Best WordPress Hosting
 

Archívum címkék: nemzetközi

Minden arany, ami fénylik — Körkép az Egyesült Arab Emírségek és Katar elmúlt évtizedének kulturális fejlődéséről

Közzétette szerző

Némi fenntartással fogadtam a hírt, amikor kiderült, hogy az egyik jelentős amerikai kurátori képzés hallgatójaként az idei nyári szakmai kirándulásunk célpontjai az egyesült arab emírségekbeli 15. Sharjah Biennálé, valamint a térség környező kulturális látnivalói lesznek. A Perzsa-öböl országainak nőket és transzneműeket korlátozó jogai, milliós számú bevándorlóinak, vendégmunkásainak rabszolgasorshoz hasonlítható munkakörülmények között tartása az emberi jogok megsértésének olyan globális problémái, amelyek felett nem lehet szemet hunyni. Mint ahogy nem lehet nem kritikusan tekinteni a térség legfőbb gazdasági hajtóerejét jelentő olajkitermelés visszafordíthatatlan környezetkárosító hatására sem. A régiót illető megosztottság a tavalyi katari labdarúgó-világbajnokság idején még fokozottabb figyelmet és súlyos nemzetközi vitákat eredményezett. 

Az Öböl-menti térség morális szankciójából tehát a magát liberálisként meghatározó iskola, amely nem csupán a New York-i és amerikai művészeti világra, de nemzetközi alumni hálózatával a világ szinte minden pontjára kiterjedő befolyással bíró kulturális intézmény, nem vette ki a részét. Ezzel a lépéssel pedig akarva-akaratlanul is alárendelte magát a Perzsa-öbölben zajló dinamikus gazdasági és kulturális fejlődés soft power törekvéseinek. 

Ha egy pillanatra mégis zárójelbe tesszük a régiót illető jogos kritikákat, akkor talán meg lehet jegyezni, hogy az idei Sharjah Biennálé, Dubai, Abu-Dhabi és Doha kulturális intézményei az utóbbi egy évtizedben valóban olyan változásokon mentek keresztül, amelyek nem maradhatnak nemzetközi figyelem nélkül. Katar és az Egyesült Arab Emírségek gombamód szaporodó progresszív múzeumai és galériái, elképesztő méretű anyagi és szellemi befektetései útján három párhuzamos módon is építkezik, hogy globális művészettörténeti narratívák meghatározó szereplőjévé válhasson.  

PostPin It!

Milyen lesz az idei Vienna Contemporary?

Közzétette szerző

Az elmúlt évek többszöri, jelentős átalakulásai után a legnagyobb bécsi kortárs művészeti vásár, a Vienna Contemporary (VCT)  idén változatlan tulajdonosi struktúrával és menedzsmenttel, az eddigi névvel és a tavaly először „belakott” helyszínen vág neki az idei kiadásnak. A helyzet persze mégsem ugyanaz, mint tavaly, egyrészt az – első félévi tapasztalatok alapján – romló piaci hangulat miatt, másrészt pedig azért, mert a vásár 2021-ben felbukkant és első két kiadásával figyelemreméltó sikert elért új vetélytársa, a Spark Art Fair Vienna az idei évet – némiképp váratlanul – kihagyta. (Visszatérésüket a jövő évre ígérik.)

ORLAN: Self-Hybridation Masques de l’Opéra de Pékin című 2014-es munkája a bécsi Galerie Ernst Hilger standján szerepel a Vienna Contemporary-n. A Galerie Ernst Hilger és a Vienna Contemporary jóvoltából

