Best WordPress Hosting
 

Mutasd meg a láthatatlant – Lynne Cohen és Marina Gadonneix párhuzamos kiállítása a Pompidou Központban

Lynne Cohen (1944–2014) az amerikai Michiganben kezdett képzőművészetet tanulni, majd később a híres londoni Slade Schoolban folytatta tanulmányait, szobrász-grafikus szakon. A helyszínből és az életkorából adódóan is természetes volt, hogy a minimal art és a popkultúra foglalkoztatta. Csupán 1970-től kezdett el fotózni, és érdekes módon a régebbi amerikai fotóművészet hagyományain indult el. Dorothée Lange-hoz vagy Walker Evans-hez hasonlóan Cohen is több ezer mérföldet vándorolva fotózta az amerikai valóságot, képeit minden beállítástól, javítástól mentesen, kizárólag dokumentatív koncepcióval készítette. (Akárcsak Walker Evans, Cohen is nagyméretű, 18×24-es kamerát használt, mivel ez lehetőséget adott számára a nagy terek perspektivikus torzulástól mentes megörökítésére.) A nagy amerikai szociofotós, dokumentarista hagyományokkal szemben azonban Lynne Cohen nem az embereket és nem is az amerikai „társadalmi tájat” választotta képei tárgyául, hanem az épületeket (mint kortársa, a fiatalon elhunyt Lewis Baltz is), ráadásul azoknak is inkább a belső, zárt tereit. Cohen látásmódjában a minimal art elemeit a konceptuális művészettel ötvözte, így fotóin a letisztult formák mindig gazdag és elgondolkodtató mondanivalóval társulnak.

Lynne Cohen: Nappali szoba, 1974

Az 1980-as évek Amerikájában Lynne Cohen tudatosan arra törekedett, hogy a dolgokat, tárgyakat, épületbelsőket amolyan ready-made művészeti alkotásoknak fogja fel. A leghétköznapibb tárgyakban is az adott forma szépségét, a pillanatnyi állapot kényszerű mozdulatlanságában is a tökéletességet kereste. Irodák recepcióit, tárgyaló helységeit, iskolák tantermeit, a rendőrség vagy a tűzoltók kiképzőközpontjának oktatási létesítményeit, kórházak műtőit fényképezte teljesen üresen, rendszerint egy kissé alulnézetből. Ezáltal – és a nagy méretű kamera révén – a terek kiszélesedtek, a képek megemelkedtek, ezzel is hangsúlyozva az eredeti funkciótól való elszakadást, a topológia tiszta esztétikumát. „Cohen még ezekben az intimitás vakító hiányával fenyegető belső terekben is biztos szemmel, egy szentély vagy ellen-terület felfedezésével orvosolja a nyugtalanság érzését”– írta róla David Mellor a Lynne Cohen fotóiból készült album kísérőszövegében. 

Az Aura kapujában – a Hollow kollektíva legújabb előadásáról

Az Aura kapujánál állunk. Előttünk egy mindenen túli, szinte utópikus táj vibrál élénk atmoszférájával. A távolban éteri hangok zengenek, amik kitöltik a szűk nyílás előtt elterülő homályos, füstös teret. A zenébe tompa énekhang szövődik, ahogy az utazók és vezetőik orpheuszi útjuk végén dalukkal egy másik világ kapuját nyitják fel. Meleg fény árad odaátról, ami ellepi a sötétben meghúzódó arcokat. A feltárulkozó hely, az Aura vidéke egy közvetlen, autentikusabb együttlétet és közösségiséget ígér. Úgy tűnik, elérhető távolságban van; ha pár lépést megteszek a kietlen színpadi tájban, megérkezhetek. Vagy elég lenne annyi, hogy csatlakozzak az éneklők karához, akik „mágikus” hangjukkal nyitották fel a portált. Az Aura azonban mintha nem adná magát, kitér előlem. Nyitott kapuszárnyainál állok, a küszöböt azonban nem léphetem át. 

