„Nincs hierarchiában elhelyezett Szép.
…A Szép mindenütt jelen van, serpenyőid rendjében, konyhád fehér falán, itt talán még inkább, mint a 18. századi szalonban vagy a hivatalos múzeumokban.”
Fernand Léger
Archívum címkék: kortárs művészet
Lantos Ferenc világszemléletéről
– Petrányi Zsolt (PZS): Mi vezetett arra, hogy elkezdj Lantos Ferenc művészetével foglalkozni? Miként jelent meg a horizonton a korábbi kutatásaidhoz képest, így a Párizsi absztraktok. Abstraction-Création című kiállításod és a nemzetközi tudományos munkád után? Mi az aktualitása a témának korábbi Lantos monográfiákhoz képest?
– Mészáros Flóra (MF): Számomra a magyar és a nemzetközi fókusz nem válik külön, mert főleg azokkal a nonfiguratív művészekkel foglalkozom, akiknek művészete megrajzolható a globális térképen. Egy könyv megírásának nálam az első lépése mindig a célközönség kijelölése. Ebben az esetben az elképzelt személy egy olyan nemzetközi laikus, műkedvelő és szakmai/tudományos szereplő, aki eddig a pontig nem ismerte Lantost. Az elmúlt években, amikor a geometrikus trendek rendkívül népszerűvé váltak a világon, s számos magyar alkotó neve forog az internacionális köztudatban, bosszantott, hogy Lantos nincs köztük. Holott egy olyan nonfiguratív gondolkodást körvonalazott, ami párhuzamba hozható elsősorban azokkal az irányvonalakkal az 1960-as években, amikkel Észak-Amerikában, vagy Nyugat-Európában találkozhatunk. De ellentétben másokkal, Lantosnak nem volt lehetősége külföldre utazni a szocializmus ezen időszakában, s nem ismerte ezeket a mintákat, vagyis saját magától jutott el egy nemzetközi szintre, mindezt egy elszeparált világban. Ezt a lokális közegben megjelenő művészetet szerettem volna kinyitni a világ felé. De az is közrejátszott, hogy Lantos olyan nonfiguratív alkotó például Jackson Pollock mellett, aki elsők között kísérletezett a zománccal. Land art műveivel is meghaladja a saját korát. Egyedülálló nonfiguratív teóriája is, amiként a természetet geometrikus relációk mentén analizálja. Lantos elméletének jelentősége jóval a Párizsi absztraktok kiállítás megszervezése és franciaországi tanulmányaim előtt megtalált. Ugyanúgy tizenévesen ismertem meg őt Pécsett és mesélt nekem a naturáról, ahogy találkozott ő is mesterével, Martyn Ferenccel, akiről az első monográfiámat írtam. Sorsszerűnek tekinthetőek ezek a találkozások.
Petrányi Zsolt és Mészáros Flóra beszélgetése a Lantos könyv zártkörű bemutatóján, fotó: Barta Imre
Újabb jelentős nemzetközi bemutatkozás vár a 60-as – 80-as évek magyar képzőművészetére
Néhány évvel ezelőtt egy hosszú sorozatban igyekeztünk hírt adni a kortárs magyar képzőművészek külföldi bemutatkozásairól, melyeknek száma az elmúlt évtizedben robbanásszerűen megnőtt. Sokan kerültek be neves múzeumok állandó gyűjteményeibe és/vagy időszaki kiállításaira, neves galériák mutattak be egyéni vagy csoportos tárlatokon magyar művészeket és a hazai galériák is mind nagyobb számban jutottak el azokra a vezető kortárs művészeti vásárokra, melyeken komoly figyelmet tudtak generálni az általuk képviselt művészek iránt. A sorozatot egy ideje már lezártuk, de alkalmanként továbbra is felhívjuk a figyelmet egy-egy kiemelkedően fontosnak ítélt kiállításra – ezt tesszük most is.
Maurer Dóra: V. május 1-jei felvonulása mesterséges talajon, 1971, farostlemez, papírmasé, porfesték, hidegenyv, fotó, pedotípia, 69 x 88 cm, Magyar Nemzeti Galéria
Miközben ma már a hazai kortárs művészek fiatalabb nemzedékei, így az „ultra-kortársak” is több külföldi bemutatkozási lehetőséghez jutnak, a globális szcéna figyelme továbbra is nagyobbrészt a „klasszikus kortársakra” irányul. Igaz, itt is közeledünk a mához; az 50-es – 60-as évek után ma már inkább – az alábbiakban bemutatandó kiállítás esetében is – a 60-as – 80-as évek vannak az érdeklődés középpontjában. Ez a tárlat, pontosabban tárlat-sorozat több okból is megkülönböztetett figyelmet érdemel. Egyrészt a helyszíne miatt; az USA továbbra is a világ első számú műtárgypiaca, „trendszetter”, s egyben az a piac, amit Magyarországról indulva talán a legnehezebb meghódítani. (Persze, előrelépés e téren is volt; több kortárs művészünk munkái kerültek be a legfontosabb múzeumok, köztük a New York-i Metropolitan Museum és a MoMA gyűjteményébe, vezető galériák rendeztek csoportos kiállításokat a magyar „klasszikus kortársak” műveiből – ezek sorából kiemelkedett a New York-i Elizabeth Dee Gallery 2017-es kiállítása, melyről annak idején itt számoltunk be – és olyan vásárokon jelentek meg magyar galériák, mint a The Armory Show vagy az Art Basel Miami Beach.) A megkülönböztetett figyelem másik oka, hogy a tárlat a 60-as – 80-as évek magyar, a kiállítás címében kísérletinek nevezett progresszív művészetét regionális kontextusban mutatja be. A minneapolisi Walker Art Centerben november 11-én megnyíló, Multiple Realities: Experimental Art in the Eastern Bloc, 1960s – 1980s című kiállításon 6, akkori formájában több esetben már nem létező országból – Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország, Magyarország, NDK, Románia – közel 100 művész munkái szerepelnek, többségükben olyanoké, akiknek egész pályája is alapvetően szülőföldjükhöz kötődik.