A VCT részvételi számai a konkurencia kiesése mellett is a tavalyi évhez hasonlóan alakulnak; míg tavaly 17 országból 62, idén 19 országból 61 galéria standját láthatják a látogatók. Boris Ondreička, a vásár művészeti vezetője már a rendezvényt értékelő tavalyi interjújában elmondta az artportálnak, hogy mennyiségi értelemben nem kívánnak terjeszkedni; a hangsúlyt a színvonal további emelésére helyezik. Másfelől a helyszín, azaz a patinás Kursalon Wien adottságai nem is tennék lehetővé lényegesen több stand elhelyezését. Ha a résztvevők számában nincs is érdemi változás, földrajzi eltolódások megfigyelhetők. Ez a házigazda ország galériáit érinti a legkevésbé; számuk lényegében változatlan maradt és a vezető galériák többségét a szervezők ezúttal is meg tudták nyerni a részvételnek. Annak ugyanakkor nyilván nem örülnek, hogy a Galerie Eva Presenhuber, melynek első ízben történt részvételét tavaly nagy sikerként könyvelték el, idén a VCT-vel párhuzamosan megrendezendő Frieze Seoul-t választotta. A VCT elsősorban regionális, a közép- és kelet-európai régiót középpontba állító vásár, idén azonban éppen ebből a régióból csökkent a résztvevők száma. Ebben a kevésbé aktív magyar részvétel is szerepet játszik: míg tavaly a bécsi székhelyű, de Budapesten is működő Knoll Galerie mellett négy további hazai galéria is eljött Bécsbe, idénre közülük – a Knoll mellett – csak az acb Galéria és a Kisterem maradt. Ők a leginkább elkötelezettek az osztrák főváros mellett, hiszen tavaly a VCT mellett mindketten részt vettek a Spark Art Fairen is. A szerény idei részvétel azért is kissé meglepő, mert tavaly a Spark-on több más hazai galéria részt vett; közülük senki sem ”nyergelt át” a VCT-re. Ennek aligha lehet az az oka, hogy a bécsivel párhuzamosan több más nagyobb vásár is zajlik majd a világban, hiszen a már említett Frieze Seoul-nak nincs magyar résztvevője, a New York-i The Armory Show egyetlen magyar szereplője viszont – Nemes Márton szóló show-jával – az az acb Galéria, mely az újabb amerikai bemutatkozás mellett is ott lesz Bécsben. Az ok inkább részben abban keresendő, hogy a hazai galériák egy része idén általában is visszafogottabb a nemzetközi vásárokon való szereplést illetően, részben pedig abban, hogy üzletpolitikájukban ma már kisebb szerepet játszik a nemzetközi piac Bécsből jól belátható szelete. 

PostPin It!

Nem sült el igazán jól a Christie’s imázsalakító kampánya

Közzétette szerző

A bevezetőt olvasva talán lezáratlan vagy vitatható módon lezárt restitúciós ügyek juthatnak elsőként eszünkbe s az ilyen ügyek valóban a „kritikus” eladások jelentős részét teszik ki, de bőven vannak példák más területekről is. Rendszeresen olvashatunk például arról, hogy afrikai, ázsiai vagy latin-amerikai országoknak a nagy árvervőházak székhelyein működő nagykövetségei igyekeznek megakadályozni egyes tárgyak elárverezését, melyek álláspontjuk szerint illegális úton kerültek hazájukból külföldre. Az árverőházak persze tudják, hogy ilyenkor kényes vizekre eveznek és mindent megtesznek azért, hogy, legalábbis jogi értelemben, bebiztosítsák magukat; a nagyobb házaknak külön proveniencia-kutatással, illetve restitúciós ügyekkel foglalkozó részlegei is vannak. Ezzel együtt is számos ügy terelődik jogi útra – váltakozó eredménnyel – és ezek morális értelemben akkor is felvethetnek kérdéseket, ha a perekben az árverőházak szemszögéből nézve kedvező döntések születnek.

Vannak jó tapasztalatok is: előfordul például, hogy olyan festményt kíván beadni egy árverésre valaki, amelyet keresnek egykori tulajdonosai, akiktől erőszakkal vették el a vészkorszakban és az érintett árverőház közvetítésével a mű sorsát megnyugtatóan rendező megállapodás jön létre a hajdani és a mostani tulajdonos között. A kölni Van Ham Auktionen közreműködésével például az elmúlt években több, valaha a neves műkereskedő, Jacques Goudstikker tulajdonát képező mű sorsát sikerült a felek megelégedésére rendezni.

