Best WordPress Hosting
 

Superluminal – versenyben a fénnyel. A Light Art Museum új kiállítása

Tavaly nyáron A fény forradalma című kiállítással nyitotta meg kapuit Budapest egyik legújabb múzeuma, a Light Art Museum Budapest (LAM). Az intézmény több szempontból is különleges színfoltja a fővárosi – és általában a magyar – múzeumi palettának: kifejezetten a vizuális művészetek rohamosan egyre népszerűbbé váló, de önálló múzeumot a világban még csak nagyon kevés helyen kapott ágával, a fényművészettel foglalkozik, magán fenntartásban működik, és úgy rendezkedett be a belvárosi, Hold utcai egykori vásárcsarnok műemlékként jegyzett épületében, hogy megőrizte a csarnok eredeti látványát és atmoszféráját.

Kiállítási enteriőr Kútvölgyi-Szabó Áron: Counterfactual Counterprojections és Žilvinas Kempinas: Nautilus című installációival, fotó: Bíró Dávid/Light Art Museum Budapest

Vida Szabolcs, a múzeum művészeti igazgatója az intézmény fő céljaként azt jelölte meg, hogy szélesebb rétegekhez hozza közelebb a kortárs képzőművészetet, amihez a fényművészet kiváló terepként szolgál, hiszen összefonódik benne a tudomány, a technika és a művészet, azaz a „kor nyelvén szól” a nézőkhöz. Ezért releváns témafelvetésekre tud választ adni, izgalmasan tud kommunikálni a látogatókkal. Ráadásul ezt a nyelvet a fiatalabb nemzedékek is jól beszélik, így az intézmény olyan fiatalok számára is vonzó lehet, akik a „klasszikus” múzeumok világát némi távolságtartással szemlélik. A gyakorlat igazolta is ezt a várakozást, hiszen az első kiállítást, mely augusztus közepéig volt látható, 200 ezren tekintették meg. Míg az első cél a látogatókhoz kapcsolódik, a második a művészekhez: olyan „ökoszisztémát” igyekeznek teremteni, melyben a művészek az alkotó tevékenységükre koncentrálhatnak. A gyakorlatban ez produkciós segítséget és olyan honoráriumokat jelent, melyekkel a művészek kedvező körülmények között hozhatnak létre új műveket. E törekvés jegyében hirdettek 4 millió forintos keretösszegű pályázatot kifejezetten fiatal művészek számára és egymillió forinttal támogatták az FKSE munkáját is. A múzeum működésének harmadik fő célkitűzése pedig az, hogy segítse azokat a fiatalokat, akik mélyebben kívánnak megismerkedni a képzőművészettel. E cél megvalósításának érdekében szerveznek múzeumpedagógiai foglalkozásokat és építik a kapcsolatokat a felsőoktatási intézményekkel, mert úgy gondolják, hogy infrastruktúrájuk, illetve felhalmozott tudásuk segíteni tudja az azokban folyó oktatási tevékenységet.

Az ember, aki mindig ott volt és mégis eltűnt

Szittya Emil. Kinek hangzik ismerősen ez a név? És hogyha azt mondom, hogy nem más volt ő, mint Kassák Lajos mestere? Ez onnan tudható, hogy azon kevés itthoni nyom, ami megmaradt Szittyáról, az Kassák életrajzi művében, az Egy ember életében lelhető fel. A könyvben szereplő karakter, aki a fiatal Kassákkal csavarog Európában, és közben a politikai öntudatra ébredés és férfivá érés útjának különös fontosságú útmutatójává emelkedik, az akkor még szintén szemtelenül fiatal Szittya. Buharovék a Kassák Múzeumban bemutatott videóinstallációjukban ebből az epizódból merítve alkották újra a szocialista eszmékkel feltüzelt Kassák és a merész, anarchista gondolkodó filozofáló, játékosan perlekedő vitáját, amivel a hosszú közös vándorlás alatt ütötték el idejüket.

Hogy Buharovék filmeket készítő képzőművészek-e vagy installációkat készítő filmesek, már igen régóta nehéz eldönteni (de talán nem is kell). Professzionálisan vitorláznak a filmnyelvi eszközök között, mégis érezhető marad a kísérletezés, a játékosság és a dac a mainstream irányzatokkal szemben. Autonómok és megszállottak, így természetesen a filmzenét is maguk gyártják filmjeinkhez. Pont ezért megtehetik azt, hogy roncsolják a filmfelületet, és ezzel érzékeltessék az exhumálás aktusát, például az első teremben látható installációjukban, amelyet a 82 álom a második világháború idején című Szittya Emil kötetből készítettek. A film megidézi a némafilmek helyzetkomikumokra épülő dramaturgiáját, a belle époque és a világháborúk korának stílusjegyeit, de a rövid jelenetekből felépülő, cikázó tudatfolyam az álmok strukturálatlanságát (vagy “misztikus rendjét”), szürrealitását is érzékelteti. Az álmok pedig Szittyának, aki jóval túl tudott látni a kor által felkínált és meghatározó pszichoanalízis értelmezési keretén, nagyon fontosak voltak. Persze nem árt, ha ismerjük az eredeti művet, ám ha nem, akkor is átadhatjuk magunkat annak a különös meditatív állapotnak, amelybe ezek a különös szépségű képsorok terelnek bennünket.

