Archívum címkék: Véleményhorizont

Írnom kellett a Jó estét nyár, jó estét szerelemről. Most láttam a tévéfilmet, most olvastam a regényt. Egyszerre volt letaglózó és felemelő élmény mindkettő. Fájóan, sajgóan, egyúttal szépen, sőt „élvezetesen” (ahogy a nagy művek élvezetesek) reménytelen ez is, az is.

Ahhoz, hogy oly sok munkájában, ennyire hitelesen tudja ábrázolni a kisemberek, elesettek közegét (Rozsdatemető, 1962), bizonyára hozzájárult, hogy Fejes Endre 1955-ös írói pályakezdése előtt munkásként dolgozott, a lehető legnehezebb körülmények között élt itthon, Nyugat-Európában, majd ismét itthon (tiltott határátlépés kísérlete miatt internálták is). Volt hát szabóinas, katonaszökevény a II. világháborúban, utána bányász, esztergályos, internált. A Jó estét nyár, jó estét szerelem világában azonban mindenki elveszetten bolyong, nem csak a főhős lakatos fiatalember. Szép és kevésbé szép lányok, asszonyok, egész kispolgári családok, a maguk beteljesületlen álmaival, megnyomorított életükkel. Mind elveszettek. Gyilkos is, áldozat is. Innen a reménytelenség. A kádári konszolidáció „szűrt levegőjének” kárvallottjairól fest képet Fejes (a bűntény, ami megihlette az írót, 1962-ben történt, a regény 1969-ben jelent meg).

Az irodalmi alkotásból készült kétrészes tévéfilmet 1972-ben mutatták be, először a Magyar Televízióban, majd a mozikban is. Eddig aligha találkoztam filmadaptációval, mely ilyen mértékben hű maradt volna az alapműhöz, mégsem lett erőtlen, sem illusztratív, sem másolat, inkább az eredeti audiovizuális ikerdarabja. Igaz, már a regény is olyan, mintha forgatókönyv lenne (ráadásul a főcím szerint maga Fejes Endre írta a tévéváltozatot). Hiányoznak belőle az elmélkedések, hosszas szerzői kommentárok. Sok benne a dialógus – hétköznapi, pontos megszólalások, amelyeket rendre a Fejes-féle emelkedettség, költőiség színez –, a cselekvések, figurák, öltözékek, helyszínek leírása tárgyszerű, a mondatok javarészt rövidek, kopogósak. Szőnyi G. Sándor rendezőnek „könnyű” dolga volt: „csak” ki kellett választania minden szerepre a tökéletesen alkalmas színészt, gondosan vezetni őket, megtalálni a megfelelő helyszíneket, összeválogatni az igényes alkotótársakat. Kiválasztotta, gondosan vezette, megtalálta, összeválogatta. Így jött létre a magyar tévéfilmgyártás egyik csúcsteljesítménye. Bornyi Gyula borongós, jól keretezett képei gyakran mutatják közeliben az arcokat, melyeken dráma játszódik, megéltség tükröződik. Ránki András (Ránki György fia) kísérőzenéje könnyednek hat, de kellően baljóslatú.