Az ilyen, vitatott művek kezelésében tanúsított hozzáállás komoly hatással lehet egy-egy aukciósház imázsára – nem véletlen, hogy a házak nagy súlyt fektetnek annak demonstrálására, milyen körültekintően, alapos ismeretekkel felvértezve állnak ezekhez a kérdésekhez. A Christie’s például a vészkorszakban elrabolt műkincsek sorsának rendezését szabályozó ún. Washingtoni Alapelvek elfogadásának 25. évfordulója apropóján Reflecting on Restitution címmel egész évre szóló programsorozatot hirdetett, demonstrálandó, mennyire szívén viseli az érintett művek sorsát. A rendezvények sorát januárban egy, a párizsi Christie’s székházban rendezett kiállítás nyitotta meg, melyen egy francia kortárs művész, Raphaël Denis a vészkorszakban francia tulajdonosaiktól erőszakkal elvett műtárgyakat megidéző installációsorozatát mutatták be. A párizsi kiállítást tavasszal egy amszterdami kerekasztal követte, melyen Nina Siegal amerikai író-újságíró új könyvét mutatták be. A könyv a műkincsrablások történetét hét, részben náci tisztségviselők, részben hollandiai zsidó műgyűjtők naplóinak feldolgozásával követi nyomon. Hasonló rendezvényre került sor Bécsben is, ahol egy esettanulmány szerepelt a napirenden: Gustav Klimt Adele Bloch-Bauer portréjának kalandos története, melyet 2015-ben a Hölgy aranyban című amerikai film is feldolgozott.

PostPin It!

Új vezetők kerülnek 2025-ben a legnagyobb bécsi múzeumok élére

Közzétette szerző

Szinte egyidejűleg látott Bécsben napvilágot az a két közlemény, melyek szerint a jövő év végén távozik funkciójából Sabine Haag, a Kunsthistorisches Museum (KHM) és Klaus Albrecht Schröder, az Albertina első számú vezetője. Mindketten a szakma veteránjai; a jövőre 62 éves Haag 15, míg a távozásakor 69 éves Schröder 25 (!) év után int majd búcsút az általa vezetett intézménynek. A funkcióik betöltésére kiírt pályázatokat mindkét esetben külföldi múzeumi vezetők nyerték meg, ám egyikük sem számít Bécsben ismeretlennek.

Sabine Haag sorsa Bécs legnagyobb művészeti múzeumának élén némileg szokatlanul alakult; mandátuma a mostanit megelőzően 2019-ben járt le utoljára; a posztjára azt megelőzően, 2017-ben kiírt pályázatot azonban nem ő nyerte meg, hanem Eike Schmidt, aki akkor már két éve a firenzei Uffizi első külföldi igazgatójaként tevékenykedett. Schmidt váltási terve meglehetősen vegyes visszhangot váltott ki: sokan azzal vádolták – Olaszországban is, ahol a szakma és a közvélemény egy része rossz néven vette egy külföldi vezető kinevezését –, hogy ő eleve a Kunsthistorisches Museumot szemelte ki magának és csak ugródeszkának kellett neki az Uffizi, míg mások szerint – és valószínűleg ez a vélekedés áll közelebb az igazsághoz – döntését az olaszországi kormányváltás motiválta; attól tartott, hogy a külföldi múzeumi vezetők kinevezésére rossz szemmel tekintő jobboldali kormány rövid úton meg akar majd szabadulni tőle. Haag tehát egy ideig abban a tudatban vezette a múzeumot, hogy azt hamarosan el kell hagynia, Schmidt pedig nem fukarkodott a kritikával; szerinte a múzeum késésben volt a digitalizáció terén és nem tudta azt a helyet elfoglalni a nemzetközi múzeumi színtéren, ami gyűjteményeinek gazdagsága alapján indokolt lenne. Később viszont, amikor kiderült, hogy Olaszországban sem eszik olyan forrón a kását, Schmidt meggondolta magát és úgy döntött, hogy marad Firenzében. (Lehet, hogy ezt  a döntését most meg fogja bánni, mert az országnak újra jobboldali kormánya van, mely ugyan nem akar azonnal szerződést bontani a külföldi múzeumigazgatókkal, de „szolgálati idejüket” két ciklusra akarja korlátozni, ami Schmidt és a többi, a 2015-ös nyitáskor kinevezett külföldi vezető esetében ez év végén jár majd le. Végleges döntés azonban egyelőre még nem született az ügyben.)

Sabine Haag, forrás: Wikimedia Commons

PostPin It!

