Best WordPress Hosting
 

Archívum címkék: kortárs művészet

Művészet a Soá után – Boris Lurie és Wolf Vostell kiállítása a Ludwig Múzeumban

Közzétette szerző

A viszonylag kis méretű, ám annál nagyobb empátiát és odafigyelést igénylő tárlat két olyan művészt állít párhuzamba, akik mind művészként, mind emberként megértették egymást, hiszen mindkettejük fontos célkitűzése volt, hogy a zsidóság ellen elkövetett történelmi igazságtalanságok és bűnök ne merüljenek a feledés homályába.

Lurie és Vostell egy kegyetlen, gúnyos fiúbanda tagjai, akik nem könyörületesek a látogatókkal. A cím alapján kézenfekvő volna azt gondolni, hogy a holokauszt történelmi tragédiájáról szóló kiállítást láthatunk, azonban ami valóban egyedivé teszi a tárlatot, az a művészek személyes meglátásai, a tényeken túlmutató alkotói szubjektivitásuk, vagyis az mód, amiként e témákhoz nyúlnak. Ez pedig talán még a szokásosnál is kényelmetlenebbé teszi az egész kiállítást.

Fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum

PostPin It!

Reveláció – Művészi újrajátszás a MODEM-ben

Közzétette szerző

Nem akarok a saját századomban élni – „visszamegyek a XVII-ikbe, mert nekem úgy tetszik. Az idő jöhet, mehet, de engem nem visz, oda állok, ahova akarok.” Pongrácz István gróf, Mikszáth Beszterce ostroma című regényének múltba vágyó főhőse jelenti ki az idézett mondatokat. S így is tesz: XIX. századi életét XVII. századi módon igyekszik megformálni, nedeci várát korhűen átalakítva, múltidéző hadijátékokat rendezve. Pongrátz ekképpen próbálja visszatekerni a történelem kerekét, azért, hogy önmagát és saját kis világát teljesen leválaszthassa a valóságtól, kivonhassa a lineáris idő törvényei alól, s létrehozzon egy, a körülvevő világból kimetszett helyet, ahol valamiféle statikus-ciklikus időben lehet élni. Ám mégsem képes élő kapcsolatot teremteni a múlttal.[1]

 Fotó: Vigh Levente

Pongrátz gróf vágyott történelmi világa és tényleges jelene közötti távolság áthidalására tett (sikertelen) kísérlete emlékeztet a „reenactment” fogalmát először alkalmazó Robin G. Collingwood (1889–1943) modelljére. Az angol filozófus és történész a már posztumusz megjelent The Idea of History (1946) című könyvében úgy vélte, hogy „a jelen és a múlt közötti szakadékot nemcsak a jelenbeli gondolkodásnak az a képessége hidalja át, hogy a múltra gondolhat, hanem a múltbeli gondolkodásnak az a képessége is, hogy feltámadhat a jelenben”. Szerinte a sajátunkként játszhatók újra (re-enact) a múltbéli gondolatok és cselekedetek a jelenben.[2] Ennek az eszménynek a jegyében törekszik a lehető legnagyobb hitelességre a Collingwood nyomában járó, radikálisan historista történetelméleti felfogás és történészi gyakorlat. Szintén a korhű rekonstrukció megvalósíthatóságát remélik az egykori csatákat újrajátszó, nagyszabású élőszereplős rendezvények, a historical reenactment projektek, valamint a szabadtéri múzeumok letűnt életmódokat színre vivő living history bemutatói. Mindezeknek a múltrekonstrukcióknak az az ideája, hogy elérhető az „autentikusság”, lehetséges a „történelem élővé tétele”.[3] A német filozófus, Hans-Georg Gadamer viszont azért bírálja a történeti megismerés collingwoodiánus elméleti keretét, „a múlt tapasztalatának utólag megismételhető végrehajtását”, mert szerinte ez a történészi felfogás nem veszi észre a „hermeneutikai közvetítés”, vagyis a hagyomány dimenzióját, noha ezen „minden megértésben áthaladunk”. Azaz „nem csupán […] elismerem a múlt másságát, hanem [azt is felismerem], hogy valami mondanivalója van a számomra”. Gadamer szerint a tradíció iránt nyitott hatástörténeti tudat teheti lehetővé a jelen horizontja számára, hogy összeérjen a múlt horizontjával.[4]

PostPin It!

