Shrek Tímea első novelláskötetét tartom a kezemben. A kemény borítón két, csapdába esett figura: gyerekkorom paraszt nénije és bácsija fekete gumicsizmában, kopottas mellényben, vastag kucsmában és fejkendőben. Csapdájukat maguknak ásták – ezúttal a szó szoros értelmében, hiszen körbeásták, pontosabban körbeásózták magukat. Hová lépjenek tovább? A dolgok bevett rendje szerint az ásózás után – különösen ilyenkor, a tavasz közeledtét lesve – a vetésben és ültetésben, végső soron pedig a kizöldülésben, a termésben és az életben reménykedünk. Ám a kép alatt ott áll a kiábrándító cím: Halott föld ez.
De hát mitől halott? Létezik, hogy semmi sem él meg itt; hogy üres, mint amilyennek a sivatag a szárazság hosszú hónapjai alatt tűnik? Soha nem is volt eleven, vagy csak később hintették be sóval, ahogy az ószövetségbeli Sikemet és a legendák Karthágóját? Éppenséggel egyiket se állíthatnánk róla. Hiszen terem itt százféle alak, ezernyi lény. Ám ahogyan a fák, úgy a föld is a gyümölcseiről ismerszik meg, ezért elsősorban azt vizsgáljuk: ehető-e számunkra, amit kínál vagy sem?
A föld, amelyről Shrek Tímea ír, a nyomorba ájult kárpátaljai cigánytelepek, az úgynevezett táborok nehezen emészthető gyümölcsöket teremnek. Olyanokat, amelyeket nem szívesen veszünk észre, és amelyek létezéséről szeretnénk megfeledkezni, mert már a puszta gondolatuk is megzavarja hétköznapjaink monoton menetelését. Ha megkóstoljuk őket, elrontják az étvágyunkat, utánuk pedig a cukor is megkeseredik a szánkban, és álmatlanul forgolódunk tőlük. Hát miért akarnánk rendszeresen fogyasztani belőlük?