Lényegében az történt, hogy Buharovék kiásták nekünk azt a pulzáló szellemi energiát, ami valaha Szittya lehetett, aki világcsavargó világpolgárként egy magyar zsidó cipész fiából emelkedett az európai avantgárd  jelentős kritikusává, kiterjedt kapcsolatokkal a kor művészvilágában. Annak, hogy Szittya mennyire biztos esztétikai ítélőerővel rendelkezhetett, a legerősebb bizonyítéka az, hogy képes volt megtalálni azokat az akkor még korántsem híres művészeket, akik később valóban a legnagyobbakká emelkedtek. Talán szerepe lehetett ebben annak is, hogy ő maga is festett, és ezekből a művekből néhány bemutatásra is kerül a kiállításon. Ami azonban igazán fontos, az Szittya Emil írásos hagyatéka – elméleti munkák, amelyek túlnyomó többsége németül és franciául jelent meg, és sohasem fordították le őket magyarra. Emigránsként élt (és úgy is halt meg), gyakorolva a többi, szegénységben élő emigráns művész között a kölcsönös segítségnyújtást, aminek persze alapja és feltétele volt az aktív társasági élet, annak szervezése. Németországi évei során nagyon hamar észlelte a hitleri térhódítás veszélyességét, és aktívan vetette bele magát az antifasiszta munkába, amit a francia emigrációban is következetesen folytatott. A háború után – feltételezhetően kelet-európai kapcsolatai miatt is – a sztálinizmusból is gyorsan kiábrándult.

„Lezárult az az időszak, amikor lexikon-címszavakat gyártottunk vizuálisan” – Bódi Kinga és Kardos Eszter a Szépművészeti Múzeum megújult grafikai kiállítóteréről

– ArtPortal (AP): A másfél évig tartó felújítás csak „ráncfelvarrást” jelentett, vagy olyan változtatásokat is, melyek érdemben bővítik a múzeum rendkívül gazdag grafikai anyagának bemutatási lehetőségeit?

– Bódi Kinga (BK): Úgy gondolom, az utóbbit, de még ennél is többet: a felújítás apropóján a grafika műfaja, a budapesti grafikai gyűjtemény egésze, valamint a kiállítási gyakorlat újragondolását a XXI. századi fejlemények és igények tükrében. Ez azért sem egyszerű feladat, mert – ez talán nem mindenki számára ismert – gyűjteményünk esetében nem pusztán kiállítótérről, hanem egy többfunkciós térről van szó, mely egyszerre raktár, bemutatóhely, kutatótér, múzeumpedagógiai foglalkozások helyszíne. Azt kellett végiggondolnunk, hogyan tudunk megfelelni mindezekben a mai követelményeknek – a látogatói igényeknek éppúgy, mint a muzeológiai, a műtárgyvédelmi vagy épp a raktározási elvárásoknak. Egy konkrét példa: miközben arra törekedtünk, hogy megőrizzük a tér eredeti értékeit, így a maga korában példaértékűnek számító műemlék-bútorzatot, lehetőséget kellett teremtenünk a nagyobb, vagy akár kifejezetten nagy méretű grafikai munkák bemutatására is. Ilyenek főleg a kortárs művészetben gyakoriak, de szép számmal előfordultak már a korábbi századokban is. Alkalmazkodnunk kellett ahhoz is, hogy a mai közönség nem szereti az agyonzsúfolt tereket; a lazább elrendezésű, könnyebben áttekinthető, kevesebb művet felvonultató tárlatokat preferálja. Míg korábban előfordult, hogy itt egyszerre 200-250 grafikát is bemutattak, most igyekszünk 50-70 közé szorítani az egyidejűleg látható alkotások számát.

Bódi Kinga és Kardos Eszter. Fotó: Dorcsák Gábor

NÉGYZETEK – GÖMBÖK – VALŐRÖK. Bullás József kiállításáról a Zsdrál Art Galériában

Bullás József újabb alkotásainak izgalmas kiállítása a tudomány és a művészet kapcsolatáról (is) szól, ugyanis művészetének megértéséhez e kettő együttes figyelembevétele nem kerülhető meg. Bullás képeiről ugyanis valószínűleg három dolog jut rögvest eszünkbe: a művészet, a tudomány és kettejük kapcsolata. A művészet területén a szekvenciális szerkesztésű munkák, a tudományén pedig a szubatomi világ rezgései és meghatározatlansága az a két fogalom, ami mostani kiállításán is azonnal felidéződik bennünk.

