A budai Mészáros utca 38. alatt egy időkapu nyílt meg. Az emeletre felsétálva egy kibelezett polgári lakásban találjuk magunkat, ahol a falakat napszítta öreg tapéta borítja, lábunk alatt a parketta csendesen nyikorog, és az ezeket a régi lakásokat jellegzetesen átható illat árad mindenütt, ami a valaha itt élők intim életterének emlékét őrzi. Egy otthon valamikori melegségét.
Különös és mélyen nyugtalanító vállalkozás Brückner János új festészeti projektje, ami ebben az ismerősen idegen térben került kiállításra. A képek vizuális kiindulópontjai privát fotók, amelyeket a művész festményként alkot újra és sajátos technikával vizuálisan roncsolja, “olvasztja” meg és oldja fel alakjai körvonalait. Brückner a saját maga által kikísérletezett technikát “human printer”[1] metódusnak hívja, amely háromféle technika ötvözete. Használ egyrészt airbrush-t, elsősorban a horizontok atmoszférikus hatásának érzékeltetésére. Emellett a “festményszerűség” és a plaszticitás kidolgozásához használ ecsetet is. A harmadik pedig egy folyatásos technika, amely az “analóg glitch”-szerű hatás elérését célozza. Birkózás és együttműködés az anyaggal, amelyet sosem lehet teljesen uralni. Mindez egy digitális képekkel túltelített korban, amelynek vizualitása újfajta, innovatív képalkotási módszerek kifejlesztésére sarkallta. Saját bevallása szerint a digitális képek már régóta izgatták, tökéletességük és sajátos torzulásaik is. A hibák tehát jöhetnek az anyag, a festék mindig csak részleges kontrollálhatóságából, ugyanakkor a digitális kép roncsolódásaiból is, ám Brücknert az érdekli, hogy ezeknek a hibáknak az emberi minősége, azok felmutatása és hangsúlyozása kapjon esztétikai dimenziót. Tehát láthatjuk a fentiekből, hogy már mediális szempontból is többrétegű, három médiumra (festmény, fotó, digitális kép) visszautaló, azokból építkező projekttel van dolgunk.
Brückner János: My grandmother in the forest, 2018, akril, vászon, 50 x 40 cm. Fotó: Weber Áron, a művész és a Longtermhandstand jóvoltából