Lézerfények, világító növények, basszustól remegő ablakok – vizuális művészek az INOTA Fesztiválon
Az újvilágban nem szokatlan, hogy használaton kívüli, egykori ipari területekre, repterekre telepítenek fesztiválokat, azonban itthon egy ilyen rozsdaövezetes, nagyobb fúziós esemény még váratott magára – egészen mostanáig. Tavaly nyáron Budapesten az egykori Fehér úti kamionmosóba terveztek ugyan hasonló hangulatú fesztivált, szintén hangsúlyos vizuális művészeti megjelenéssel, de végül infrastrukturális problémákra hivatkozva fedett helyre kellett költözniük, így akkor az installációk sem valósultak meg. Vannak persze olyan, korábban szintén ipari funkciót betöltő épületek, ahol rendre felbukkan állandó vagy időszakos jelleggel az elektronikus partiszcéna (pl. Flashback, Arzenál, vagy ilyen volt a megboldogult R33), de ezeken az eseményeken a vizuális társművészetek jelenléte általában kimerül a vetítésekben. Kivételt jelent valamennyire az egyébként képzőművészeknek helyet adó aqb (art quarter budapest), ahol pár éve igencsak nagyot dobbantott – joggal – a technokiállítás, ott viszont meg inkább a vizualitás, a képzőművészet volt a hangsúlyos. Ez a hosszabb és részletes kitekintés itt, az INOTA fesztiválról szóló cikk elején azért ennyire fontos, mert rengetegen megírták, mennyire fantasztikus élmény, buli, helyszín volt az egykori erőmű területén rendezett fesztivál. Azonban ami engem személy szerint ezen felül igazán lenyűgözött benne, hogy a három főszereplő: az elhagyatott ipari terület és épületek, az ide érkező zenei produkciók és a kifejezetten ide megálmodott, helyspecifikus fény- és egyéb installációk egyike sem asszisztált a másiknak, nem telepedett rá és nyomta el, hanem összességében nagyon kiegyensúlyozottan támogatták egymást, és ez adott igazán különleges, valószínűtlenül futurisztikus hangulatot ennek a négy napnak.
Besnyő Dániel, Pfitzner Áron, Czingáli Zoltán és Kiss Patrik installációja az egyik hűtőtoronyban. A szerző felvétele
Az Inotai Hőerőmű körül már egy ideje volt mozgolódás, elsősorban építészeti érdeklődésű brutalizmus-fanok várták nagyon, hogy az erőmű egy ideje használaton kívül tereibe, különösen a hűtőtornyokba benézhessenek. Tavaly meg is nyitották két hétvégére, Inota (re)opening címen. Akkor is fontos volt, hogy ne csak zenei, hanem audiovizuális elemekkel, fényinstallációkkal töltsék be a teret. Ráadásul a területről akkor készült egy bejárható, interaktív pontfelhő modell is, ami a mai napig elérhető az inota.tech oldalon.
NÉGYZETEK – GÖMBÖK – VALŐRÖK. Bullás József kiállításáról a Zsdrál Art Galériában
Bullás József újabb alkotásainak izgalmas kiállítása a tudomány és a művészet kapcsolatáról (is) szól, ugyanis művészetének megértéséhez e kettő együttes figyelembevétele nem kerülhető meg. Bullás képeiről ugyanis valószínűleg három dolog jut rögvest eszünkbe: a művészet, a tudomány és kettejük kapcsolata. A művészet területén a szekvenciális szerkesztésű munkák, a tudományén pedig a szubatomi világ rezgései és meghatározatlansága az a két fogalom, ami mostani kiállításán is azonnal felidéződik bennünk.
Bullás munkáiról elsőként egy talán váratlan kép jut az eszünkbe: de hiszen ez színtiszta kvantummechanika! Nem annak illusztrációja, hanem egy szigorú vizuális kutatási program a geometria és a véletlen elmozdulások megértésének folyamatában. Hiszen a végső elemzésben az egész világ egy nagy rezgő rendszer, méghozzá olyan elemeké, amelyek egymással valamilyen szigorú rend szerinti kötésben működnek, a dolog természetéből fakadóan nem merev determinizmusban, mint a Laplace-démon, hanem teret hagyva a véletlennek, legyenek azok mutációk, vagy váratlanul a rendszerbe betüremkedő vagy berobbanó erők – lassan vagy gyorsan. Ez meg az időskálától függ. Tér és idő. A Nagy Bummtól (Big Bang) egészen a lopakodó lassú változásokig és a robbanásig, mint például egy, a társadalomban felgyülemlő utálat az adott politikai rendszerrel kapcsolatban, ami szintén nagy – itt: társadalmi – robbanáshoz vezethet. Ezt hívjuk forradalomnak. Persze az is lehet evolutív. Nincs általános recept. De vannak struktúrák és néha homályos véletlenek. Ez a két dolog szorosan összefügg.
Talán ez a parabola segít azoknak, akik a nemábrázoló festészettel kapcsolatban úgy érvelnek, hogy “Na de hol van itt a természet meg a szépség, mint például a cica és a gombolyag bájos esete a csipketerítős konyhaasztalon? Az kérem rendben van. Annak van érthető mondanivalója.” Ehhez a kérdéshez hozzá tehetünk pár másikat is: „Hol van például az esernyő és a varrógép találkozása egy boncasztalon váratlansága? Mit kezdjünk a váratlannal és a véletlennel?”
Sziget Fesztivál 2023 – a zenén túl
Ha az ember a Szigeten képzőművészetet keres, zömmel megbízhatóan visszatérő motívumokkal találkozhat – ilyenek pl. az ArtZone vagy a Múzeumi Negyed. Utóbbit azonban idén már nem, vagy legalábbis igen fragmentált formában lehetett megtalálni.
