Best WordPress Hosting
 

Jó étvágyat? – Görög Ferenc Gábor ‘Tatlin’ legutóbbi kiállításáról

Görög Ferenc Gábor ‘Tatlin’ Hentespapírok című kiállítása több évre visszanyúló alkotói és gyűjtői folyamat eredménye. ‘Tatlin’ jó ideje a hazai reklámipar egyik meghatározó alakja, jelenleg egy budapesti reklámügynökség kreatív igazgatója. Mind a zeneszerzés, mind az alkotás komoly szenvedélye, ami a kiállítás értelmezése szempontjából is segítségünkre lehet. Közel húsz éve gyűjt hentes papírokat, a nagyvárosi fogyasztási tradíciók e különös szimbólumait. A magyar identitástudat szerves része a piacon, a hentespultok előtt ácsingózó, hagyományos érték- és étrendet követő férfiak és nők társasága, akik arra várnak, hogy egy pár füstölt kolbásszal vagy egy szelet szalonnával térhessenek haza. Az említett archívum egyes darabjaiból összeállított kiadvány a kiállítás fő eleme, s mindez kiegészül a húsipari tematika köré épülő további alkotásokkal.

Fotó: Gyuricza Mátyás

A Kovács Kristóf (Sajnos Gergely, helyszínelő) által kurált tárlatnak a független, alulról szerveződő kiállítótérként működő PINCE adott otthont. A Balogh Boglárka, Gyuricza Mátyás, Magyari Zsuzsi, Mézes Tünde és Varga Ádám művészek alkotta csoport és az általuk működtetett project space célja, hogy különböző együttműködések révén megjelenési lehetőséget biztosítson a lokális művészeti színtér számára. A helyszínválasztás tehát jól illeszkedik a kiállítás alternatív koncepciójához.

Mutasd meg a láthatatlant – Lynne Cohen és Marina Gadonneix párhuzamos kiállítása a Pompidou Központban

Lynne Cohen (1944–2014) az amerikai Michiganben kezdett képzőművészetet tanulni, majd később a híres londoni Slade Schoolban folytatta tanulmányait, szobrász-grafikus szakon. A helyszínből és az életkorából adódóan is természetes volt, hogy a minimal art és a popkultúra foglalkoztatta. Csupán 1970-től kezdett el fotózni, és érdekes módon a régebbi amerikai fotóművészet hagyományain indult el. Dorothée Lange-hoz vagy Walker Evans-hez hasonlóan Cohen is több ezer mérföldet vándorolva fotózta az amerikai valóságot, képeit minden beállítástól, javítástól mentesen, kizárólag dokumentatív koncepcióval készítette. (Akárcsak Walker Evans, Cohen is nagyméretű, 18×24-es kamerát használt, mivel ez lehetőséget adott számára a nagy terek perspektivikus torzulástól mentes megörökítésére.) A nagy amerikai szociofotós, dokumentarista hagyományokkal szemben azonban Lynne Cohen nem az embereket és nem is az amerikai „társadalmi tájat” választotta képei tárgyául, hanem az épületeket (mint kortársa, a fiatalon elhunyt Lewis Baltz is), ráadásul azoknak is inkább a belső, zárt tereit. Cohen látásmódjában a minimal art elemeit a konceptuális művészettel ötvözte, így fotóin a letisztult formák mindig gazdag és elgondolkodtató mondanivalóval társulnak.

Lynne Cohen: Nappali szoba, 1974

Az 1980-as évek Amerikájában Lynne Cohen tudatosan arra törekedett, hogy a dolgokat, tárgyakat, épületbelsőket amolyan ready-made művészeti alkotásoknak fogja fel. A leghétköznapibb tárgyakban is az adott forma szépségét, a pillanatnyi állapot kényszerű mozdulatlanságában is a tökéletességet kereste. Irodák recepcióit, tárgyaló helységeit, iskolák tantermeit, a rendőrség vagy a tűzoltók kiképzőközpontjának oktatási létesítményeit, kórházak műtőit fényképezte teljesen üresen, rendszerint egy kissé alulnézetből. Ezáltal – és a nagy méretű kamera révén – a terek kiszélesedtek, a képek megemelkedtek, ezzel is hangsúlyozva az eredeti funkciótól való elszakadást, a topológia tiszta esztétikumát. „Cohen még ezekben az intimitás vakító hiányával fenyegető belső terekben is biztos szemmel, egy szentély vagy ellen-terület felfedezésével orvosolja a nyugtalanság érzését”– írta róla David Mellor a Lynne Cohen fotóiból készült album kísérőszövegében. 

