A hatvanas években, a hiánygazdaság korszakában minden helyettesített valamit: demokráciát a népi demokrácia, az autót a Trabant, a kávét a cikória. A lényeg az volt, hogy senki ne úgy nézzen ki, mint a KISZ-es igazolványába ragasztott képe, illetve lehetőség szerint eleve kerülje el az ehhez hasonló szervezeteket, ami azért is volt nehéz, mert szinte mindent a KISZ szervezett, részben a rock and rollt is. Még diák voltál, de már minden arra emlékeztetett, hogy hamarosan melós leszel, azaz véget ér a lázas ifjúság, addig meg minek ugrálni.
Mindennek megvolt a másolata, még a klasszikus képregényeknek is. Ez volt a hívogatóan színes Füles, amiben vetésforgóban jöttek a viccek, a rejtvények és a képregények. 1957. február 3-án jelent meg először, amikor már megszűntek a forradalom szórványharcai, és kezdetét vette a kőkemény megtorlás, és az életben nem a Skandi módra rejtvénytípus volt a legnagyobb talány. A hatvanas évek rajzos történeteiben még nem a klasszikus képregények kabalaállatkái mosolyogtak ránk, még messze volt Pif vagy a Disney-féle állatkert, jórészt Korcsmáros Pál és Zórád Ernő zseniális rajzain a klasszikus regények felképesített adaptációit láthattuk. Máig sem tisztázott okokból a balosnak mondott, de még így is nagyon kapitalista Pif újságok megjelentek a magyar újságosbódékban, talán azért, mert valaki elhitette az Ifjúsági Lapkiadó igazgatóságával, hogy ha egy gyerek tíz percig pislogva bámulja magát Pifet, akkor az Leninné változik.
Az ötvenes évek második felében, amikor a legnagyobb energiák nem a részecskegyorsítóban szabadultak el, hanem a rock & roll táncesteken, mi, magyarok nem a tánccal voltunk elfoglalva, hanem azzal, hogyan kell szétvágni Sztálin szobrát, és milyen messziről kell elhajítani a Molotov-koktélt. Vagyis a forradalommal. Utána pedig azzal, hogyan tüntessük el 1956 nyomait, a legbiztonságosabb trezorba helyezve az emlékeket: a szívünkbe. Amikor a megtorlások után elindultak a tánciskolák, a zenészeknek még nem volt lila zakójuk párducmintás gallérral.