A mű sikerének számos oka van. Olyan témát dolgoz fel, ami ritkaságszámba megy a magyar irodalomban, ez pedig az 1956 után Romániában felfokozódó ideológiai tisztogatás nyomán megindult letartóztatási hullám során börtönbe vetettek, büntetőtáborokba deportáltak szenvedése. A szerző a rá és népes családjára kirótt, mérhetetlenül igazságtalan, embertelen sínylődést írja meg olyan hasonlíthatatlanul szép szöveget formázva, olyan aprólékos, dokumentarista ábrázolást nyújtva, amely felejthetetlenné, örök érvényűvé emeli a regényét.
Az ok, amiért a kommunista állam a regénybeli s vélhetően a valóságos család ellen a terrorintézkedést alkalmazza, teljesen abszurd. A református tiszteletes apa a lehető legmélyebb hittel hirdette az igét, amit az állam vezetése önmagára nézve egzisztenciális fenyegetésként azonosít. Ez pedig azzal jár, hogy az édesapát 1958-ban huszonkét év börtönre ítéli, amiből aztán hat évet le is kell töltenie. A hat gyermek gondja így az édesanyára, valamint egy, a családhoz önként csatlakozó fiatal árva lányra marad, akit korábban befogadtak. Őt, ezt az angyali ártatlanságú teremtést a gyerekek hamar elfogadják, megszeretik és Nényunak nevezik el. Nényu pedig akkor is kitart mellettük, amikor a csonkán maradt családot – nem sokkal az édesapa letartóztatása után – mint elemente dusmanoase, ellenséges elemként, mindenüktől megfosztva kitelepítik a Duna-menti Baragan büntetőtelepére.
A hosszan hömpölygő cselekményt a legkisebb gyerek, András szemszögéből követhetjük végig. Tőle tudjuk meg, hogy olyan kietlen vidékre kerülnek, ahol a szürke porviharokban megszámlálhatatlan ördögszekér görög a pusztaságban, és ahol kezdetben egy földbe vájt odúban hajthatják álomra a fejüket. Ezt a zugot is meg kell osztaniuk holmi, a környéken tengődő rókacsaláddal. Később egy ócska, huzatos barakkban, bordelben húzzák meg magukat, és a legidősebb testvér, Ferenc megtiltja a gyerekeknek a pityergést, hiszen ezzel csak édesanyjuk szívét keserítenék.