Petőfi útkereső éveit mutatja be A Magyar Nyelv Múzeuma új kiállítása

 Ezek az útkeresés évei voltak a költő számára, aki a színészetet maga mögött hagyva 1844 februárjában Pestre érkezett, és a fellendülő irodalmi életben elindította írói pályáját. Ezt követően számos utazást tett hazájában, melyek célja az volt, hogy bejárja, megismerje, költői eszközökkel birtokba vegye az általa fontosnak tartott irodalmi és történelmi emlékhelyeket, felkeresse barátait, tapasztalatokat gyűjtsön. Tájleíró költeményei mellett könnyed és humoros hangvételű, lendületes prózában is megörökítette úti élményeit: 1845-ös felvidéki útját az Úti jegyzetekben, két évvel későbbi utazását az Úti levelek Kerényi Frigyeshez című alkotásában. 

A kiállítás elsősorban ezekből a szövegekből válogat, amelyek a költői-írói válaszutakról, lelki vívódásokról, boldogságkeresésről is vallanak. A látogatók a költő vándoréveit jelképező, a terem közepén installált szekeret megkerülve követhetik végig Petőfi fizikai és lelki-gondolati útját. A kiállítótérben három asztalon interaktív játékokkal várják az érdeklődőket, akik társasjátékkal és fabábukkal eleveníthetik fel János vitéz varázsmesés történetét, vagy Petőfi útitársaként küldetéseket teljesíthetnek, megismerve a költő és kora utazási szokásait.

 A kiállítás kurátora Nyiri Péter.

A kín gyöngyei – A Petőfi múzeum Hajnóczy–Nádas-kiállításáról

„Te: bakája a mindenségnek. / Én: kadettja valami másnak. / Odaadnám tiszti kesztyűmet / cserébe a bakaruhának.” Ezt Pilinszky írta József Attilát megszólító versében, és most eszembe jutott a Hajnóczyt és Nádast párhuzamba állító kiállításról. Esetünkben Nádas lenne Pilinszky, csakhogy ő nem adná oda azt a bizonyos kesztyűt, és nem kadét, azaz segédtiszt, hanem már évtizedek óta irodalmunk „tábornoki rangú” szereplője, ami roppant zavarba ejtővé teszi a Hajnóczyval való összevetést. Noha a kurátori szándék az, hogy egybelássuk, szinoptikusan olvassuk a két életművet, ez a konstrukció egyáltalán nem magától értetődő, sőt, kissé merésznek tűnik. A sok egyezés azonban kétségtelenül elgondolkodtató.

Hajnóczy és Nádas is 1942-es születésűek, 1979-ben Mészöly Miklós Bereményi Gézával, Esterházy Péterrel és Lengyel Péterrel együtt az új magyar próza képviselőiként mutatja be őket Bécsben, mindketten (Nádas 1978-ban, Hajnóczy 1980-ban) Füst Milán-díjat kapnak, mindkettőjük gyermek- és ifjúkora traumatikus, és mindketten „a létezés megmagyarázhatatlan botrányára, tragikus alapfeladványára kerestek választ az államszocializmus keretei között, a világot uraló káosz és a vágyott rend kölcsönviszonyát ábrázolták”, írja a kiállítás vezetőszövege.

Nádas szerint ő az adminisztrátora, Hajnóczy pedig a demonstrátora volt a tudathasadásának, és Hajnóczy vele ellentétben bátor, mármint az önpusztítás radikalitását illetően. Hangfelvételről meghallgathatjuk Nádas Hajnóczyra vonatkozó emlékeit és alapos elemzését a karakteréről. Megtudjuk, hogy szép embernek látta, de rossz benyomást tett rá, mert nem beszélgetni akart, hanem monologizált és csodálatot várt el. Az életművét – mondja róla – azért nem tudta kiteljesíteni, mert a kiegyensúlyozott életkörülmények nem adattak meg számára. Nádas azért tett, hogy pozitívba fordítsa életének negatívumait, Hajnóczy viszont tehetetlennek bizonyult velük, a szeretet, a szerelem és a fény hiányával szemben.

Az összes kártyalap – Világjáték – Polcz Alaine 100

„Csinálsz egy olyan világot, ami neked tetszik. Az lesz a te világod” – mondja a fiatal Polcz Alaine egy kislánynak a kiállítás egyik, hatvanas évekbeli filmrészletében. Hangja engem az egykori bemondónőkére emlékeztet: háziasszonyosan szívélyes, kedves, megnyugtató. Olyan ember hangja, akinek van hová behívnia valakit, és az invitálással jól elrendezett hátterének biztonságát is átadja. És valóban, a Világjáték, amelynek apró fenyőfáit, házikóit, buszait és házait, emberkéit és állatkáit a lánynak megmutatja, szűkebb értelemben az ő világa: feltalálója ugyan a brit Margaret Lowenfeld volt, de Polcz diagnosztikai módszerré fejlesztette tovább, mint szintén itt, egy másik filmben elmondja.