Fotó: Szalai Dániel

Az idevezető út hosszú volt, több állomással és helyszínnel tűzdelve. Az alászállás várakozással vette kezdetét. A Trafó nagytermének még kietlen síkjáról indult, ahol a nézők óvatosan merészkedhetnek közelebb az akkor még nem megszilárdult, épülőfélben lévő világhoz. A tájat alkotó elemek és a benne élő szereplők lassan formálódtak jól kivehető alakokká. Ugyanígy, a megjelent tömeg szintén fokozatosan idomulni kezdett a felállított térhez és az azt átszövő viszonyrendszerhez. A szervező művészek (Muskovics Gyula, Páll Tamás és Szeri Viktor) folyamatosan formálták át, rendezték újra a kialakult terepet. Új, a végigjárt narratívához és az eköré szerveződő rítushoz kapcsolódó tárgyakat alakítanak ki, amik tovább tagolják és formálják a tájként megjelenő színpadot. A közönség közül eközben kiválasztják azokat, akik a kiosztott gyűrűk és az ezekkel járó instrukciók által közvetlenebbül vesznek részt az esemény alakításában. Ezek a gyűrűk azok, amikkel eljuthatnak az Aurához. Az alkotók itt intuitív módon kutatják fel és jelölik ki a megfelelő hangoltsággal rendelkező nézőket, akik beléphetnek a világba. Ez mégsem zárja ki a közönség többi részét. A tér nyitott marad, a ki nem mondott szabályrendszer, ami mentén a közönség bizonyos tagjai is aktívvá válhatnak, nem zárja ki mások csatlakozását. A kialakított terepen feloldódnak az aktív (ilyen a színpad) és passzív (azaz nézőtér) cselekvést kijelölő zónák határvonalai. A táncosok (Glaser Martin és Kacsó Imola) is ezeknek a területeknek az újraformálását segítik elő. Tevékenységük mintha nem lenne egy adott pontra lehorgonyozva, szabadon járják körbe az Aura előtti vidéket. Táncuk eközben mintha párhuzamban lenne a háttérben vetített virtuális világ működésével. Mozgásuk mechanikus jelleget ölt, testük mintha nem az „evilági” fizikai körülményekhez alkalmazkodna, aminek lényegi része például a tárgyak ellenállása. Repetitív, gépies mozgásukkal a színháztér elemeibe ütköznek, mintha azok átjárhatóak lennének.

Kalkulált szépség – Albert Rubens és Wolsky András kiállításáról a Molnár Ani Galériában

Egy kiállítás címe akkor jó, ha pontosan fedi a kiállított művek összességének tartalmát és minimum kétértelmű. Vagy több… A belga Albert Rubens és a magyar Wolsky András közös tárlatuknak a Concrete constellation címet adták, így az a többértelműség céljának tökéletesen megfelel. A konstelláció voltaképpen két bolygó együttállását, ill. egymáshoz viszonyított helyzetét jelenti, így a választott cím csakugyan jól fedi a kiállító két konkrét művész ugyan eltérő alapállású, ám mégis hasonló vizuális együttállású művészetét. Egységesek alkotói gondolkodásmódjukban, ám különböznek módszerükben és alkalmazott technikájukban. Egységesek, mert mindketten a geometrikus és/vagy a konkrét művészet elkötelezett alkotói, ám alkalmazott eljárásukat illetően mégis különböznek. Két kitűnő művész, két generáció, két ország – és mégis: egy közös vizuális nyelv. Egy olyan nyelv, amely a teret és szerkezetét – annak folytonosságát vagy diszkontinuitását – írja le. Míg Rubens determinisztikus alapokból kiindulva, addig Wolsky statisztikus megközelítéssel teszi ezt – mindketten szigorúan követve az einsteini utasítást: „Tedd dolgodat egyszerűen, de annál már nem egyszerűbben”.  

Wolsky András: Random Surface NO’10, 2023, fa, akril, vászon, 100 x 100 cm, a művész és a Molnár Ani Galéria jóvoltából

Mitől konkrét és együttálló ez a kiállítás, ahogy a címe beharangozza? A racionalitásában, a gondolati és formai tisztáságában és abban a vizuális optimizmusban, hogy létezik kiút ebből az összemaszatolt világból, amit a politika szinte minden szinten alaposan elrontott szinte mindenhol. A művek értelmezéséhez talán segít néhány összefoglaló szó a mögöttes tartalomról, a művészet, a tudomány és az új technológiák kapcsolatáról – beágyazva azokat az elmúlt száz év vonatkozó eredményeinek kontextusába.