Az Iparművészeti Múzeum a Magic Mirror mellé szorult, amit egyébként nagyon kreatívan (t)oldottak meg egy Art Nouveau detox sarokkal, de pl. a MuseumShop (ami ez esetben a Szépművészeti Múzeum fedőneve) az ArtZone-ban kapott helyet. Itt egyébként – mint minden évben – idén is akadnak meglepetések, búvópatakként működő kulturális színterek vagy kezdeményezések, de olyanok is, mint az újbudai Adaptér, mely a helyszíntől szokatlanul steril konténerekben várta az szitizeneket. Itt különböző digitális vagy analóg, interaktív játékokat, kísérleteket lehetett kipróbálni, fizikai mivoltából fakadóan pedig viszonylag csend és nyugi is volt odabent. Szintén üdítő színfolt és újdonság volt a Café Analóg részvétele. Az archaikus fotográfiai eljárások mondhatni reneszánszukat élik, úgyhogy itt már délután ki is kellett írni, hogy nem tudnak aznap több felvételt készíteni, akkora várólistájuk volt. Ezen kívül általában a megszokott, kézzel machinálós vagdosós, ragasztgatós, nyomdázós helyszínek kínáltak meditatív rehabilitációs lehetőséget a betévedőknek.
A szerző felvétele
Minden arany, ami fénylik — Körkép az Egyesült Arab Emírségek és Katar elmúlt évtizedének kulturális fejlődéséről
Némi fenntartással fogadtam a hírt, amikor kiderült, hogy az egyik jelentős amerikai kurátori képzés hallgatójaként az idei nyári szakmai kirándulásunk célpontjai az egyesült arab emírségekbeli 15. Sharjah Biennálé, valamint a térség környező kulturális látnivalói lesznek. A Perzsa-öböl országainak nőket és transzneműeket korlátozó jogai, milliós számú bevándorlóinak, vendégmunkásainak rabszolgasorshoz hasonlítható munkakörülmények között tartása az emberi jogok megsértésének olyan globális problémái, amelyek felett nem lehet szemet hunyni. Mint ahogy nem lehet nem kritikusan tekinteni a térség legfőbb gazdasági hajtóerejét jelentő olajkitermelés visszafordíthatatlan környezetkárosító hatására sem. A régiót illető megosztottság a tavalyi katari labdarúgó-világbajnokság idején még fokozottabb figyelmet és súlyos nemzetközi vitákat eredményezett.
Az Öböl-menti térség morális szankciójából tehát a magát liberálisként meghatározó iskola, amely nem csupán a New York-i és amerikai művészeti világra, de nemzetközi alumni hálózatával a világ szinte minden pontjára kiterjedő befolyással bíró kulturális intézmény, nem vette ki a részét. Ezzel a lépéssel pedig akarva-akaratlanul is alárendelte magát a Perzsa-öbölben zajló dinamikus gazdasági és kulturális fejlődés soft power törekvéseinek.
Ha egy pillanatra mégis zárójelbe tesszük a régiót illető jogos kritikákat, akkor talán meg lehet jegyezni, hogy az idei Sharjah Biennálé, Dubai, Abu-Dhabi és Doha kulturális intézményei az utóbbi egy évtizedben valóban olyan változásokon mentek keresztül, amelyek nem maradhatnak nemzetközi figyelem nélkül. Katar és az Egyesült Arab Emírségek gombamód szaporodó progresszív múzeumai és galériái, elképesztő méretű anyagi és szellemi befektetései útján három párhuzamos módon is építkezik, hogy globális művészettörténeti narratívák meghatározó szereplőjévé válhasson.
Indusztriális narratívák — Andreas Fogarasi és Kiss Adrienn Mária kiállítása a győri Torulában
A Letting do című kiállítás tematikájának kibontására a Torula indusztriális tereinél alkalmasabb közeg aligha lett volna elképzelhető. Mint ahogy azt a nyelvi játékkal élő kiállításcím is sugallja, az alapvetően a művészi alkotómunka és a termelés ambivalens viszonyára, valamint a kiszervezés, vagyis a művész kontrolljától eloldódó, és külső tényezőkkel is számoló megvalósulás lehetőségeire fókuszáló koncepció, továbbá az ezt manifesztáló munkák sajátos harmóniát valósítottak meg az egykori szeszgyár architektúrájába szervesülő kortárs kiállítóhely, és egy tágabb perspektívából nézve Gyárváros eleve adott genius locijával. A tér tehát jelen esetben nem egyszerűen neutrális szkénéként működött, hanem a művek és műcsoportok adekvát közegeként nagymértékben maga is a reflexió tárgyaként tételeződött.