Már az is sokatmondó, ha egy felnőtt szakmai életének egy játékkal való elmélyült foglalkozás és a gyerekek iránti elkötelezettség a legfőbb jellemzője. De a kiállítás többet állít ennél, és nem alaptalanul: Polcz Alaine egész életét „világjátékként” mutatja be. Olyan folyamatként, amelynek során nagy kedvvel, a játék örömével, de nem kis fegyelemmel és gondossággal, következetességgel berendezte-felépítette kisvilágát. Azt a világot, amelyben azután valamiképpen már ő is benne volt, amely őt tükrözte, és amellyel határozottan állított valamit a nagyobb világról is.

Heller Ágnes Leibniz egzisztenciális metafizikája című könyvében nagy meggyőzőerővel fejtegeti, hogy mindennap világot választunk. Noha sokszor halljuk egymástól, hogy „a kutya ugat, a karaván halad”, tehát hogy mi, hétköznapi emberek tehetetlenek vagyunk a nagy folyamatokkal szemben, ezért semmit sem számít, hogy mit teszünk. Ez sokunk megélése, de miért ne lehetne a fejéről a talpára állítani a dolgot, és inkább azt hangsúlyozni, hogy ha csak egy nagyon kicsit is, de mindennap változtat(ha)unk a világon. Hogy az a világ, amelyet ismerünk, napról napra egy másik világgá válik a mi választásaink révén. Egészen más világ ugyanis, amelyben ma hajnalban erőt vettem magamon, és felkeltem, hogy dolgozzam, mint az, amelyben inkább a másik oldalamra fordultam. Egészen más világ, amelyben áskálódtam, mint amelyben szerettem. Egészen más, amelyben magamon kívül senkivel sem törődtem, mint amelyben másokért próbáltam tenni. A döntés az én kezemben van. Ha akarom, holnap már másik világban élhetek.

Nemes Nagy Ágnes tájlíráját mutatja be a PIM új időszaki kiállítása

Demeter Szilárd, a PIM főigazgatója a csütörtöki megnyitón hangsúlyozta, hogy a Nemes Nagy Ágnes-kiállítással és a nemrég megnyílt Polcz Alaine-tárlattal a múzeum két olyan alkotó előtt tiszteleg, akik nőként élték meg a háború értelmetlen borzalmait. Polcz Alaine a halállal, míg Nemes Nagy Ágnes a tájjal ismerteti meg a látogatókat.

Nemes Nagy Ágnes verseinek egy jelentős részében a szemlélet tárgya tájként tűnik fel, aminek látványát rendkívül pontos és érzékletes képek teremtik meg az olvasóban. A költő látásmódja, a környezetre irányuló fokozott koncentrációja nemcsak a huszadik század második felének irodalmára gyakorolt nagy hatást, hanem a kortárs magyar lírára is. A kiállítás az életmű mentén haladva foglalkozik ezzel a kivételes figyelemmel, megidézve a Nemes Nagy Ágnes verseiben megteremett, folyamatosan átalakuló tájképeket.

Osztroluczky Sarolta irodalomtörténész a megnyitón hat kulcsfogalommal szemléltette Nemes Nagy Ágnes költészetét. Kifejtette, hogy a Kettős világban kötet címadása olyan emberi léttapasztalatot körvonalaz, amely a földi és az égi léthez való kötöttségünket célozza, mozgatórugója a földi és az égi szféra belső harca, amely látomásszerű belső tájakat rajzol ki.A „között-lét” kulcsfogalma a belső tapasztalata a duális, minden embert összekötő léttapasztalatnak. „Közötte vagyunk a tér és idő koordinátáinak, az égnek és földnek, a háborúnak és békének” – mondta, példaként felolvasva Nemes Nagy Ágnes Mesterségemhez című ars poeticáját.

Az idő metszeteiben – Kiállítás Vas Istvánról

Vas István (1910–1991) az irodalmi kánon kimozdíthatatlan alakja elhalványuló körvonalakkal. Az idő metszeteiben kiállítás arra vállalkozik, hogy tudatosítsa az intellektuális érzékenységű, klasszikus költő életművét és felidézze vonzóan modern személyét, bemutassa a költőt, a műfordítót, a regényírót.