A vonat nem vár ‒ A csoda: levelek az elnök úrnak

Amellett, hogy remek szórakozást nyújtanak, a filmdrámák gyakran egy fontos üzenetet, tanulságot is magukban foglalnak, nem egyszer pedig egyenesen motiváló vagy épp tanító jellegűek. Ezeknek a filmeknek a hősei nem egy alkalommal nagyon mélyről érkeznek, már-már elérhetetlennek látszó álmokat hajszolnak, ám épp emiatt válik igazán hangsúlyossá a történet mondanivalója: mindent lehet, csak akarni kell (és […]

Az vagy, akit megeszel – Bones and All

A kannibalizmus gyakorlata a világ egyes tájain napjainkban is létezik, például az Indonézia Pápua tartományában élő korowai törzs esetében, amely a külvilágtól teljesen elzárt közösséget alkot. Az emberevés ebben a törzsben a vallási rituálék részét képezi, és a halott ember elfogyasztása a szeretet kifejezésére szolgál, mivel így az elhunyt az életben maradottakban fog továbbélni.[1] A […]

Az (ét)vágy titokzatos tárgya – Bones and All

Camille DeAngelis Bones and All – Szőröstül, bőröstül című regényét (Bones & All, 2015) Luca Guadagnino vitte filmvászonra azonos címmel (Bones and All. Luca Guadagnino, 2022). Korábbi munkái fényében (Szólíts a neveden [Call Me by Your Name. Luca Guadagnino, 2017]; Sóhajok [Suspiria. Luca Guadagnino, 2018]) az olasz filmrendező számára már hazai terepnek számíthatott a problémás […]

A víz által kivájt üregek – A titokzatos nő

Park Chan-wook neve az Oldboy (Oldeuboi, 2003) és A szobalány (Ah-ga-ssi, 2016) kapcsán annak is ismerős lehet, aki egyébként nem jártas a dél-koreai filmművészetben, hiszen a rendező munkái világszerte kivívták a kritika és közönség elismerését – az előbbi filmjéből 2013-ban Spike Lee amerikai remake-et is készített Josh Brolin és Elizabeth Olsen főszereplésével. A rendező legújabb […]

A dél-koreai Szédülés ‒ A titokzatos nő

A távol-keleti filmek rajongóinak nem csenghet ismeretlenül Park Chan-wook dél-koreai rendező neve: az ő munkásságába tartozik a Bosszú-trilógia, melynek legismertebb darabjából, az Old Boyból (Oldeuboi. Park Chan-wook, 2003) kereken tíz évvel később, azonos címmel amerikai remake is készült (Spike Lee, 2013), igaz, ennek sikere messze elmaradt az eredeti műétől. A rendező emellett forgatott már horrort […]

Stayin’ Alive ‒ A platform

Az életben maradásért folytatott, olykor minden szabályt felülíró küzdelem, valamint az elzártság és annak az emberi pszichére tett hatása régóta visszatérő téma nem csupán a filmművészetben, de a szépirodalomban is. Elég csupán a témakör egyik legismertebb történetére, William Golding A Legyek ura című, 1954-ben megjelent regényére és annak azonos című filmadaptációjára (Lord of the Flies. […]

Mit látunk valójában? ‒ Forráspont

Az utóbbi években közkedveltté váltak az éttermekben vagy azok konyháin játszódó, ételkülönlegességeket felvonultató, kiemelt esztétikai jelentőségű gasztrofilmek, melyek az otthoni rutinszerű főzőcskét professzionális közegbe helyezve látványos és könnyed kulináris élménnyé teszik. Számos oldaláról megismerhettük már a vendéglátás felfokozott légkörű világát, így jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mi az, amiben a tavalyi év brit függetlenfilmes […]

Rendszerhiba – Forráspont

Philip Barantini brit filmrendező 2019-es Forráspont (Boiling Point. Philip Barantini, 2019) című rövidfilmjének cselekménye egy széthullás határán álló séf (Stephen Graham) és hektikus munkahelye, egy étterem körül bonyolódik. A 22 perces, a karácsonyi időszakban ezerrel pörgő személyzet kálváriáját lefestő fesztiváldíjas alkotásból a rendező két évvel később azonos címmel egysnittes, egészestés játékfilmet készített, amelynek főszerepét szintén […]