Felütésként a látogatót rögtön egy kikerülhetetlenül aktuális jelenséggel foglalkozó alkotás, Kiss Adrienn Mária Machine Impressions elnevezésű, a mesterséges intelligencia és az autonóm művészeti munka viszonyával foglalkozó négycsatornás animációt is magába foglaló installációja fogadta. A modernizmus hajnalától kezdve egyre inkább teret nyerő mechanikus képalkotó eljárások, élükön a fotográfiával, majd az ezt is túlszárnyaló filmmel, feltűnésük óta folyamatosan viszonyulásra késztetik a tradicionális, úgymond lassú médiumokkal dolgozó, és azok mellett kitartó művészeket illetve teoretikusokat. A részben a technikai kép által is kiváltott legitimációs válság nagymértékben meghatározta a 20. század művészetének alakulását. Művészet és gép kapcsolatának konfliktusossága, az alkotás elgépiesedésének kérdésköre különféle előjelekkel végigvonult a 20. század egészén, kezdve a szecesszióra erősen ható Ruskin és Morris által fémjelzett romantikus alapokon álló antikapitalista eszméktől, a futurizmus mámoros gépkultuszán, az absztrakt expresszionizmus pesszimista technikaellenességén, majd a modernizmust megingató Warhol ipari léptékű képtermelést folytató Factory-jén át egészen a legújabb technológiákkal minden további nélkül szimbiózisban élő újmédia-művészetig bezárólag. Az AI és a generatív képalkotási eljárások fejlődésével és fokozódó térnyerésével ez a topik nyilvánvalóan újabb fordulatot vett, és az erről való gondolkodás is ismét magasabb fordulatszámra kapcsolt. Kiállított munkájának létrehozása során Kiss olyasféle középutat, a kényszeres technofóbia és a modorosságot eredményező fantáziátlan techofília szélsőségeitől egyaránt tartózkodó, kooperatív viszonyt igyekezett megvalósítani, melyet a múlt század közepén Edgar Wind a fentebb említett kérdéskört szellemes módon körüljáró esszéjében (ugyan az AI-ről még mit sem sejtve) a gépek művészi használatának nevez. Kiss saját esztétikai elvárásainak szellemében (és saját festményeinek digitalizált formáját alapul szolgáltatva) lényegében végig felügyelete alatt tartotta a munkafolyamatot. A végeredmény tehát a tudatos alkotói szándéknak és a személytelen kalkulációnak a véletlenszerűség izgalmát sem mellőző látványos szintézise.
Fotó: Simon Zsuzsanna (A Torula jóvoltából)
Nézzük meg! — Januško Klaudia kiállítása a Liget Galériában
Az Artportal Nézzük meg! című videó rovatának szerkesztői (Brückner János és Miklósvölgyi Zsolt) ezúttal Januško Klaudia Her body, Himself című önálló kiállítását keresték fel az idei év elején újranyitott Liget Galériában, ahol Molnár Veronikát, a galéria vezetőjével beszélgettek a tárlatról, az intézmény megújult profiljáról és jövőbeni terveiről.
Ma, vagyis július 28-án 19 órától Januško Klaudia Her Body, Himself című tárlatának záró eseményére kerül sor a Liget Galériában, ahol bemutatásra kerül a kiállítás anyagához kapcsolódó zine, amelynek szerzői Balkó Dorottya, Drozdik Orshi, Fajgerné Dudás Andrea és Tayler Patrick voltak. A finisszázsról bővebb információ itt olvasható.
⍙ Januško Klaudia: Her Body, Himself ⍙
Képzőművészeti díjat hirdetett meg a Konok-Hetey Alapítvány
A Konok-Hetey Alapítvány Konok Tamás festőművész és Hetey Katalin szobrászművész kezdeményezésére 2008-ban azzal a céllal jött létre, hogy gondozza a két alapító életművét, segítse a XX. századi és a kortárs művészet progresszív eredményeinek, kiemelkedő jelentőségű hazai és külföldi alkotóinak megismertetését, a kortárs művészet befogadását és megértését. A most alapított díjat ezentúl évente hirdetik meg, felváltva festő- és szobrászművészek részére. Idén olyan, 35. életévüket betöltött művészek pályázatát várják, akik geometrikus-konstruktív-konkrét festészettel foglalkoznak, és innovatív művekkel, új gondolatokkal, témákkal gazdagítják a képzőművészetnek ezt a területét. A beérkezett pályamunkákat értékelő zsűriben az alapítvány képviselői mellett egy alapítványon kívüli szakember is helyet kap. Az idei zsűri tagjai: Szipőcs Krisztina művészettörténész, a Ludwig Múzeum szakmai igazgatóhelyettese; az alapítvány részéről N. Mészáros Júlia művészettörténész, alapító; Konok Marianne – Konok Tamás özvegye, Hetey Katalin halála utáni felesége; Juhász Anna irodalmár; Hegyeshalmi László képzőművész; Juhász László alapító és Molnár Ani galériavezető, a kuratórium elnöke.
Konok Tamás: Rythmes sèlectifs, 1988, akril, vászon, 110 x 110 cm, a Molnár Ani Galéria jóvoltából, fotó: Szerencsés Gábor
A pályázatoknak tartalmazniuk kell szakmai önéletrajzot (tanulmányok, a legfontosabb önálló és csoportos kiállítások, díjak, művészeti tagságok, bibliográfia); az eddigi életművét összefoglaló, 2000-2500 karakter terjedelmű írást és egy saját munkákat tartalmazó portfóliót a művek adataival. A pályázati anyagot elektronikus formában az alapítvány e-mail címére (konokheteyartfoundation@gmail.com) várják szeptember 8-ig.
A közvetlen tapasztalat mint hiányvonatkozás — az MKE Doktori Iskola hallgatóinak kiállítása
A társadalomkritika visszahúzódása
Megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy a nyugati filozófia történetében inkább kivétel, semmint szabály a tapasztalaton alapuló elméletek kidolgozása. Ha volt is erre tett átfogó kísérlet, azt többnyire kiszorította a tudomány autoritása vagy az idealista düh tüntette fel alacsonyabb rendűnek, esetleg az idő vasfoga hiteltelenítette. A létbizonytalanság általánossá válásával a társadalomkritika óvatosabbá vált, hatóköre miniatürizálódott. Ehhez hozzáadódtak a koronavírus válság zord évei, melynek során az össztársadalmi cselekvési stratégiákat különböző hatalmi eszközökkel lehetetlenítették el, a szolidaritás alakzatait pedig kemény szankciókkal sújtották. A társadalmi felelősségvállalás szószólói többnyire elhallgattak, dolgozóasztalaik védőbástyái mögé húzódtak vagy a könyvtárak hűvösében kerestek menedéket a valóság elől.
