai én. Két évvel később a Szomjas ember tűnődése című versben pedig azt olvassuk: „Ejnye, mi az istennyila! / Üres már a ládafia? Üres ám / Jaj pedig be ihatnám!” Nem csoda hát, hogy a gyanútlan olvasó azt gondolná, hogy Petőfi bizony „nem a csizmájába töltötte a borát”.

A csárdák költője azonban nem tartozott sem a nagyivók, sem a nagyevők közé. Tompa Mihályhoz címzett versében azt írja „Egyébiránt ne gondold, barátom, / Hogy én valami vad fickó vagyok, / Mihelyst a bor szinét meglátom; / Nem én! csak úgy csendesen vígadok.” Juhász Gyula is hasonlókat ír róla az Alkohol és irodalom című tanulmányában: „Ami pedig Petőfit illeti, róla csak a hazai legenda terjesztette, hogy szerette az italt. A legnagyobb magyar lírikus igen ritkán és igen mértékletesen élt a borral, amire két meggyőző példával szolgálhatunk. Az egyik saját nyilatkozata, amelyben igen erélyesen visszautasítja egyik pesti lapnak híresztelését, mintha ő az éjjel a Pilvax kávéházban mulatott volna, a másik egy kortárs közlése, amely szerint az ifjú költő nagyon különösnek találta, hogy Vörösmarty előtt boros üveg állott, amikor valamelyik délutáni irodalmi ügyben fölkereste a magyar költők akkori királyát.”

Ami pedig a költő étkekhez fűződő viszonyát illeti, legtöbbször négy fogás képezi a szóbeszéd tárgyát: a bakagombóc, a tejfölös torma, a túrós tészta, valamint a bivalytejes és túrós puliszka.

„Egy asztalnál ülni emberekkel, és közösen enni: szentség.”

Nagyon sok dologgal foglalkoztál már. Minek tartod magad elsősorban: szakácsnak, gasztroszakértőnek, étteremvezetőnek?

Kicsit csúnya szóval: vendéglátósnak. Lehet, hogy ez már elcsépelt megnevezés, de megvan a maga szépsége. Az emberek többsége azt gondolja, hogy a vendéglátás csupán éhes emberek megetetéséről szól, de ez ennél jóval összetettebb feladat. Eleve egy asztalnál ülni emberekkel, és közösen enni: szentség. Mi három műfajjal foglalkozunk a vendéglátáson belül: cateringgel, fesztivál-vendéglátással és éttermi étkeztetéssel.

A catering például arról szól, hogy van valakinek egy problémája, amiben mi segítünk. A legjobb cateringes visszajelzések úgy hangzanak: „Rettenetes volt a konferencia, semmi sem úgy működött, ahogy kellett volna, de annyira jó, hogy ti voltatok itt, és a vendéglátással nem kellett foglalkoznunk egyáltalán.” A fesztiválokon ettől eltérően az impulzus működik, ez pedig sokkal erősebb annál a gasztronómiai élménynél, mint amit a tányérra teszel, így nagyon nagy a csábítás, hogy az impulzust erősítsd, és ne érdekeljen, hogy mi kerül a tányérba. Mi épp ezt próbáljuk elkerülni, és nálunk igenis fontos, hogy mi kerül a tányérra. Az éttermi vendéglátás pedig egy harmadik műfaj, ahol egy adott pillanatban kell magas minőséget nyújtani, és ehhez kapcsolódik egy olyan szeretetnyelv, amit mindannyian ismerünk. Szüleink generációi nem képesek azt mondani, hogy „Fiam, szeretlek”, de amikor azt mondják, hogy „A kedvencedet sütöttem”, akkor tudod, hogy az ugyanazt jelenti. 

A somlói galuskáról és egyéb ételneveinkről

Hortobágyi palacsinta

Ha valaki belekóstol a hortobágyi palacsintába, és hiányérzete van, cseppet se csodálkozzék. A hortobágyi palacsinta ugyanis nem Hortobágyról, hanem Brüsszelből származik! Jó, persze, ez így nem igaz, az azonban tény, hogy nem a Hortobágyon, hanem az 1958-as brüsszeli világkiállításon készítették először (legalábbis ezen a néven), akárcsak a Rákóczi-túróst, a Budapest-bélszínt vagy a brassói aprópecsenyét.

Papp Endre, a híres vendéglátós, a pesti Mátyás Pince vezetője, A vendéglős és híres vendégei című könyv szerzője a világkiállításon bemutatta a hortobágyi palacsintát. Kár lenne azon vitatkozni, hogy övé-e az étel vagy sem, hiszen a pörkölttel megtöltött palacsinta már az 50-es évek előtt is létezett, ami azonban bizonyos, hogy a hortobágyi palacsinta nevet Papp Endre adta neki, aki valószínűleg Kolmánnétól másolhatta a nagy sikernek örvendő receptet, a „hortobágyi” megnevezést pedig csak marketingfogásból választhatta.