A gasztronómia és a vendéglátás terén nem részesültél intézményes oktatásban, most mégis itt ülünk az éttermedben, ráadásul az utóbbi években zászlóvivője lettél az erdélyi gasztronómiának. Mi vezetett erre az útra?
Már egész kiskoromban elkezdett érdekelni a főzés, és az a fajta gyermek voltam, aki könnyen rácsodálkozott egy tányér ételre. Az első főzéshez kapcsolódó élményem az, amikor még kisiskolás koromban először csináltam tojásrántottát a családnak, és próbáltam spéci módon felvágni hozzá a paradicsomot, amitől nagyon kreatívnak éreztem magam, dicséretet is kaptam a szüleimtől. A szülői minta és a családi közeg is nagyon inspiráló volt, mert édesapám –, aki sajnos már nincs velünk – nagyon szeretett főzni, imádta vendégül látni az embereket, így ez nálunk természetesnek számított. Ez ugyanígy jellemző a mostani életemre is, mert ha akad egy szabadnap, amikor otthon lehetünk a családdal, akkor már azonnal azon töröm a fejemet, hogy mit főzzünk, és kit hívjunk át – a feleségem persze nem mindig díjazza az ötletet. Mielőtt vendéglátós lettem, öt-hat évig utazgattam különböző országokban, és végigjártam azokat az éttermeket, amelyek érdekeltek. Már akkor is (ahogyan most is) azt mondtam magamról, hogy én „élénken figyelő vendég vagyok!”. Az volt az elképzelésem, hogy majd nyugdíjas koromban csinálok egy kis éttermet, ahol kiélhetem magam. Hála istennek nem kellett addig várnom.
Salt is Mine néven 2022 márciusában, a parajdi sóbányában szerveztetek vacsorát a budapesti Salt étterem séfjével, Tóth Szilárddal, ők 2019-ben kapták meg a Michelin-csillagot. Ezen a vacsorán volt csukaikra, fermentált rókagomba, kecsketatár, agyas leves, báránypacal és még sok minden más is, mindez 120 méterrel a föld alatt, ahová a vendégek amerikai veteránautókkal érkeztek.