Egy este egy snittben ‒ Forráspont

Mindig izgalmas dolog mélyebben bepillantani egy olyan világba, amelyről ugyan van némi ismeretünk, ám a felszín mögötti, belső működéséről csupán keveset tudunk. Így például nem véletlen a procedurális sorozatok ‒ többek között a Doktor Murphy (The Good Doctor. David Shore, 2017‒), a Monk ‒ Flúgos nyomozó (Monk. Andy Breckman, 2002‒2009) vagy a Dr. Csont (Bones. […]

„Sosem fogod megérteni” – Utoya, július 22

2011. július 22-én a radikális szélsőjobboldali Anders Behring Breivik először Oslo belvárosában robbantott bombát, majd pedig a várostól nem messze fekvő Utøya szigetén, a munkáspárt ifjúsági táborában rendezett tömegmészárlást az ott tartózkodó több száz fiatal között. A tömegmészárlás a szigeten 72 percen keresztül tartott, legalább 69-en meghaltak, és rengetegen megsérültek. A második világháború óta ez […]

Csillagok között ‒ Elvis

Pénz, siker, csillogás… Majd lassú hanyatlás, és tragikus elmúlás. A hírességek (zenészek, színészek, sportolók, stb.) életét bemutató filmek zöme általában ugyanazt a narratív sémát követi, illetve a legtöbb cselekményelemük is állandó: azt láthatjuk, ahogy a még ismeretlen, legtöbbször vidéki, nehéz sorsú, szegény, ámbár tehetséges fiatal képességei révén egyre magasabbra emelkedik, ám karrierje felívelésével, többnyire a […]

Raphael Bob-Waksberg: Aki még romjaidban is szeret

Különös történetek gyűjteménye, melyekre az összes létező jelző közül talán az abszurd a legjellemzőbb. Abszurdan  romantikus, abszurdan szomorú, abszurdan vicces és így tovább.  Eredeti stílus, szokatlan humor, meglepő végkifejletek. 

A novellák nagyon változatosak és nemhogy azt sem tudtam, mit hoz a következő novella, de azt sem, hogy mit hoz a következő oldal egy novellán belül. Abszolút nem kiszámítható és megjósolható tartalmakkal lep meg bennünket ez a kötet, sőt engem még azzal is meglepett, hogy akadt olyan novella, amelyiken hiába törtem a fejem, nem teljesen értettem. De még azt is nagyon bírtam, leginkább azért, mert többször is elolvastam és próbáltam értelmezni. Ami a végére talán sikerült, talán nem. 

Nagyon furcsa, vidám és megható novellagyűjtemény ez, ha valami nem mindennapit szeretnétek olvasni, mindenképp ajánlom. 18 hosszabb-rövidebb történetet olvashatunk a könyvben, ami már a borítójával is utal arra, hogy valami különlegeset és szokatlant kapunk. Ami még extra különlegessége a könyvnek, hogy egymás után akár kétszer is elolvashatunk egy történetet, mert minden olvasásra más élményt és mondanivalót adhat. 

Clare Mackintosh: Nyugodj békében!

Ha egy izgalmas thrillerre vágysz, akkor ez a könyvet bátran ajánlom olvasásra. Azonnal megragad a történet, elültetődik a kétely a fejünkben és oldalról oldalra haladva változik a véleményünk. Hol erre, hol arra. Legalábbis én így voltam ezzel a könyvvel.

Anna rövid időn belül mindkét szülőjét elvesztette, először az édesapját, majd néhány hónap múlva az édesanyját is. Ez még nem is volna annyira különös és szokatlan, de az már igen, hogy mindketten öngyilkosok lettek, az pedig, hogy mind a ketten ugyanúgy vetettek véget életüknek, az már annál inkább meglepő és hátborzongató. 

Anna megpróbálja élni tovább az életét a szüleitől örökölt lakásában, ahol most már nem egyedül él. Nemrég született kisbabájával és annak édesapjával próbálta normális mederbe terelni az életét, ugyanis szülei halála után pszichológus segítségét vette igénybe, aki viszont beleszeretett a lányba és hamarosan közös gyermekük született.