Egy renitens
A művészet dolga — Interjú Erdődi Katalinnal, a következő prágai Matter of Art biennálé társkurátorával
Ahogy arról nemrégiben az OFF-Biennálé Budapest által május végén szervezett THE SEASON OF DARKNESS: Being Civil in an Uncivil Society című nemzetközi szimpóziumról szóló beszámolónkban már írtuk, a rendezvény egyik fő célkitűzése volt, hogy a tavalyi Documenta 15 tanulságait a regionális kooperációk szintjén is továbbgondolja. Ennek szellemében az egyik panel arra kereste a választ, hogy miképpen lehetne a lumbung, vagyis a legutóbbi Documenta megvalósításában résztvevő, különféle művészeti és civil kollektívákból, kurátorokból, alkotókból álló közösségi modell szellemiségét az East Europe Biennale Alliance (EEBA) keretében folytatni. Ennek a beszélgetésnek a résztvevői az EEBA tagjai, Tereza Stejskalová és Veronika Janatková (Biennale Matter of Art Prague), Bartosz Frąckowiak (Biennale Warszawa), Serge Klymko (Kyiv Biennial), Laima Ruduša (Survival Kit Festival, Riga) és Szakács Eszter (OFF-Biennálé Budapest) voltak, a kerekasztalt pedig Erdődi Katalin moderálta, aki — ahogy az már tavaly november óta nyilvános, Aleksei Borisionokkal együtt — a jövő ilyenkor, vagyis 2024 nyarán nyíló harmadik prágai Matter of Art biennálé társkurátora lesz.
Aleksei Borisionok és Erdődi Katalin, a 2024-es prágai Matter of Art biennálé kurátorai (Forrás: Biennale Matter of Art)
Ennek apropóján megkerestük Erdődi Katalint, hogy a biennálé kurátori pozíciójáról szóló döntés előzményeiről, annak folyamatáról és szakmai hátteréről kérdezzük. A tavaly ősszel megrendezett második prágai Matter of Art biennálén az Artportal Nézzük meg! című, idén nyáron teljes gőzzel elstartoló videórovatának szerkesztői (Miklósvölgyi Zsolt és Brückner János) is jelen voltak, hogy — a tavalyi Documentáról szóló videós beszámolók mellett — a rovat karakterének és műsorstruktúrájának kikísérletezése céljából a helyszínen forgassanak. Ezért a mostani cikket és villáminterjút az általuk készített felvételekből összevágott videós anyagok kísérik.
Beszámoló a megújult Nagyvárad tér metróállomásról, Budapest leglátogatottabb kiállítóteréről
A hivatalos projektátadó eseményen túl május 26-án, péntek éjjel 23:59-kor került megrendezésre egy szűkebb körű, a megálló építészeti és képzőművészeti értékeit ünneplő esemény is, DJ-vel, beszélgetéssel és pezsgővel. Kevésszer nyílik lehetősége az embernek üzemidőn kívül tartózkodni egy metróállomáson, így a rendhagyó időpont miatt már önmagában különlegesnek ígérkezett az esemény. A Nagyvárad téri metrómegálló a városi utazás és a várakozás egyik tipikus tere, amely — Marc Augé francia antropológus fogalmával élve — alapvetően egy nem-hely, ám ezúttal rövid időre kiállítótérré alakult, lehetőséget adva a zavartalan szemlélődésre.
A metróvonal arculatának történeti hátteréről, illetve az új megállóról mélyrehatóan olvashatunk az Építészfórumon; itt kifejezetten a szóban forgó állomással foglalkozunk. A Nagyvárad tér metróállomás építészeti tervezője Brückner Dóra, a képzőművészeti részért Brückner János felel, a nagy méretű lámpapalástokért Bojti Márton, az ülőbútorokért pedig Nagy-Mihály Márk (VPI Beton); az építészeti koncepció hívószavai a metszet / feltárás / betekintés. A M3-as metróvonal korszerűsítésének fontos eleme a teljes akadálymentesítés: a mozgólépcsők mellett kényelmes méretű lifttel ereszkedhetünk le a mélybe.
Fotó: Brückner János
“Szenzációs semmi” — Interjú Pintér Gábor festőművésszel
ArtPortal: A Hurrikán Press és a Longtermhandstand közreműködésében nemrégiben elkészült kiadványod kizárólag a rajzaidra fókuszál. Milyen szerepe van a rajzolásnak a művészeti praxisodban, milyen viszonyban állnak a rajzaid az olajfestményeiddel?
Pintér Gábor: Mindig is inkább rajzolós típus voltam. A festést komolyabban csak a Képzőművészeti Egyetemen kezdtem el, ott alakítottam ki egy olyan festői megközelítést vagy technikát, ami rajzosabb, vonalszerű gesztusokból épül fel. Több sketchbookot használok, de nem feltétlenül vázlatolás céljából, persze születnek így néha vázlatok is. Általában ha bármilyen ötletem támad, azt lerajzolom, még akkor is, ha éppen abból a rajzból soha nem lesz festmény. Tehát kicsit naplóként is működnek ezek a rajzfüzetek. Teljesen máshogy állok neki egy rajznak, mint egy festménynek, mert egészen más gondolkodást igényel. Ha egy rajzot próbálok átültetni egy festménybe, akkor számos nehézség szokott felmerülni és nem mindig sikerül. Szóval a rajzaim viszonylag függetlenek a festményeimtől.
Fotó: Wéber Áron (A Longtermhandstand Galéria jóvoltából)
”Most kezdtem el rappelni a digitális alapra” – Interjú Góth Martin képzőművésszel
ArtPortal: A generációd művészete kapcsán előszeretettel szokás hivatkozni az alkotásokban olykor felületkitöltő funkcióval is bíró, a gyermekkor vizualitását visszatükröző elemek hangsúlyos szerepére. Neked mi volt az, amit gyerekkorodból ilyen szempontból alapvetőnek, meghatározónak tartasz?