A művészet mint energiaátadás – Interjú Nemes Márton képzőművésszel

Közzétette szerző

A szerencse úgy hozta, hogy épp New Yorkban tartózkodtam, amikor kiderült, hogy a szakmai zsűri a kilenc érvényes pályázat közül Kopeczky Róna kurátor és Nemes Márton festőművész Techno Zen című pályázatát hozta ki győztesként, így a 2024-ben megrendezésre kerülő 60. Velencei Biennálé Magyar Pavilonjában ők képviselhetik majd hazánkat. Így történt, hogy New York-i stúdiólátogatásaim során Márton műtermét is volt szerencsém felkeresni. Bár ottjártamkor a munkái épp különböző kiállításokon szerepeltek és emiatt nem a vitális színeiről ismert nagy méretű festményei között diskuráltunk, de gigantikus harlemi alkotótere így is izgalmas atmoszférául szolgált kötetlen beszélgetésünkhöz. 

Fotó: Szolga Hajnal

ArtPortal: Márton, Te leszel a 2024-es Velencei Biennálé magyarországi kiállító művésze. Kívülről úgy tűnhet, hogy ez egy olyan lehetőség, ahol a művész nagyot álmodhat, a megvalósítás folyamata pedig kreatív és önfeledt alkotással telhet. Sejthető azonban, hogy mindez jelentős nyomással is jár. Mondd el kérlek röviden, milyen kihívásokkal és nehézségekkel járt a Kopeczky Róna kurátorral közösen első körben beadott pályázatotok létrehozása? Meséld el azt is, pontosan miért kellett igazítani a pályázaton, milyen instrukciók szerint volt szükséges alakítani az eredeti terven és ezekből mit fogadtatok el, illetve volt-e a javaslati pontok között, amit nehezetekre esett teljesíteni? 

PostPin It!

„Ha jó néző akarsz lenni, észre kell venned, milyen játékot játszik veled a kép” – Rényi András kurátor a balatonfüredi MOMŰ állandó kiállításáról

Közzétette szerző

A hidrológus professzor Szöllősi-Nagy András és festőművész felesége, Nemes Judit mára kétezernél is több művet számláló gyűjteményének építése néhány évtizede idehaza, az Európai Iskola mestereinek már akkor is nehezen hozzáférhető műveivel indult, majd hosszú ideig Franciaországban folytatódott, ahová Szöllősi-Nagy munkája szólította a házaspárt. Itt előbb a Franciaországban élő magyar képzőművészek és fotográfusok alkotásai kerültek figyelmük középpontjába, majd érdeklődésük mindinkább a konkrét és geometrikus művészet felé fordult, s kollekciójuk egyre erőteljesebb nemzetközi dimenziót kapott. A gyűjtemény állandó otthona megteremtésének, a nagyközönség számára hozzáférhetővé tételének igénye jó másfél évtizede fogalmazódott meg bennük először; a múzeum koncepciójának kidolgozása párhuzamosan zajlott a kollekciót befogadni kész partner keresésével. A hosszú keresés végül eredménnyel járt és Balatonfüred városával jött létre egy olyan megállapodás, melynek értelmében – ahogy Szöllősi-Nagy fogalmaz – a város biztosítja a hardvert, azaz rendelkezésre bocsájtja az épületeket és üzemelteti az intézményt, a gyűjtők pedig a szoftverért felelnek, azaz ők töltik meg az épületeket tartalommal. A MOMŰ több lett, mint egyszerű kiállítóhely: egy kortárs művészeti központ született, amely állandó és időszaki tárlatai mellett nemzetközi archívumnak, kutatóhelynek, konferencia- és oktatóbázisnak is helyet ad, múzeumpedagógiai programokat, előadásokat, koncerteket fog szervezni.

A most megnyílt állandó kiállítás – pontosabb lenne állandóan változó kiállításról beszélni, hiszen a tervek szerint a falakon rendre cserélődnek majd a gyűjtemény darabjai – az Európa összeköt címet viseli és meggyőzően demonstrálja, hogy a művészek és irányzatok a kontinens drasztikus politikai megosztottságának évtizedeiben is hatottak és reagáltak egymásra; a vasfüggöny évtizedeiben is létezett egyfajta szellemi kontinuitás. A kiállítás tulajdonképpen „kettő az egyben”, hiszen – a gyűjtemény összetételét követve – egy nagyobb képzőművészeti és egy kisebb fotográfiai fejezetből áll. A gyűjtők, bár náluk jobban senki sem ismerheti a kollekciót, úgy döntöttek, külső szakembereket kérnek fel kurátornak – a képzőművészeti anyaghoz Rényi András, a fotógyűjteményhez Somosi Rita személyében –, akik friss, elfogulatlan szemmel tekintenek az évtizedek során összegyűjtött műtárgyegyüttesre és jó eséllyel fedeznek fel benne korábban fel nem tárt összefüggéseket is.

