Az első képkockáknál, azzal szembesülve, hogy „beszélő fejek” dokumentumfilm következik, nagyon megijedtem. A 149 perces vetítési idő ismeretében erre minden okom meg is volt. Ki képes ugyanis órákon visszaemlékezéseket hallgatni, rengeteg nevet, összefüggést, adatot megjegyezni-átlátni, és közben még ébren is maradni? Fából vaskarikának tűnik valami olyannak a magyarázatára kísérletet tenni, ami természetéből fakadóan megmagyarázhatatlan, és ez az igyekezet annál kínosabbnak ígérkezik, minél hosszabb ideig tart. Végül pedig: talán vétek prózára váltani, ami a sport legszebb költészete volt, vagy mint szükségszerűt „levezetni” azt, amiben a véletlennek és a szerencsének is jelentős szerep jutott. Ilyen gonosz kételyekkel kezdtem nézni A nemzet aranyait – de nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Még keresem a magyarázatot, hogyan volt rá képes, de Zákonyi S. Tamásnak éppen a fő hendikepet, a szóbeli emlékezést („egyik fej a másik után”) sikerült a sportközvetítések részleteivel vegyített film legnagyobb erényévé változtatnia. A két és fél óra mintegy felét-kétharmadát kitevő beszélgetésfolyamot óriási anyagból vágta össze Mezei Áronnal, méghozzá oly módon, hogy nem maradt benne üresjárat, és dinamikus, érzelmes, sztoris, kedves lett. Interjúalanyai láthatóan szívesen beszélgetnek vele, ami jó kérdésekre utal (ezeket nem halljuk). Érezhetően sikerült bensőséges hangulatot teremtenie, rájuk hangolódnia – és az is nyilvánvaló, hogy csak a téma alapos ismeretével nyerhette el a bizalmukat.
Mivel maga is tarthatott az unalmassá válás veszélyétől, többféle trükköt alkalmazott az elkerülésére. Ilyen például a szóló, a páros és a csoportos interjúk részleteinek vegyítése, meg az a fogás, hogy a különböző helyen és időben felvett, más-más személyektől elhangzó mondatok egymásra felelgetnek vagy egymást folytatják. Mindezek folytán az benyomásunk támad, hogy – noha sok szájból – mindvégig ugyanazt a történetet halljuk, és hogy a privát elbeszélésekben valamiféle kollektív tudat nyilvánul meg.