Visszaesett a nemzetközi aukciós piac forgalma az első félévben

Közzétette szerző

Az ArtTactic néhány napja nyilvánosságra hozott első félévi számai nem az aukciós piac teljes forgalmát, hanem csak három vezető nemzetközi árverőház – a Christie’s, a Sotheby’s és a Phillips – adatait mutatják. A globális forgalmi adatok teljes körű összesítése hosszabb időt vesz igénybe, ezért ezek rendszerint csak éves szinten hozzáférhetőek, de mivel a „három nagy” a teljes aukciós forgalom közel kétharmadát generálja (korábban részesedésük ennél is nagyobb volt), elég megbízható képet adnak a piac egészének tendenciáiról. A nyugati világ többi aukciósháza túl kicsi piaci részesedéssel rendelkezik ahhoz, hogy érdemben módosítson a „nagyok” számaiból kibontakozó trendeken; erre legfeljebb az évről évre az átlagosnál jóval nagyobb ingadozást produkáló kínai házak lehetnek képesek, ám ők is csak korlátozottan, hiszen az ottani piac bizonytalanságai részben már a „nagyok” adataiba is beépülnek, tekintve, hogy a Christie’s és a Sotheby’s forgalmában Kína komoly szerepet játszik.

A Sotheby’s, a Christie’s és a Phillips 2023. I. félévi forgalma (USD), © ArtTactic

A három ház együttesen 5,8 milliárd dolláros forgalmat produkált az első félévben – 18,2%-kal kevesebbet, mint egy évvel korábban.  Ez viszonylag jelentős visszaesés, de, mint ahogy az az ArtTactic által összeállított grafikonon jól látszik, a hasonló nagyságrendű változások – akár pozitív, akár negatív irányban – a korábbi években is rendszeresek voltak. A műtárgypiac mindig is érzékenyen reagált a világban végbemenő folyamatokra, márpedig az utóbbi évek bővelkedtek a nem ritkán drámai mértékű, részben váratlan, részben előre megjósolt változásokban, így az említett közel 20%-os visszaesés nem lepte meg a megfigyelőket, inkább megerősítette előzetes várakozásaikat. Az 5,8 milliárd dolláros összforgalomból a legnagyobb szeletet 2,76 milliárddal a Sotheby’s hasította ki magának, visszaszerezve ezzel az első helyet legnagyobb riválisától. A Christie’s egyrészt azzal vigasztalhatja magát, hogy elmaradása a 24%-os visszaesés ellenére is alig több 100 millió dollárnál – ennyit akár egyetlen csúcsmű is megérhet –, másrészt pedig azzal, hogy náluk tavaly is a második félév volt az erősebb. Igaz, ebben akkor meghatározó szerepet játszott egyetlen magángyűjtemény, Paul G. Allen kollekciójának piacra kerülése, ami jóval több mint másfél milliárd dollárral dobta meg a cég forgalmát; hasonló „trófeára” ebben az esztendőben nincs kilátás. A két megaház forgalma mellett valósággal eltörpül a Phillips 396 milliója. Százalékosan ez utóbbi ház szenvedte el – az előző év kiugró teljesítménye után – a legnagyobb visszaesést, míg a relatíve legjobb teljesítményt a Sotheby’s könyvelhette el. A nagy házak a nyilvánosságnak szóló kommunikációjukban persze igyekeznek a pozitívumokat előtérbe helyezni; a százalékos visszaesést mutató számok nem az első sorokban szerepelnek közleményeikben. Inkább a következőkre hívták fel a figyelmet:

PostPin It!

A tér művészete, a művészet tere – az alsó-ausztriai Kunstraum Buchbergben jártunk