Ezúttal Rényi Andrással, az állandó kiállítás A képek játéktere című képzőművészeti fejezetének kurátorával beszélgettünk. Rényi az ELTE Bölcsészettudományi Kara Művészettörténeti Intézetének egyetemi tanára; ebben a minőségében és számos más módon, többek között sokrétű publikációs tevékenységével is a hazai képzőművészeti színtér fontos szereplője, kurátori feladatokat azonban csak elvétve vállal.  

PostPin It!

Valami vége – Deli Ágnes installációjáról

Közzétette szerző

Kezdjük egy visszatérő motívummal. Folyamatosan rászorulunk arra, hogy újraszervezzük életünket. Szelektálunk, leltárazunk, mérlegelünk, halogatunk, majd jobb esetben lezárunk és továbblépünk. Ezek fárasztó, lelkileg kimerítő és sok őszinteséget igénylő folyamatok, hiszen a hozzánk közel álló dolgokat szívesen helyeznénk egy időtlen burokba, ahogy néha saját magunkat is. Azt mondják, hogy az idő folyása folyamatos, tagolatlan, ahogy valaminek a kezdetét, úgy a végét is nehéz meghatározni. Sokszor azon kapjuk magunkat, hogy úgy szűnt meg vagy alakult át véglegesen körülöttünk valami, hogy nem is voltunk tudatában a folyamat kezdetének. Vagy megbánható hanyagságból vagy félelemből nem vettük észre. A legnehezebb talán az, ha rajtunk kívül álló ok miatt kényszerülünk az elengedésre vagy olyan választási helyzettel találjuk szembe magunkat, ahol a mérleg mindkét serpenyőjében találunk értékeket, hiszen az új nem mindig vonzóbb a réginél. 

Fotó: Deli Ágnes

Deli Ágnes Valami vége című installációja ezt járja körül a Saxon Art Gallery kis méretű kiállítóterében, ahol a több elemből felépülő installáció teljesen betölti a teret, más bemutatására így lehetőség sem lett volna. A nehéz témát nem súlyos patetikussággal vagy moralizáló fölénnyel tárja elénk a műalkotás. Visszafogott szigorral, tömören és jelentőségteljesen teszi, szabadon hagyva az előjelek elhelyezését és a konkretizálás lehetőségét. Olyan zsigeri módon ragadja meg és érzékelteti a látás számára a kényszerű elengedés folyamatát, ahogy szavakkal nehezen megfogható vagy utolérhető lenne. A nyers kényszerűség, a világ rendjének konzekvens felismerése mellett a humán, emocionális oldalt is felmutatja, ami ebben az esetben a gyötrődés érzéséhez kapcsolódik leginkább.

PostPin It!

Érintkezések – Nemes Judit kiállításáról az Újbuda Galériában

Közzétette szerző

Három évtizeddel ezelőtt az akkor nemrég Párizsba költözött Nemes Judit kezébe került egy gyermekkori kombinációs játéka, amelyet még nagymamájától kapott. A számozott kockák variációira épülő játékból Nemes saját alkotói módszert fejlesztett. Kilenc darab 3×3 cm-es kockát készített, ezeknek a hat oldalára geometrikus formákból és elemi színmezőkből mini festményeket vitt fel. A kilenc kockát és hat-hat oldalukat elkezdte egy plexidobozban különböző kombinációkban kirakni, s az így létrejövő kompozíciókat nagy méretben, műalkotásként megfesteni. Az eredeti játék és a kis kockák fotójától a már kész műalkotásokig ezt a folyamatot mutatta be 2006-ban a Magyar Műhely és a zürichi La Ligne galéria közös kiadásában megjelent, Permutációk című katalógus.

