A mai automatizált technológiák általi gyártás, az ipari előállítás méretei és a fogyasztói társadalom működése afelé terelték az emberek könyvekhez fűződő kapcsolatát, hogy mint „készárut” leemelhetik a könyvesbolt polcairól, és mint szellemi értékkel bíró használati tárgyat, hazavihetik a saját könyvespolcukra. És bár a könyvnyomtatást sokan és sokféleképpen temették már az elmúlt évtizedekben, a fizikai könyvek, velük együtt a nyomdák mégis velünk maradtak.
Hogy előállítási körülményeik reflektálatlanul állnak a hétköznapokban, annak éppen az lehet az oka, hogy a könyv maga a hétköznapjaink szerves részévé vált. Ha el is töprengünk rajta, hogy elkészültéhez milyen stádiumokon kellett átesnie az író által a kiadóhoz leadott nyers szövegnek – például szerkesztés, jóváhagyás, tördelés, illusztrálás, tipográfia megválasztása –, mely folyamat végén kikerül olvasmányélményünk tárgya, nem valószínű, hogy röpke kérdőfoszlánynál tovább jutunk. Holott a részletek mögött jó esetben gondos tervezés, kritikus döntések sorozata húzódik meg.
Például valószínűleg ritkán gondolkozunk el azon, hogy mi alapján választja meg a könyvkiadó, a nyomda vagy épp a szerző az adott szöveg betűtípusát. Apróság, mégis alapvetően meghatározza ez a tényező az olvasással való kapcsolatunkat – jelentősége pedig jobbára csak akkor tűnhet fel, ha valamilyen oknál fogva nem megfelelő tipográfiával kiadott nyomtatványt veszünk a kezünkbe. A funkcionális vonatkozásokon túl – nevezetesen, hogy olvasható legyen, és hogy a kiadás nyelvének minden írásjel- és betűkaraktere egységesen lejegyezhető legyen – ott van az esztétika kérdése is. Ne csak olvasható, de jólesően olvasható is legyen az adott kötet: ez a minimum elvárásunk egy könyvvel szemben.