Góth Martin: Talán apukám Nokia 3310-es telefonja. De nyílván meghatározó élmény volt a kereskedelmi TV csatornák kínálata is. Viszont ha a művészetre gondolok, akkor a legelső emlékem egy Csontváry-kép volt egy képzőművészeti albumban, egy fekete-fehér repró a Magányos cédrusról. Akkor még nagyon furcsának találtam, hogy miért csinál valaki ilyet, de ezt még nem kötöttem egyelőre össze a rajzolással, vagy azzal, hogy én magam létrehozzak valamit. Inkább csak egy fura érzésem támadt tőle. Tudtam, hogy ez más, mint amit mondjuk a Cartoon Network-ön nézek. Vagy más, mint a televízióban látott egyéb mesék és illusztrációik (pl.: Pokémon tazok), illetve azok a másolatok, amiket ezekről ösztönösen négyzetrácsos füzetekbe rajzoltam.
Fotó: Bíró Dávid
A kelepcék és az interpretáció kattogása — Trapp Dominika kiállítása a Kisterem Galériában
„Ne vesszünk össze azon, hogy a természet gonosz-e” – idézhetném egy Hacsek és Sajó-jelenetből, amit Werner Herzog írt. De nem írt ilyet, és ez nem baj. Viszont „a táj ágenciája”, ami Trapp Dominika „Gyűrűként zárul valami elevenre” című kiállításának leírásában szerepel, akár Herzog világát is felidézheti. A táj vagy a természet ágenciájában mindkettejüknél van valami nyomasztóan kiismerhetetlen. Vagy akár ijesztő: Herzog például az esőerdő élővilágának hangjait egy megállni képtelen vonat vészfékezésének zajához hasonlítja Dereng a világ című regényében. A természet tehetetlen saját (?) erőivel szemben? Ha Trapp képeit nézzük, nem magától értetődő az sem, milyen erőt, entitást lehetne itt gonosznak nevezni. Talán mert megnevezni ebben az esetben annyit tenne, mint vád alá helyezni. Trapp inkább vizsgálódásra, kísérletezésre tart igényt, nem a – Krasznahorkai László Sátántangójának szavával élve – „szárazon pattogó ítéletre”, amit ő hozna meg. Inkább az ítélet eltérítése zajlik (ha az ágencia után a kiállítás felvezetőjének egy másik kulcsszavára hivatkozom). Szinte folyton. Az viszont egyértelmű, hogy a gonosz már úton van, sőt, itt járt. Illetve el se kotródott, esetleg az alvilági akaratra is vonatkozhat az egyik kép sarkában olvasható felirat: „fajtameghatározásra méltatlan”. Vagy ez a fordulat inkább egy fészekszerű lényre utal? Fészkelődés, sarjadás, fonódás, fonnyadás, csavarodás, borzolódás, feszülés, csüngés, fityegés jellemző mindarra, amit Trappnál látunk.
Fotó: Regős Benedek (A Kisterem Galéria jóvoltából)
A halott fák részletei, persze, nem biztos, hogy igényt tartanak arra, hogy a természet képviselőiként gondoljunk rájuk, ez mégis megtörténik. Ahogy az is, hogy az erőszak utóízét érezzük. Nyomok közvetítik a kegyetlenséget. A látvány logikus, mint egy cserbenhagyásos gázolás, de itt az aljasságnak inkább kúszó, nem száguldó karaktere van. Hogy kihez-mihez kössük, pontosan nem tudjuk, de ezzel összhangba hozható, hogy rengeteg összeköttetéssel találkozunk a zománcfestékkel, krétafestékkel és tussal készült képeken, átvitt értelemben és szó szerint is. Bonyolultabb frizurákkal és hevenyészettekkel. Hovatartozásuk határozott megjelölése hiányzik, ahogy az egyértelműsítés W. G. Sebald versében is csak látszólagos (ford. Szijj Ferenc):
„A nagyon halkan lényeget mondó kép” mestere – Elhunyt Gáyor Tibor
„Hogy az ember magára találjon, hogy művészeti képességét optimálisan fejthesse ki, célszerű egy behatárolt témát feldolgozásra kiválasztani, a munkához pedig ismét egy (majdnem) behatárolt módszerrel kezdeni, lehetőleg olyannal, amely általános érvényű és a szabályai egyértelműek. Bizonyos aszkézissel könnyebb a lényegre találni, mint a teljes szabadság kiélni akarásával – bár arról a lehetőségről sose mondjunk le.”[1]
Ez a tanúságtétel, „hitvallás”, melyet Gáyor Tibor egy 1993-as interjúban fogalmazott meg, a Magyarország Érdemes Művésze díjjal is kitüntetett építész, festő és grafikus egész életművének magyarázataként is értelmezhető. Érett korszakában, a geometrikus művészet hazai hagyományainak kései folytatójaként, a konstruktivizmushoz közel álló konkrét művészet felé fordult minden érdeklődésével és „kialakított egy számára értelmes és szabad mozgást engedő világot, amelyben azóta is biztonságban érzi magát, lévén szuverén ura.”[2]
Gáyor Tibor: Tektonika, 2018, Vintage Galéria, fotó: Biró Dávid (A Vintage Galéria jóvoltából)
A Sátor – összművészeti esemény most pénteken
Az esemény több diszciplína – így például statikus művészeti installáció, performansz, közösségi rítus és zene – segítségével hivatott átsegíteni a Napot az éjjeli égbolton. Ezen az éjjelen a rontó erők, a betegségek, a szomorúság elvesztik hatalmukat, és helyükbe a tisztulás, megújulás, az öröm és a remény lép. Az esemény célja, hogy az ünnep aktualizálásával és a meghívott művészek közreműködésével – a magyar és a régiós kortárs művészeti szcéna helyzetére reflektálva, azt megsegítve és meggyógyítva – egy új, jövőbe mutató tradíciót hozzon létre.
