Abdallah Abdel-Ati Abdel-Salam Mohamed Al-Naggar 1983-ban született, kairói egyetemi évei alatt ismerkedett meg a magyar nyelvvel. Olvass bele!
Archívum címkék: Fekete Vince
Ők vehetik át a Balassi Bálint-emlékkardot
A Kézdivásárhelyen született 58 éves Fekete Vince babérkoszorús költő eddig 17 verseskötettel gazdagította a magyar irodalmat, 14 éve a Székelyföld című folyóirat szerkesztőjeként tevékenykedik.
Abdallah Abdel-Ati Abdel-Salam Mohamed Al-Naggar 1983-ban született, kairói egyetemi évei alatt ismerkedett meg a magyar nyelvvel az ottani magyar tanszéken. Eddig többek között Petőfi Sándor, József Attila, Kosztolányi Dezső, a Balassi-kardos Lövétei Lázár László és Vörös István verseit fordította le, és ebben az évben a Balassi Kard Művészeti Alapítvány felkérésére Balassi Bálint válogatott költeményeit ültette át arab nyelvre. Balassi 29 alkotását költötte át, az ezeket tartalmazó kétnyelvű kötet megjelenés előtt áll.
A Balassi Bálint-emlékkard az első magyar irodalmi díj, amely mind az öt kontinensre eljutott. Eddig 51 költő és műfordító kapta meg.
Átadták a Méhes György-díjakat
A több mint ötmillió forint értékű díjakat szombaton a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban adták át a három alkotónak és a két irodalmi körnek. Az ünnepi eseményen Méhes György fia, Nagy Elek köszöntötte a vendégeket. Elmondta: az alapítvány létrejöttével a család régi terve valósult meg: alapítványon keresztül gondozni édesapja életművét, és támogatni a magyar, kiemelten a határon túli magyar kultúrát, különösen az irodalmat.
Temesi Ferenc műfajteremtő költői, írói munkája, valamint műfordítói tevékenysége elismeréseként részesült a Méhes György Életműdíjban. Az írót Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója méltatta.
„Sajnálom, hogy nem vagyok Temesi Ferenc, aki már megírta a magyar szótárregényt, de hát mit csináljak, előbb született, mint én. Ráadásul olyan elsőzős-fajta. Megírja az első szótárregényt (Por), az első újságregényt (Kölcsön idő), az első Bartók-regényt (Bartók) és az első Temesi Ferenc-életművet. Ezt díjazzuk ma. Temesi megmutatta: írónak lenni nem tudományos kérdés, hanem életprobléma. Ha meg akarod írni a szótáradat, az úgy nem megy, ha folyamatosan megalkuszol. Ki kell tartanod a saját életedben, nem hajolhatsz be az éppen divatozó közízlésnek, nem élheted mások életét. Dolgoznod kell még akkor is, ha a munkád éppen nem nemesít. Mi kell tehát ahhoz, hogy Temesi Ferenc lehessünk? Idézem őt: tehetségesnek kell lenni és magyarnak. Temesi Ferenc tehetségesnek született, megmaradt magyarnak. Ezért vagyunk ma itt. Példakép. Így is lehet élni. Vagy csak így érdemes. Isten éltesse Temesi Ferencet!“ – mondta.
„A mindenség működik tovább” – Fekete Vince költővel beszélgettünk
A magyar költészet napján mutatták be a Halálgyakorlatok című verseskötetét. A Magvető Caféban megrendezett beszélgetés után többeknek is dedikálta az új könyvét. Fiatal korában mennyire járt író-olvasó találkozókra? Ha járt, melyik a legemlékezetesebb ilyen eseménye?
Ha éppen jött valaki (vagy valakik) Kézdiszentkeresztre, a szülőfalumba, akkor részt vettem magam is vagy az iskolában, vagy a kultúrotthonban, ahol általában az ilyen találkozókat szervezték. Nem volt belőlük túl sok, úgyhogy szinte mindenikre eléggé tisztán emlékszem. Többnyire a környékről vagy Kovászna megyéből érkeztek hozzánk írók, költők, közírók, újságírók: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Ozsváth Gábor és még néhányan tiszteletüket tették a faluban valamikor a hetvenes évek közepén-végén.
Tizennégy éves koromtól aztán Kézdivásárhelyre kerültem középiskolába, az ottani 1-es számú Faipari Líceumba. Ide már, az iskolába, de a városba is, a Vigadó épületében levő ifjúsági klubba – ahol helyet biztosítottak a hasonló jellegű találkozóknak – sokkal többen ellátogattak, nemcsak a környékről, de Erdély és Románia más régióiból is. Ma már – különösen határon túl – nem túlságosan ismert nevek ezek, de akkor nekünk – a magyar szó miatt is – nagyon fontosak voltak. Közülük Kányádi Sándorra, aki Kolozsvárról jött, emlékszem a legélesebben. Elbűvölő, lenyűgöző előadó volt. Emlékezetes, maradandó élményként maradt meg bennem a vele való találkozás. Amikor már magam is írogatni, közölgetni kezdtem, személyesen is megismerkedtünk. Később egy válogatott verseskötetét is szerkeszthettem a Székely könyvtár sorozatban.
„Mindenik vers az előzőt folytatja” – Beszélgetés Fekete Vince és Fehér Renátó versesköteteiről
Szegő a könyvbemutató elején elmondta, hogy a két könyvet párhuzamosan szerkesztette. A munka során olyan érzése támadt, mintha azok elkezdtek volna egymással párbeszédbe lépni, szóba elegyedni, és számára a különbségek éppoly izgalmasak voltak, mint a hasonlóságok.
Fekete Vince Kézdivásárhelyen, Fehér Renátó Szombathelyen él. Az előbbi az egyik legkeletebben lévő magyar többségű város, az utóbbi pedig az ország nyugati részén van. Szegő ennek kapcsán azt kérdezte a szerzőktől: van-e a lokalitásból, „periférialátásból” fakadó identitásuk. „Olyannyira, hogy mint a Torkolatcsöndben, úgy a korábbi köteteim mindegyikében leginkább a lokális tapasztalataimon van a hangsúly, amelyeket Szombathelyen és környékén érzékelek. Ha nem is helyszerűségben, de identitásban és lokális tapasztalatok terén azokat a költői eszközöket keresem, amelyekkel kihangosíthatom azt, amit számomra az országon belüli nyugati »határság« jelent” – felelte Fehér Renátó.
Kézdivásárhely nyelvezetébe született bele, a magyar nyelvet akcentussal beszéli – mondta el magáról Fekete Vince. „Amikor románokkal beszélek, tudják, hogy nem székelyföldi, hanem erdélyi vagyok, amikor pedig Magyarországon vagyok, akkor tisztában vannak azzal, hogy a határ túlsó oldaláról, Erdélyből vagy a Kárpátaljáról jöttem. Vargaváros című kötetemben például Kézdivásárhelyet és környékét vettem górcső alá. A Halálgyakorlatokban viszont nagyjából elhagytam azt a vidéket, és eltávolodtam ide, Budapestre, a centrumba.”