Ez a sorozata inspirálta Nemes Juditot a térbe történő kilépésre is. A mostani kiállításon először látható idehaza hét olyan, 2004/2005-ben készült festménye, amelyeken a képtér alsó vagy felső egyharmadnyi csíkját vízszintesen eltolja, ezzel kikacsint a térbe és dinamikát kölcsönöz a műveknek. A gondolat továbbfejlesztésével jöttek létre ténylegesen háromdimenziós objektjei is, az oldalaikon geometrikusan megfestett oszlop-szobrok, úgynevezett geometrikus totemek.

Ezekről 2010-ben a veszprémi Modern Képtár – Vass László Gyűjtemény kiadásában jelent meg katalógusa, a totemeket bemutató, ottani egyéni kiállításához kapcsolódva. Ilyen plasztikái szerepelnek az áprilisban megnyílt balatonfüredi MOMŰ (Modern Műtár) nyitókiállításába integrálva is, amely Szöllősi-Nagy András és Nemes Judit több évtizedes magyarországi, párizsi és hollandiai gyűjtői munkásságából nyújt ízelítőt. Mivel gyűjtésük egyik kulcsa, hogy Nemes Judit alkotótársként szoros, akár baráti kapcsolatot ápol hazai és külföldi művészek széles körével, rendszeresen szerepel közös, csoportos tárlatokon a kollekciójukban is látható alkotókkal, a totemek bevonása a gyűjtemény nyitókiállításába találóan rekonstruálja a művészi és a gyűjtői munka összefonódását.

PostPin It!

Történelmi tetemper – Megnyitóesszé Kicsiny Balázs ‘Tetemre hívás’ című kiállításához

Közzétette szerző

„Kérlek, ujjotok mindég az ajkon.” – inti titoktartásra Hamlet Horatio-t és Marcellus-t apja szellemének tett esküjéről és bosszútervéről, közvetlenül azelőtt, hogy elmondja a nevezetes sorokat: „Kizökkent az idő; – ó, kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt”. A bosszú nevében inti hallgatásra a meggyilkolt Bárczi Benő atyja is gyászoló lányát és asszonyát, így aztán „Fojtva, teremről rejti teremre / Halk zokogását asszonyi bú. / Maga, pecséttel, »hívja tetemre«, / Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú: / Legyen a seb vérzése tanú”. Az Arany János fordította Hamletben a fiú esküszik bosszút halott atyjáért, az Arany János írta Tetemre hívásban az atya kiált bosszúért halott fia felett. De szintúgy hallgatásra szólít fel ujjával az ajkán az itt negatív Iustitiaként eltakart szemű ügyész is Agatha Christie A vád tanúja című színdarabjából, amely elsőként Kicsiny Balázs Totó, avagy a vád tanúja című totálinstallációjában tűnt fel,[1] ahol a kafkai perben a bíróság végzetszerűen kihúzott totószámokra várt, amelyek megpecsételték a függöny mögül kidomborodó, kilógó cipőjükön kívül láthatatlan vádlottak sorsát.

A szellemalakok a mostani kiállításban még ennyire sem válnak láthatóvá, ahogy ezúttal az sincs tisztázva, hogy vádlók vagy vádlottak, tanúk vagy nézők vagyunk ebben az egyszerre evilági és túlvilági eljárásban. Mi több, még abban sem lehetünk biztosak, melyik tetemre hívtak, hiszen Kicsiny Balázs nem egy, hanem egész kriptányi rendhagyó sírt nyit fel: Henry Carey báró „pepita-kételyt”[2] kiváltó kockás szarkofágját, Malevics szuprematista koporsóját, a Kádár-rendszerrel együtt temetett Nagy Imréét és a Nagy Imrét ötvenhattal temető Kádár Jánosét (koponya nélkül), vagy épp (Yorick koponyájával) Hamlet atyjáét. De legyen szó e halott apa síron túli bosszúszomjáról, Bárczi Benő gyilkosát eláruló vérző sebéről vagy Totó kafkai peréről, minden esetben istenítélettel, avagy Isten nélkül egy túlvilági törvény evilági kinyilatkoztatásával van dolgunk. Ezt sugározza a fekete négyzetéből szinte szakrális ikonként kiemelkedő ügyész portréja is a felső sarok alatt, pontosan ott, ahová a hagyomány szerint az ortodox ikonokat helyezik és ahová Malevics 1915-ben „korunk ikonjaként” akasztotta ki Fekete Négyzetét.

Henry Carey báró síremléke, Keresztelő Szent János kápolna, Westminsteri Apátság, 1596

PostPin It!