Közzétette szerző

Ismerkedjünk meg először is a „várúrral”, az osztrák múzeumi színtér széles körű nemzetközi ismertségnek örvendő kiemelkedő alakjával, a nyolcadik X-en túl is igen aktív Dieter Bognerrel. Ifjú korában nem sok jel utalt arra, hogy pályája majd a művészeti színtéren teljesedik ki; kezdetben az acélkereskedelemmel és ipari berendezések forgalmazásával foglalkozó családi vállalkozásban dolgozott és bár ez a terület igencsak távol áll a művészetektől, később mégis hasznát vette ott szerzett tapasztalatainak, így a rengeteg utazás benyomásainak vagy a közép- és kelet-európai régió alaposabb megismerésének azokból az évekből, amikor a vállalkozás e térségbeli üzleteiért volt felelős. Az utazások során érdeklődése előbb az építészet felé fordult, majd mindinkább nyitott a képzőművészetek felé is – olyannyira, hogy 1968-tól már művészettörténetet, filozófiát és régészetet tanult Bécsben és Párizsban. Kezdetben régebbi korok művészete foglalkoztatta – disszertációját a Loire-völgy román kori freskóiról írta, s a diplomavédés után évekig a bécsi Művészettörténeti Intézetben dolgozott. Érdeklődése azonban csakhamar a modern és a kortárs művészetek felé fordult és miközben szabadúszó kurátorként, kutatóként és publicistaként tevékenykedett, több hazai és külföldi egyetemen is oktatott. Nemzetközi hírnevét a Magyarországon is jól ismert bécsi MuseumsQuartier (MQ) koncepciójának kidolgozása alapozta meg; 1990-94 között egyik ügyvezető igazgatója is volt a projekt megvalósítására létrehozott cégnek. S ha a gyakorlatban nem is minden úgy valósult meg, ahogyan ő ezt elképzelte – négy év után ezért is hagyta ott a céget – az MQ jelenlegi formájában is sokat elárul arról, hogyan látja ő a múzeumok helyét, szerepét, feladatait. Az intézmény máig tartó lankadatlan népszerűsége pedig komoly visszaigazolást is jelent a számára. 1994-ben már saját céget alapított, mely múzeum- és kiállítástervezéssel foglalkozik és olyan jelentős intézmények tartalmi és muzeológiai koncepcióját dolgozta ki, vagy működött abban közre, mint a Kunsthaus Graz, a berni Museumsquartier, a dessaui Bauhaus Museum, a lausanne-i Musée cantonal des Beaux-Arts, a kijevi Mystetskyi Arsenal, vagy a New York-i New Museum of Contemporary Art – utóbbi intézmény igazgatótanácsának is hosszú ideig tagja volt. Bogner nevéhez fűződik több ismert képzőművész és/vagy teoretikus, így az osztrák-amerikai Friedrich Kiesler vagy az osztrák Marc Adrian hagyatékának átvétele, feldolgozása és közkinccsé tétele. Tevékenykedett kurátorként is, 2019-ben például ő volt a Velencei Biennálé Stanislav Kolíbal munkásságát bemutató cseh pavilonjának kurátora. (Bogner kapcsolata a neves cseh képzőművésszel már jóval régebbi keletű, de erről majd később.)

A Kunstraum Buchbergnek helyet adó Buchberg am Kamp-i kastély Alsó-Ausztriában. Fotó: Archiv Kunstraum Buchberg

A bécsi MuseumsQuartier mellett a szélesebb közvélemény számára Bogner és felesége, Gertraud mégis elsősorban műgyűjtőként ismert. Gyűjteni a múlt század 70-es éveiben kezdtek és csakhamar nyilvánvalóvá vált számukra, hogy elsősorban a konstruktív-konkrét és a konceptuális művészet az ő világuk. A gyűjtés azt követően vált intenzívebbé, hogy 1979-ben egy workshopot rendeztek a konstruktív művészek nemzetközi munkaközössége tagjainak részvételével, melynek a másfél évtizeddel korábban családjuk birtokába került buchbergi kastély adott otthont. (Magának a kastélynak a története a XII. századig nyúlik vissza; az idők során számos tulajdonosa volt, akik koruk divatjának és saját igényeiknek megfelelően sokszor átépítették és bővítették.) Ez a workshop mérföldkőnek bizonyult, több értelemben is. Egyrészt, az ennek keretében született, a résztvevő művészek egy-egy alkotását tartalmazó mappa és az érintett művészektől kapott kisebb munkák fontos szerepet játszottak a gyűjteményépítésben, másrészt ekkor vált Bognerék számára nyilvánvalóvá, hogy a kastély, bár állapota nem volt jónak mondható, a legszükségesebb munkák elvégzése után kiváló terepet biztosít egy gyűjtemény elhelyezésére és igen nagy teret kínál helyspecifikus munkák elkészítésére is. (Az említett workshopnak az éppen a napokban elhunyt Gáyor Tibor személyében magyar résztvevője is volt, így az akkoriban Ausztriában élő művész egy munkája a mappában is szerepelt.) Innentől kezdve a gyűjteményépítés felgyorsult. A súlypont továbbra is a konkrét-geometrikus, illetve a konceptuális művészet maradt, és markánsan érvényesült a gyűjtőknek az a szándéka, hogy az érintett irányzatokhoz tartozó osztrák pozíciókat nemzetközi kontextusba ágyazva mutassák be. Ebben a kontextusépítésben fontos szerep jutott a Bogner még „előző életében” megismert közép- és kelet-európai régió művészeinek. Így kerültek a gyűjteménybe a már említett Gáyor Tibor mellett többek között Maurer Dóra, Vera Molnár, Megyik János és Mengyán András munkái. Bognerék nemcsak befutott művészektől vásároltak; szívesen fedeztek fel ígéretes fiatalokat is – ami számukra az első nagyobb vásárlás volt, mesélték később, az az érintett művészek számára sokszor az első nagyobb eladást jelentette.