A Useless Galeri kurátori koncepciója egy olyan szabadtéri kiállítás, ahol a művek sátrak tereiben jelennek meg. A sátor egyszerre szimbolizálja az önrendelkezést, a szabad művészet gyakorlását, de egyúttal utal a konvenciókkal és intézményekkel szembeni függetlenségre is. Tere egyszerre nyitott és zárt, szilárd és rugalmas, falai éppúgy képesek elválasztani a külvilágtól, ugyanakkor vékony rétegei világok összekötésére is alkalmasak. Efemer jellege miatt tehát nem mindegy, hogy éppen kint vagy bent vagyunk épp. A sátor arra is teret ad, hogy közösen képzeljük el és építsük fel saját, gyakran törékenynek tűnő struktúránkat, amely mégis képes otthont adni különböző gondolatoknak egy olyan világban, ahol a nyilvános tér már nem mindig áll rendelkezésre.
Az installációk és a performanszok önállóan és együttműködések sorozata mentén jönnek létre; egyszerre élesztenek fel valamiféle ritualitást, de közben szólnak kritikusan az egyre kevesebb mozgásteret biztosító jelenről is. Az installatív művészeti intervenciók mellett különös fókusz kerül azokra a performatív aktusokra is, amik lehetővé teszik a nézők bevonását és a közösségteremtést, ugyanakkor efemer jellegükből adódóan a pillanatnyi történések jelentőségét is nyomatékosítják.
A tér művészete, a művészet tere – az alsó-ausztriai Kunstraum Buchbergben jártunk
Ismerkedjünk meg először is a „várúrral”, az osztrák múzeumi színtér széles körű nemzetközi ismertségnek örvendő kiemelkedő alakjával, a nyolcadik X-en túl is igen aktív Dieter Bognerrel. Ifjú korában nem sok jel utalt arra, hogy pályája majd a művészeti színtéren teljesedik ki; kezdetben az acélkereskedelemmel és ipari berendezések forgalmazásával foglalkozó családi vállalkozásban dolgozott és bár ez a terület igencsak távol áll a művészetektől, később mégis hasznát vette ott szerzett tapasztalatainak, így a rengeteg utazás benyomásainak vagy a közép- és kelet-európai régió alaposabb megismerésének azokból az évekből, amikor a vállalkozás e térségbeli üzleteiért volt felelős. Az utazások során érdeklődése előbb az építészet felé fordult, majd mindinkább nyitott a képzőművészetek felé is – olyannyira, hogy 1968-tól már művészettörténetet, filozófiát és régészetet tanult Bécsben és Párizsban. Kezdetben régebbi korok művészete foglalkoztatta – disszertációját a Loire-völgy román kori freskóiról írta, s a diplomavédés után évekig a bécsi Művészettörténeti Intézetben dolgozott. Érdeklődése azonban csakhamar a modern és a kortárs művészetek felé fordult és miközben szabadúszó kurátorként, kutatóként és publicistaként tevékenykedett, több hazai és külföldi egyetemen is oktatott. Nemzetközi hírnevét a Magyarországon is jól ismert bécsi MuseumsQuartier (MQ) koncepciójának kidolgozása alapozta meg; 1990-94 között egyik ügyvezető igazgatója is volt a projekt megvalósítására létrehozott cégnek. S ha a gyakorlatban nem is minden úgy valósult meg, ahogyan ő ezt elképzelte – négy év után ezért is hagyta ott a céget – az MQ jelenlegi formájában is sokat elárul arról, hogyan látja ő a múzeumok helyét, szerepét, feladatait. Az intézmény máig tartó lankadatlan népszerűsége pedig komoly visszaigazolást is jelent a számára. 1994-ben már saját céget alapított, mely múzeum- és kiállítástervezéssel foglalkozik és olyan jelentős intézmények tartalmi és muzeológiai koncepcióját dolgozta ki, vagy működött abban közre, mint a Kunsthaus Graz, a berni Museumsquartier, a dessaui Bauhaus Museum, a lausanne-i Musée cantonal des Beaux-Arts, a kijevi Mystetskyi Arsenal, vagy a New York-i New Museum of Contemporary Art – utóbbi intézmény igazgatótanácsának is hosszú ideig tagja volt. Bogner nevéhez fűződik több ismert képzőművész és/vagy teoretikus, így az osztrák-amerikai Friedrich Kiesler vagy az osztrák Marc Adrian hagyatékának átvétele, feldolgozása és közkinccsé tétele. Tevékenykedett kurátorként is, 2019-ben például ő volt a Velencei Biennálé Stanislav Kolíbal munkásságát bemutató cseh pavilonjának kurátora. (Bogner kapcsolata a neves cseh képzőművésszel már jóval régebbi keletű, de erről majd később.)