Több, mint amit az elme felfogni képes – Lőrincz Réka és Vékony Dorottya kiállításáról

Közzétette szerző

A kiállított műalkotások között találunk fotográfiákat és videómunkákat, ugyanakkor a legizgalmasabbak azok az installációk, amik nem konvencionális kellemességükkel vagy látványosságukkal, esetleg monumentalitásukkal próbálnak lenyűgözni bennünket, hanem olyan mindennapi dolgok tekintetében provokálnak perspektívaváltást, mint az anyagi és szellemi valóság viszonya a pénzhez, a boldogsághoz és a korporealitás megéléséhez. Ehhez mindennapi tárgyakat helyeznek váratlan konstellációkba, ezek pedig asszociációkat generálnak, amire mondhatnánk, hogy klasszikus szürrealista módszer, csak éppen a tárgyi valóságunk változott meg azóta – vagy mégsem? Ugyanannak a tömegkultúrának egy újabb verziójában lennénk megrekedve, vagy jobban megtanultuk volna felbecsülni a dolgok, tárgyak, saját testünk valódi értékét? Vékony Dorottya – legutóbbi egyéni kiállításához hasonlóan – ezen a tárlaton is izgalmas módon feszeget feminista kulcskérdéseket, kivált az itt bemutatott tizenegy alkotás közül négy művében, amiket az alábbiakban részletesebben is fogok elemezni. 

Fotó: Weber Áron

A Without Violence (2019) című kétcsatornás videó Vékony Dorottya és Perlaki Márton közös munkájának eredményeként jött létre. A szülést medikalizáló narratívákkal szembefordulva, párhuzamba állítják a vajúdást és a barlangmászást. Ezzel nemcsak magának a vajúdás folyamatának paradox jellegét, azaz természetességével együttjáró extremitását érezzük át és értjük meg, de a barlangmetafora lehetséges jelentésrétegei is kibomlanak a szemünk láttára. A születés élménye minden ember számára a tudattalan mélyrétegeibe alászállt testi emlékezet része, ami ugyanakkor előhívható. A szülő nőknek is testük tudására kell hagyatkozniuk a vajúdás során és bízniuk születő gyermekük ösztönös együttműködésében. Ugyanakkor a barlang, a föld, az anyag, a Föld sem élettelen, és talán ezek a hasonlóságok, párhuzamok sem véletlenek. Az emberiség történetében a barlangok védett terei egyébként is gyakran szolgáltak rituális célokat. Valószínű, hogy a természet és a termékenység efféle összeolvasásában nem csak metaforák torlódásáról van szó, ezért megéri e fogalmak mentén gondolkodni és kapcsolódni a természeti környezethez.

PostPin It!

Jó étvágyat? – Görög Ferenc Gábor ‘Tatlin’ legutóbbi kiállításáról

Közzétette szerző

Görög Ferenc Gábor ‘Tatlin’ Hentespapírok című kiállítása több évre visszanyúló alkotói és gyűjtői folyamat eredménye. ‘Tatlin’ jó ideje a hazai reklámipar egyik meghatározó alakja, jelenleg egy budapesti reklámügynökség kreatív igazgatója. Mind a zeneszerzés, mind az alkotás komoly szenvedélye, ami a kiállítás értelmezése szempontjából is segítségünkre lehet. Közel húsz éve gyűjt hentes papírokat, a nagyvárosi fogyasztási tradíciók e különös szimbólumait. A magyar identitástudat szerves része a piacon, a hentespultok előtt ácsingózó, hagyományos érték- és étrendet követő férfiak és nők társasága, akik arra várnak, hogy egy pár füstölt kolbásszal vagy egy szelet szalonnával térhessenek haza. Az említett archívum egyes darabjaiból összeállított kiadvány a kiállítás fő eleme, s mindez kiegészül a húsipari tematika köré épülő további alkotásokkal.

Fotó: Gyuricza Mátyás

A Kovács Kristóf (Sajnos Gergely, helyszínelő) által kurált tárlatnak a független, alulról szerveződő kiállítótérként működő PINCE adott otthont. A Balogh Boglárka, Gyuricza Mátyás, Magyari Zsuzsi, Mézes Tünde és Varga Ádám művészek alkotta csoport és az általuk működtetett project space célja, hogy különböző együttműködések révén megjelenési lehetőséget biztosítson a lokális művészeti színtér számára. A helyszínválasztás tehát jól illeszkedik a kiállítás alternatív koncepciójához.