PostPin It!

Aratás és kalákázás – Beszámoló az OFF-Biennálé Budapest nemzetközi szimpóziumáról

Közzétette szerző

Az esemény célkitűzése, hogy egyszerre reflektáljon az OFF-Biennálé tavalyi Documenta 15 részvételére, annak tanulságait pedig beültesse a magyarországi és kelet-európai közegbe. E feladat összetettsége pedig már a felsorakoztatott előadók szerteágazó témáin is megmutatkozott. De az esemény egyfajta szüretként is felfogható, ahol a résztvevők a megelőző év projektjeit követő tanulságokat betakarítva a termény sorsáról, elosztásáról és felhasználásáról döntenek. De a közös emésztés metaforája is többször felmerült az eseményen, ami voltaképp egy olyan természetes folyamat, amely egy szervezet vagy test további működését teszi lehetővé. Ez a szervezet jelen esetben lehet szűkebb kontextusban az OFF-Biennálé, tágabban pedig az East Europe Biennale Alliance (EEBA), vagy bármely más nemzetközi művészeti szerveződés is. Ennek eredményeként a felsorakozó problémák és a résztvevők rendkívül változatos összképet mutattak. Az OFF-Biennálé csapata már korábban is szervezett egy bemutatót, illetve élénk vitákkal kísért beszélgetést is a Documenta 15 kapcsán. A kurátori társulás mindent összevetve itthon és a nemzetközi színtéren is egyaránt sikeres. Utóbbi ékes példája a nemrégiben bejelentett hír, miszerint az OFF-Biennálé csapatát idén a rangos német Goethe-éremmel tüntették ki. 

Fotó: Kristóf Balázs, © OFF-Biennále Budapest Archívum

Az első nap kerekasztal-beszélgetéseinek felhangját alapvetően a nemzetközi kapcsolatok és hálózatok működése határozta meg. Az első kerekasztal fő témája az OFF és a Documentához tartozó csoportosulások kapcsolata volt. A beszélgetés Székely Katalin és Lázár Eszter (OFF-Biennálé), Farid Rakun (ruangrupa), valamint Matthias Einhoff (Z/KU Berlin) vettek részt, a panelt pedig Petrányi Luca kurátor moderálta. A Documentát a résztvevők három különböző részre osztva közelítették meg: az első az előkészületek, a második a megnyitó utáni, a harmadik pedig a zárást követő időszak voltak. Az egybegyűltek látszólag mind egyetértettek abban, hogy a számos nehezítő tényezőtől eltekintve (pl. lezárások, idő- és erőforrás hiánya) a történtek pozitívan értékelhetőek. Matthias Einhoff kiemelte, hogy a média kevésbé tudott mit kezdeni a tavalyi Documentával, ugyanakkor örömmel fogadta a különböző közösségekkel kialakított kapcsolatokat és sikeres kommunikációt. Az OFF-Biennálét képviselő Lázár Eszter és Székely Katalin arról beszéltek, hogy számos ismerettel és tudással gazdagodtak, attól függetlenül is, hogy a tudásmegosztás olykor talán egy kicsit egyoldalú volt. Matthias Einhoff kitért arra is, hogy a kritika és a média negatív reakcióitól függetlenül a berlini és német művészeti közeget „megihlette” az az ökoszisztéma vagy kísérleti infrastruktúra, ami a lumbung, vagyis a Documenta 15 előkészítésében résztvevő csoportokból, kurátorokból, a kiállító művészekből álló közösség keretében kialakult, még annak ellenére is, hogy nem voltak felkészülve erre a mennyiségű alkotóra és résztvevő partnerre. Farid Rakun, az idei főkurátor indonéz ruangrupa kollektíva tagja is kihangsúlyozta, hogy méretbeli problémák miatt a koncepció sokszor nehezen működött a Documenta grandiózus színpadán. Mind a ruangrupa, mind a többi résztvevő egyetértett abban, hogy az elkövetkező időszak a tanulságok levonásáról és a reflexiókról fog szólni. Ennek következtében a szerveződés jövőjét illető munka, vagyis a lumbung interlokál további sorsának kérdése későbbre tolódik. Petrányi Luca megjegyezte, hogy ez az elgondolás, amivel a lumbung közösség a Documenta 15 után is tovább tud élni, valószínű az egyes tagok erőbefektetésén és felelősségén fog múlni, a folytatás pedig több szinten is megvalósulhat majd, akár a lumbungtól függetlenül is. 