Tagadhatatlan talán, hogy a mai olvasóhoz Vas István önéletírásai állhatnak a legközelebb, s a „pletykaéhes” közönség bőven talál visszaemlékező írásaiban az intellektuális, poétikai fejlődés, magára találás története mellett a szerelmi és az irodalmi életet kitárgyaló írásaiban érdekességet. Hasonlóan ígéretes Vas István költészetét, a „hétköznapi költészet” imponáló közvetlenségű szövegeit és az elégikus hangnemű verseit kiemelni. Leginkább rejtőzködő Vas István a fordításokban, Shakespeare, Villon, Apollinaire, Molière, Brecht műveiben, holott ezek a remekművek sokáig s részben ma is Vas István átültetésében ismertek, Vas István nyelvén szólnak a magyar olvasók számára.

Vas István háború előtti epizodikus szentendrei élményei, majd az ötvenes évektől feleségével, Szántó Piroskával közös Hold utcai nyaraló és persze a szentendrei versek okán van létjogosultsága egy összegző, emlékező kiállításnak Szentendrén.

Magyar filmrendezők portréi a 2B Galériában

Lucinda Douglas-Menzies brit fotóművész négy éven át fényképezett magyar filmrendezőket, egy világjárvánnyal is dacolva. A most kiállított tablót megelőzte 2009-ben brit csillagászokról, 2015-ben pedig dél-ázsiai írókról készített sorozata. A három témának semmilyen kapcsolódása nincs egymáshoz, hacsak az nem, hogy az ember identitásának legfontosabb kérdéseire keresi a választ: ki vagyok, és miért lettem az, aki? Közös bennük, hogy szereplői megtalálták önmagukat, tudják, miért teszik azt, amit, ráadásul jelentős tudósként, alkotóművészként maguk is hozzájárulnak a világ megértéséhez. Ez a tabló Lucindáé. A képeken azok a filmrendezők szerepelnek, akik bizalmukba fogadták, és nemcsak portrét ültek neki, de megosztották vele gondolataikat arról, miért választották ezt a pályát. Meglehetősen szubjektív összeállítás született, amely ennek ellenére mégis reprezentálja a kétezerhúszas évek magyar filmrendezőit egy portrégaléria időmetszetében.

A kiállított rendezők: Almási Tamás, Cakó Ferenc, Elek Judit, Enyedi Ildikó, Fekete Ibolya, Fliegauf Bence, Forgács Péter, Gothár Péter, Gyarmathy Lívia, Hajdu Szabolcs, Herendi Gábor, Horvát Lili, Janisch Attila, Jankovics Marcell, Kis Hajni, Kocsis Ágnes, Mátyássy Áron, Medák Péter, Mészáros Márta, Mundruczó Kornél, Nemes László, Pálfi György, Reisz Gábor, Sopsits Árpád, Szabó István, Szomjas György, Török Ferenc, Vranik Roland.

[…] Bővebben!

Kiállítás a 110 éve született Ottlik Gézáról

Ottlik Iskola a határon (1959) című regényét a mai napig a század egyik legjelentősebb magyar szépirodalmi alkotásaként tartjuk számon. A művet több mint egy évtizeddel a megjelenése után fedezte fel igazán az irodalmi közélet és a közönség, kortárs írók és olvasók kultuszkönyve lett az 1970-es években. Az önéletrajzi vonatkozású történet a kiskamaszok belső, lelki történésein keresztül a Kádár-kori értelmiség számára nagyon is aktuális témát, a behódolás vagy ellenállás dilemmáját feszegeti.

Ottlik e művével az 1970-es évek közepén fellépett ifjú írónemzedék ünnepelt írójává vált.

Az elismerés nem csupán a regénynek, illetve a nyugatos (Kosztolányi, Márai) irodalmi hagyományt idéző, áthidaló szerepének, hanem Ottlik tradícióőrző személyiségének is szólt. Az író a szocialista időkben is változatlanul ragaszkodott a polgári, intellektuális értékrendhez, ami mellett egész életén át kitartott. Következetesen végigvitte a hatalomtól való különállást, írásaival azt sugallta, hogy tetteink következményeit mindig vállalnunk kell, ahogyan belső függetlenségünket is folyamatosan őriznünk kell.

Brüsszelben kiállítás mutatja be a magyar film 120 évét

Nagylátószög címmel a magyar filmgyártás 120 évét bemutató kiállítás nyílt szerdán a brüsszeli Liszt Intézetben. Burányi Adrienne, a brüsszeli magyar kulturális központ igazgatója elmondta, a Magyar Nemzeti Filmintézettel és a Belga Királyi Filmarchívummal együttműködésben megvalósult kiállítás és programsorozat fotóanyaggal, plakátokkal, a filmekben szereplő és azokhoz kapcsolódó tárgyakkal, eszközökkel, jelmezekkel, díjakkal, szöveges hátterekkel, stílustörténeti összeállításokkal, vetítésekkel […]

The post Brüsszelben kiállítás mutatja be a magyar film 120 évét appeared first on Filmtekercs.hu.