PostPin It!

Mutasd meg a láthatatlant – Lynne Cohen és Marina Gadonneix párhuzamos kiállítása a Pompidou Központban

Közzétette szerző

Lynne Cohen (1944–2014) az amerikai Michiganben kezdett képzőművészetet tanulni, majd később a híres londoni Slade Schoolban folytatta tanulmányait, szobrász-grafikus szakon. A helyszínből és az életkorából adódóan is természetes volt, hogy a minimal art és a popkultúra foglalkoztatta. Csupán 1970-től kezdett el fotózni, és érdekes módon a régebbi amerikai fotóművészet hagyományain indult el. Dorothée Lange-hoz vagy Walker Evans-hez hasonlóan Cohen is több ezer mérföldet vándorolva fotózta az amerikai valóságot, képeit minden beállítástól, javítástól mentesen, kizárólag dokumentatív koncepcióval készítette. (Akárcsak Walker Evans, Cohen is nagyméretű, 18×24-es kamerát használt, mivel ez lehetőséget adott számára a nagy terek perspektivikus torzulástól mentes megörökítésére.) A nagy amerikai szociofotós, dokumentarista hagyományokkal szemben azonban Lynne Cohen nem az embereket és nem is az amerikai „társadalmi tájat” választotta képei tárgyául, hanem az épületeket (mint kortársa, a fiatalon elhunyt Lewis Baltz is), ráadásul azoknak is inkább a belső, zárt tereit. Cohen látásmódjában a minimal art elemeit a konceptuális művészettel ötvözte, így fotóin a letisztult formák mindig gazdag és elgondolkodtató mondanivalóval társulnak.

Lynne Cohen: Nappali szoba, 1974

Az 1980-as évek Amerikájában Lynne Cohen tudatosan arra törekedett, hogy a dolgokat, tárgyakat, épületbelsőket amolyan ready-made művészeti alkotásoknak fogja fel. A leghétköznapibb tárgyakban is az adott forma szépségét, a pillanatnyi állapot kényszerű mozdulatlanságában is a tökéletességet kereste. Irodák recepcióit, tárgyaló helységeit, iskolák tantermeit, a rendőrség vagy a tűzoltók kiképzőközpontjának oktatási létesítményeit, kórházak műtőit fényképezte teljesen üresen, rendszerint egy kissé alulnézetből. Ezáltal – és a nagy méretű kamera révén – a terek kiszélesedtek, a képek megemelkedtek, ezzel is hangsúlyozva az eredeti funkciótól való elszakadást, a topológia tiszta esztétikumát. „Cohen még ezekben az intimitás vakító hiányával fenyegető belső terekben is biztos szemmel, egy szentély vagy ellen-terület felfedezésével orvosolja a nyugtalanság érzését”– írta róla David Mellor a Lynne Cohen fotóiból készült album kísérőszövegében. 

PostPin It!

Az Aura kapujában – a Hollow kollektíva legújabb előadásáról

Közzétette szerző

Az Aura kapujánál állunk. Előttünk egy mindenen túli, szinte utópikus táj vibrál élénk atmoszférájával. A távolban éteri hangok zengenek, amik kitöltik a szűk nyílás előtt elterülő homályos, füstös teret. A zenébe tompa énekhang szövődik, ahogy az utazók és vezetőik orpheuszi útjuk végén dalukkal egy másik világ kapuját nyitják fel. Meleg fény árad odaátról, ami ellepi a sötétben meghúzódó arcokat. A feltárulkozó hely, az Aura vidéke egy közvetlen, autentikusabb együttlétet és közösségiséget ígér. Úgy tűnik, elérhető távolságban van; ha pár lépést megteszek a kietlen színpadi tájban, megérkezhetek. Vagy elég lenne annyi, hogy csatlakozzak az éneklők karához, akik „mágikus” hangjukkal nyitották fel a portált. Az Aura azonban mintha nem adná magát, kitér előlem. Nyitott kapuszárnyainál állok, a küszöböt azonban nem léphetem át. 