PostPin It!

Mit kezdjen egy múzeum a hamisítványokkal?

Közzétette szerző

Lehet szépíteni a dolgot, de az még sosem vált dicsőségére egy múzeumnak, ha kiderült, hogy falain hamis festmények vagy grafikák függtek, posztamensein hamis szobrok álltak. Ez még akkor is kellemetlen, ha a múzeumba letétként került vagy időszaki kiállításra kölcsönzött alkotás eredetisége kérdőjeleződik meg, s még inkább kínos, ha ez az intézmény törzsanyagába tartozó művel – vagy művekkel – történik meg. Ennélfogva a hamisítványnak bizonyult munkákat többnyire csendben eltávolítják és elsüllyesztik a raktárak mélyén. Persze, ezt nem mindig lehet csendben megtenni; amikor egy-egy kiállításon szereplő munkák mindegyikére vagy legalábbis többségére a gyanú árnyéka vetül, akkor a nyilvános botrányt nem lehet elkerülni. De ezek speciális esetek; ilyenkor többnyire valaki vagy valakik által tudottan hamis művek egy-egy életműbe való beemelésére irányuló szándékról van szó, melynek megvalósítása nem is képzelhető el az érintett intézmények vezetőinek vagy legalábbis az adott kiállítás előkészítésébe bevont munkatársainak tudatos közreműködése, vagy legjobb esetben is bűnös felelőtlensége nélkül. Azt hihetnénk, hogy ilyesmi legfeljebb „a világ szemétől távol”, eldugott kis múzeumokban fordul elő, azonban sajnos nem így van: alig múlik el év, amikor ne jönnének hírek komoly intézmények egy-egy kiállításának váratlan, idő előtti bezárásáról, majd múzeumi vezetők gyors lemondásáról, miután kiderül, hogy az érintett tárlatokon kiállított művek többsége hamis volt. Néhány konkrét példát is említünk az utóbbi évekből, jelezve, hogy jó nevű intézmények is beleeshetnek ebbe a csapdába, és a felvizezni szándékozott életművek létrehozói között ott vannak a művészettörténet legnagyobbjai is. 2017-ben a genovai Palazzo Ducale Modigliani-kiállításának számos tételéről derült ki, hogy hamisak; egy évvel később a Genti Szépművészeti Múzeum egy magángyűjteményre építő orosz avantgárd kiállításának legtöbb darabjáról, köztük Kazimir Malevics, Pavel Filonov, Alexandra Exter munkáiról bizonyosodott be, hogy hamisítványok; a ljubljanai Szlovén Nemzeti Múzeumban egy nappal a megnyitó előtt fújták le tavaly egy neves műgyűjtő család hamisítványokkal teletűzdelt kollekciójának bemutatását és ugyancsak tavaly a floridai Orlando Museum of Art teljes vezetése lemondásra kényszerült, miután kiderült, hogy szenzációként beharangozott Basquiat-tárlatukon is több volt a hamisítvány, mint az eredeti festmény.

Enteriőr a Genti Szépművészeti Múzeum 2018-as orosz avantgárd kiállításáról. A Genti Szépművészeti Múzeum jóvoltából

Az utóbbi évek hamisítási ügyeinek ha nem is a legnagyobb, de talán leglátványosabb múzeumi áldozata Észak-Rajna-Vesztfália Művészeti Gyűjteménye volt Düsseldorfban, mely annyira megörült egy Malevics-festménynek, mely számos más munkával együtt egy alapítvány ajándékaként 2014-ben került a tulajdonába, hogy annak motívumára építette új logóját is. Amikor a múzeum később alaposabb vizsgálatoknak vetette alá az 1915 körülre datált festményt, kiderült, hogy az évtizedekkel később, a 70-es évek első felében készült.

PostPin It!