A Kunstraum Buchbergnek helyet adó Buchberg am Kamp-i kastély Alsó-Ausztriában. Fotó: Archiv Kunstraum Buchberg
A bécsi MuseumsQuartier mellett a szélesebb közvélemény számára Bogner és felesége, Gertraud mégis elsősorban műgyűjtőként ismert. Gyűjteni a múlt század 70-es éveiben kezdtek és csakhamar nyilvánvalóvá vált számukra, hogy elsősorban a konstruktív-konkrét és a konceptuális művészet az ő világuk. A gyűjtés azt követően vált intenzívebbé, hogy 1979-ben egy workshopot rendeztek a konstruktív művészek nemzetközi munkaközössége tagjainak részvételével, melynek a másfél évtizeddel korábban családjuk birtokába került buchbergi kastély adott otthont. (Magának a kastélynak a története a XII. századig nyúlik vissza; az idők során számos tulajdonosa volt, akik koruk divatjának és saját igényeiknek megfelelően sokszor átépítették és bővítették.) Ez a workshop mérföldkőnek bizonyult, több értelemben is. Egyrészt, az ennek keretében született, a résztvevő művészek egy-egy alkotását tartalmazó mappa és az érintett művészektől kapott kisebb munkák fontos szerepet játszottak a gyűjteményépítésben, másrészt ekkor vált Bognerék számára nyilvánvalóvá, hogy a kastély, bár állapota nem volt jónak mondható, a legszükségesebb munkák elvégzése után kiváló terepet biztosít egy gyűjtemény elhelyezésére és igen nagy teret kínál helyspecifikus munkák elkészítésére is. (Az említett workshopnak az éppen a napokban elhunyt Gáyor Tibor személyében magyar résztvevője is volt, így az akkoriban Ausztriában élő művész egy munkája a mappában is szerepelt.) Innentől kezdve a gyűjteményépítés felgyorsult. A súlypont továbbra is a konkrét-geometrikus, illetve a konceptuális művészet maradt, és markánsan érvényesült a gyűjtőknek az a szándéka, hogy az érintett irányzatokhoz tartozó osztrák pozíciókat nemzetközi kontextusba ágyazva mutassák be. Ebben a kontextusépítésben fontos szerep jutott a Bogner még „előző életében” megismert közép- és kelet-európai régió művészeinek. Így kerültek a gyűjteménybe a már említett Gáyor Tibor mellett többek között Maurer Dóra, Vera Molnár, Megyik János és Mengyán András munkái. Bognerék nemcsak befutott művészektől vásároltak; szívesen fedeztek fel ígéretes fiatalokat is – ami számukra az első nagyobb vásárlás volt, mesélték később, az az érintett művészek számára sokszor az első nagyobb eladást jelentette.
Aratás és kalákázás – Beszámoló az OFF-Biennálé Budapest nemzetközi szimpóziumáról
Az esemény célkitűzése, hogy egyszerre reflektáljon az OFF-Biennálé tavalyi Documenta 15 részvételére, annak tanulságait pedig beültesse a magyarországi és kelet-európai közegbe. E feladat összetettsége pedig már a felsorakoztatott előadók szerteágazó témáin is megmutatkozott. De az esemény egyfajta szüretként is felfogható, ahol a résztvevők a megelőző év projektjeit követő tanulságokat betakarítva a termény sorsáról, elosztásáról és felhasználásáról döntenek. De a közös emésztés metaforája is többször felmerült az eseményen, ami voltaképp egy olyan természetes folyamat, amely egy szervezet vagy test további működését teszi lehetővé. Ez a szervezet jelen esetben lehet szűkebb kontextusban az OFF-Biennálé, tágabban pedig az East Europe Biennale Alliance (EEBA), vagy bármely más nemzetközi művészeti szerveződés is. Ennek eredményeként a felsorakozó problémák és a résztvevők rendkívül változatos összképet mutattak. Az OFF-Biennálé csapata már korábban is szervezett egy bemutatót, illetve élénk vitákkal kísért beszélgetést is a Documenta 15 kapcsán. A kurátori társulás mindent összevetve itthon és a nemzetközi színtéren is egyaránt sikeres. Utóbbi ékes példája a nemrégiben bejelentett hír, miszerint az OFF-Biennálé csapatát idén a rangos német Goethe-éremmel tüntették ki.
Fotó: Kristóf Balázs, © OFF-Biennále Budapest Archívum
Az első nap kerekasztal-beszélgetéseinek felhangját alapvetően a nemzetközi kapcsolatok és hálózatok működése határozta meg. Az első kerekasztal fő témája az OFF és a Documentához tartozó csoportosulások kapcsolata volt. A beszélgetés Székely Katalin és Lázár Eszter (OFF-Biennálé), Farid Rakun (ruangrupa), valamint Matthias Einhoff (Z/KU Berlin) vettek részt, a panelt pedig Petrányi Luca kurátor moderálta. A Documentát a résztvevők három különböző részre osztva közelítették meg: az első az előkészületek, a második a megnyitó utáni, a harmadik pedig a zárást követő időszak voltak. Az egybegyűltek látszólag mind egyetértettek abban, hogy a számos nehezítő tényezőtől eltekintve (pl. lezárások, idő- és erőforrás hiánya) a történtek pozitívan értékelhetőek. Matthias Einhoff kiemelte, hogy a média kevésbé tudott mit kezdeni a tavalyi Documentával, ugyanakkor örömmel fogadta a különböző közösségekkel kialakított kapcsolatokat és sikeres kommunikációt. Az OFF-Biennálét képviselő Lázár Eszter és Székely Katalin arról beszéltek, hogy számos ismerettel és tudással gazdagodtak, attól függetlenül is, hogy a tudásmegosztás olykor talán egy kicsit egyoldalú volt. Matthias Einhoff kitért arra is, hogy a kritika és a média negatív reakcióitól függetlenül a berlini és német művészeti közeget „megihlette” az az ökoszisztéma vagy kísérleti infrastruktúra, ami a lumbung, vagyis a Documenta 15 előkészítésében résztvevő csoportokból, kurátorokból, a kiállító művészekből álló közösség keretében kialakult, még annak ellenére is, hogy nem voltak felkészülve erre a mennyiségű alkotóra és résztvevő partnerre. Farid Rakun, az idei főkurátor indonéz ruangrupa kollektíva tagja is kihangsúlyozta, hogy méretbeli problémák miatt a koncepció sokszor nehezen működött a Documenta grandiózus színpadán. Mind a ruangrupa, mind a többi résztvevő egyetértett abban, hogy az elkövetkező időszak a tanulságok levonásáról és a reflexiókról fog szólni. Ennek következtében a szerveződés jövőjét illető munka, vagyis a lumbung interlokál további sorsának kérdése későbbre tolódik. Petrányi Luca megjegyezte, hogy ez az elgondolás, amivel a lumbung közösség a Documenta 15 után is tovább tud élni, valószínű az egyes tagok erőbefektetésén és felelősségén fog múlni, a folytatás pedig több szinten is megvalósulhat majd, akár a lumbungtól függetlenül is.