Fotó: Szalai Dániel

Az idevezető út hosszú volt, több állomással és helyszínnel tűzdelve. Az alászállás várakozással vette kezdetét. A Trafó nagytermének még kietlen síkjáról indult, ahol a nézők óvatosan merészkedhetnek közelebb az akkor még nem megszilárdult, épülőfélben lévő világhoz. A tájat alkotó elemek és a benne élő szereplők lassan formálódtak jól kivehető alakokká. Ugyanígy, a megjelent tömeg szintén fokozatosan idomulni kezdett a felállított térhez és az azt átszövő viszonyrendszerhez. A szervező művészek (Muskovics Gyula, Páll Tamás és Szeri Viktor) folyamatosan formálták át, rendezték újra a kialakult terepet. Új, a végigjárt narratívához és az eköré szerveződő rítushoz kapcsolódó tárgyakat alakítanak ki, amik tovább tagolják és formálják a tájként megjelenő színpadot. A közönség közül eközben kiválasztják azokat, akik a kiosztott gyűrűk és az ezekkel járó instrukciók által közvetlenebbül vesznek részt az esemény alakításában. Ezek a gyűrűk azok, amikkel eljuthatnak az Aurához. Az alkotók itt intuitív módon kutatják fel és jelölik ki a megfelelő hangoltsággal rendelkező nézőket, akik beléphetnek a világba. Ez mégsem zárja ki a közönség többi részét. A tér nyitott marad, a ki nem mondott szabályrendszer, ami mentén a közönség bizonyos tagjai is aktívvá válhatnak, nem zárja ki mások csatlakozását. A kialakított terepen feloldódnak az aktív (ilyen a színpad) és passzív (azaz nézőtér) cselekvést kijelölő zónák határvonalai. A táncosok (Glaser Martin és Kacsó Imola) is ezeknek a területeknek az újraformálását segítik elő. Tevékenységük mintha nem lenne egy adott pontra lehorgonyozva, szabadon járják körbe az Aura előtti vidéket. Táncuk eközben mintha párhuzamban lenne a háttérben vetített virtuális világ működésével. Mozgásuk mechanikus jelleget ölt, testük mintha nem az „evilági” fizikai körülményekhez alkalmazkodna, aminek lényegi része például a tárgyak ellenállása. Repetitív, gépies mozgásukkal a színháztér elemeibe ütköznek, mintha azok átjárhatóak lennének.

PostPin It!

Kalkulált szépség – Albert Rubens és Wolsky András kiállításáról a Molnár Ani Galériában

Közzétette szerző

Egy kiállítás címe akkor jó, ha pontosan fedi a kiállított művek összességének tartalmát és minimum kétértelmű. Vagy több… A belga Albert Rubens és a magyar Wolsky András közös tárlatuknak a Concrete constellation címet adták, így az a többértelműség céljának tökéletesen megfelel. A konstelláció voltaképpen két bolygó együttállását, ill. egymáshoz viszonyított helyzetét jelenti, így a választott cím csakugyan jól fedi a kiállító két konkrét művész ugyan eltérő alapállású, ám mégis hasonló vizuális együttállású művészetét. Egységesek alkotói gondolkodásmódjukban, ám különböznek módszerükben és alkalmazott technikájukban. Egységesek, mert mindketten a geometrikus és/vagy a konkrét művészet elkötelezett alkotói, ám alkalmazott eljárásukat illetően mégis különböznek. Két kitűnő művész, két generáció, két ország – és mégis: egy közös vizuális nyelv. Egy olyan nyelv, amely a teret és szerkezetét – annak folytonosságát vagy diszkontinuitását – írja le. Míg Rubens determinisztikus alapokból kiindulva, addig Wolsky statisztikus megközelítéssel teszi ezt – mindketten szigorúan követve az einsteini utasítást: „Tedd dolgodat egyszerűen, de annál már nem egyszerűbben”.  

Wolsky András: Random Surface NO’10, 2023, fa, akril, vászon, 100 x 100 cm, a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából

Mitől konkrét és együttálló ez a kiállítás, ahogy a címe beharangozza? A racionalitásában, a gondolati és formai tisztáságában és abban a vizuális optimizmusban, hogy létezik kiút ebből az összemaszatolt világból, amit a politika szinte minden szinten alaposan elrontott szinte mindenhol. A művek értelmezéséhez talán segít néhány összefoglaló szó a mögöttes tartalomról, a művészet, a tudomány és az új technológiák kapcsolatáról – beágyazva azokat az elmúlt száz év vonatkozó eredményeinek kontextusába.

PostPin It!