Beszámoló az első arles-i rajzfesztiválról, a Festival du Dessin-ről

Közzétette szerző

Ha a galériák nem rendeznek rajz és grafikai kiállításokat, akkor az igen sokszínű és innovatív műfaj a gyakorlóival együtt előbb-utóbb háttérbe szorul. Márpedig – néhány galéria kivételével – a legtöbben gazdasági megfontolásból ezen az úton járnak, hiszen a néhány száz eurós művek eladása összehasonlíthatatlanul kevesebb nyereséget hoz, mint egy olajfestményé, miközben a galéria által befektetett munka és pénz szinte azonos. Ezért is örvendetes a műfaj iránt elkötelezett galériák, kiadók és művészek néhány évvel ezelőtt elindult kezdeményezése, aminek köszönhetően a párizsi tavasz a rajz- és grafikai szalonok, kiállítások szezonjává vált. Az első arles-i rajzfesztivál, a Festival du Dessin megrendezésével e szcéna idén még egy nagy lépéssel előbbre jutott azáltal, hogy a műfaj iránti figyelem immár Párizs határain túl is ér, illetve, hogy a kereskedelmi galériák mellett tekintélyes arles-i intézmények is csatlakoztak az eseményhez.

Hervé Di Rosa: Panorama grotesque (részlet), 2012

Frédérique Pajak (Vera Michalski kiadóval közösen), a Festival du Dessin alapítója és művészeti vezetője, maga is rajzoló, emellett könyvkiadó és több irodalmi díjjal kitüntetett író, a fiatalon elhunyt kiváló képzőművész, Jacques Pajak fia. A mintegy negyven kiállítás hat kurátor részvételével és művészeti útmutatásával jött létre, míg a fesztivál fővédnöke az ismert francia színész, Antoine de Caunes.

PostPin It!

Mutasd meg a láthatatlant – Lynne Cohen és Marina Gadonneix párhuzamos kiállítása a Pompidou Központban

Közzétette szerző

Lynne Cohen (1944–2014) az amerikai Michiganben kezdett képzőművészetet tanulni, majd később a híres londoni Slade Schoolban folytatta tanulmányait, szobrász-grafikus szakon. A helyszínből és az életkorából adódóan is természetes volt, hogy a minimal art és a popkultúra foglalkoztatta. Csupán 1970-től kezdett el fotózni, és érdekes módon a régebbi amerikai fotóművészet hagyományain indult el. Dorothée Lange-hoz vagy Walker Evans-hez hasonlóan Cohen is több ezer mérföldet vándorolva fotózta az amerikai valóságot, képeit minden beállítástól, javítástól mentesen, kizárólag dokumentatív koncepcióval készítette. (Akárcsak Walker Evans, Cohen is nagyméretű, 18×24-es kamerát használt, mivel ez lehetőséget adott számára a nagy terek perspektivikus torzulástól mentes megörökítésére.) A nagy amerikai szociofotós, dokumentarista hagyományokkal szemben azonban Lynne Cohen nem az embereket és nem is az amerikai „társadalmi tájat” választotta képei tárgyául, hanem az épületeket (mint kortársa, a fiatalon elhunyt Lewis Baltz is), ráadásul azoknak is inkább a belső, zárt tereit. Cohen látásmódjában a minimal art elemeit a konceptuális művészettel ötvözte, így fotóin a letisztult formák mindig gazdag és elgondolkodtató mondanivalóval társulnak.

Lynne Cohen: Nappali szoba, 1974

Az 1980-as évek Amerikájában Lynne Cohen tudatosan arra törekedett, hogy a dolgokat, tárgyakat, épületbelsőket amolyan ready-made művészeti alkotásoknak fogja fel. A leghétköznapibb tárgyakban is az adott forma szépségét, a pillanatnyi állapot kényszerű mozdulatlanságában is a tökéletességet kereste. Irodák recepcióit, tárgyaló helységeit, iskolák tantermeit, a rendőrség vagy a tűzoltók kiképzőközpontjának oktatási létesítményeit, kórházak műtőit fényképezte teljesen üresen, rendszerint egy kissé alulnézetből. Ezáltal – és a nagy méretű kamera révén – a terek kiszélesedtek, a képek megemelkedtek, ezzel is hangsúlyozva az eredeti funkciótól való elszakadást, a topológia tiszta esztétikumát. „Cohen még ezekben az intimitás vakító hiányával fenyegető belső terekben is biztos szemmel, egy szentély vagy ellen-terület felfedezésével orvosolja a nyugtalanság érzését”– írta róla David Mellor a Lynne Cohen fotóiból készült album kísérőszövegében. 

PostPin It!