A rejtélyes maszkos gyilkos – Fekete telefon

Scott Derrickson egy széleskörűen elismert horror-filmrendező, 2012-ben bemutatott természetfeletti horrorfilmje, a Sinister még tíz évvel később is nagyhatású film. A found footage felvételeken alapuló film, amelyben a rémisztő pogány istenség a kazetta megtekintésekor szabadul a világunkba, nagy sikert aratott a nézők körében. Ethan Hawke, aki nagyszerűen alakította a Sinisterben az apukát, a film főszereplőjét, a […]

Czakó Zsófia: Szívhang

Annyit tudtam a könyvről, hogy egy vetélés története, ezért kicsit félve kezdtem bele. Féltem attól a könyvnyi fájdalomtól, amit a magzata elvesztését megélő főszereplőtől kapok majd. Féltem, megélni azt a pillanatot, amikor egy vetélés tényét közlik egy nővel, aki elveszti meg nem született gyermekét. És félelmeim nem voltak alaptalanok. 

Az a rideg, személytelen hang, amivel közölték a főszereplővel, hogy itt nincs szívhang és kaparás szükséges, sajnos nagyon ismerős lehet sokunknak, és nem csak abortusz kapcsán, hanem bármilyen rosszabb hír, diagnózis, kezeléssel kapcsolatban ismerős lehet a kórházi dolgozók érdektelensége és fásultsága. Mert nekik csak egy beteg az előttük álló, fekvő, ülő, kétségbeesett, félelmek között vergődő illető és (sokszor) nem látják az embert. Természetesen tisztelet a kivételnek. 

Fellélegeztem kicsit, mert Czakó Zsófia nem csak a vetélés és az azt követő abortusz keserű tényéről és élményéről számol be, hanem megismerjük az őt körülvevő környezetet, családot, barátokat, megtudjuk, milyen fővárosiként egy borsodi faluba költözni, amit a covid helyzet hatására léptek meg férjével. Mit mondanak úgy általában az emberek egy gyermekét elvesztett nőnek? S bár lehet, hogy vigasztalásnak szánják, de a lesz még másik, fiatal vagy, ennek így kellett történnie, biztos nem volt egészséges és ehhez hasonló mondatok nem segítenek egy ekkora traumát elszenvedett nőnek. Olyan, mintha mindenki jobban tudná, hogyan kell megélni a veszteséget, viselni a gyászt, mit kell tenni, hogy gyorsan, hamar elmúljon ez az érzés, mint hogy hagynák és mellette állnának, hogy megélje a szomorúságát és a fájdalmát. 

Rényi Ádám: A bezzeggyerek és más felnőttmesék

 

Az Osztálytalálkozó és más mesék… után nem volt kérdés, hogy Rényi Ádám új novelláskötetét is el szeretném olvasni. A könyv beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. Sőt! Még annál is jobb volt. Nagyon bírtam ezeket a rövid, vicces, hol abszurd, hol teljesen hétköznapi, hol egy kicsit szürreális, hol pedig kritikus történeteket. 

Nagyon-nagyon jól szórakoztam és mivel egy hosszú utazásra vittem magammal, még a férjemnek is felolvastam hangosan, míg ő vezetett. Így ketten derültünk a novellák csattanóin, ketten hatódtunk meg és együtt bólogattunk a kritikus, mai politikai helyzetet kigúnyoló írásokon. 

Elhunyt Kis Pintér Imre

Nyolcvanegy éves korában elhunyt Kis Pintér Imre József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár, aki 1991-től húsz éven át volt a Kortárs című folyóirat főszerkesztője.

Kis Pintér Imre hosszú, méltósággal viselt betegségben július 19-én, kedden otthonában, szerettei körében hunyt el – tájékoztatta családja szerdán az MTI-t.

Kis Pintér Imre 1941. június 1-jén született Budapesten. 1965-ben végzett az ELTE BTK magyar-könyvtár szakán, majd 1971-ig a Kohó- és Gépipari Minisztérium Műszaki Tudományos Tájékoztató Intézetének műszaki könyvtárosa volt.