Bullás munkáiról elsőként egy talán váratlan kép jut az eszünkbe: de hiszen ez színtiszta kvantummechanika! Nem annak illusztrációja, hanem egy szigorú vizuális kutatási program a geometria és a véletlen elmozdulások megértésének folyamatában. Hiszen a végső elemzésben az egész világ egy nagy rezgő rendszer, méghozzá olyan elemeké, amelyek egymással valamilyen szigorú rend szerinti kötésben működnek, a dolog természetéből fakadóan nem merev determinizmusban, mint a Laplace-démon, hanem teret hagyva a véletlennek, legyenek azok mutációk, vagy váratlanul a rendszerbe betüremkedő vagy berobbanó erők – lassan vagy gyorsan. Ez meg az időskálától függ. Tér és idő. A Nagy Bummtól (Big Bang) egészen a lopakodó lassú változásokig és a robbanásig, mint például egy, a társadalomban felgyülemlő utálat az adott politikai rendszerrel kapcsolatban, ami szintén nagy – itt: társadalmi – robbanáshoz vezethet. Ezt hívjuk forradalomnak. Persze az is lehet evolutív. Nincs általános recept. De vannak struktúrák és néha homályos véletlenek. Ez a két dolog szorosan összefügg.

Talán ez a parabola segít azoknak, akik a nemábrázoló festészettel kapcsolatban úgy érvelnek, hogy “Na de hol van itt a természet meg a szépség, mint például a cica és a gombolyag bájos esete a csipketerítős konyhaasztalon? Az kérem rendben van. Annak van érthető mondanivalója.” Ehhez a kérdéshez hozzá tehetünk pár másikat is: „Hol van például az esernyő és a varrógép találkozása egy boncasztalon váratlansága? Mit kezdjünk a váratlannal és a véletlennel?”

A fény forradalma — Augusztus közepéig látogatható a Light Art Museum Budapest bemutatkozó tárlata

Az intézmény első kiállítása augusztus 13-ig tart nyitva, ahol 40 műalkotás, műegyüttes látható. A kiállított anyagban ikonikus, a 20. századot meghatározó modernizmus idején született munkák, középgenerációs és fiatal alkotók fényművészeti alkotásai egyaránt megtalálhatók. A válogatásban helyet kapott többek között a Borsos Lőrinc művészpáros, Csörgő Attila, Kepes György, Mengyán András, Moholy-Nagy László, Victor Vasarely és Várnai Gyula egy-egy műve is. 

Fotó: Réthey Prikkel Tamás (A LAM jóvoltából)

Az első kiállítást hatalmas érdeklődés övezte, a zárásig a látogatók száma meghaladja majd a 200.000 főt, ami nem csupán hazai, de nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő eredmény. A válogatáshoz egy közel 30 részből álló videóinterjú-sorozat is készült, továbbá a szervezők egy informatív katalógust is megjelentetnek a kiállított művekről. 

Indusztriális narratívák — Andreas Fogarasi és Kiss Adrienn Mária kiállítása a győri Torulában

A Letting do című kiállítás tematikájának kibontására a Torula indusztriális tereinél alkalmasabb közeg aligha lett volna elképzelhető. Mint ahogy azt a nyelvi játékkal élő kiállításcím is sugallja, az alapvetően a művészi alkotómunka és a termelés ambivalens viszonyára, valamint a kiszervezés, vagyis a művész kontrolljától eloldódó, és külső tényezőkkel is számoló megvalósulás lehetőségeire fókuszáló koncepció, továbbá az ezt manifesztáló munkák sajátos harmóniát valósítottak meg az egykori szeszgyár architektúrájába szervesülő kortárs kiállítóhely, és egy tágabb perspektívából nézve Gyárváros eleve adott genius locijával. A tér tehát jelen esetben nem egyszerűen neutrális szkénéként működött, hanem a művek és műcsoportok adekvát közegeként nagymértékben maga is a reflexió tárgyaként tételeződött.

Felütésként a látogatót rögtön egy kikerülhetetlenül aktuális jelenséggel foglalkozó alkotás, Kiss Adrienn Mária Machine Impressions elnevezésű, a mesterséges intelligencia és az autonóm művészeti munka viszonyával foglalkozó négycsatornás animációt is magába foglaló installációja fogadta. A modernizmus hajnalától kezdve egyre inkább teret nyerő mechanikus képalkotó eljárások, élükön a fotográfiával, majd az ezt is túlszárnyaló filmmel, feltűnésük óta folyamatosan viszonyulásra késztetik a tradicionális, úgymond lassú médiumokkal dolgozó, és azok mellett kitartó művészeket illetve teoretikusokat. A részben a technikai kép által is kiváltott legitimációs válság nagymértékben meghatározta a 20. század művészetének alakulását. Művészet és gép kapcsolatának konfliktusossága, az alkotás elgépiesedésének kérdésköre különféle előjelekkel végigvonult a 20. század egészén, kezdve a szecesszióra erősen ható Ruskin és Morris által fémjelzett romantikus alapokon álló antikapitalista eszméktől, a futurizmus mámoros gépkultuszán, az absztrakt expresszionizmus pesszimista technikaellenességén, majd a modernizmust megingató Warhol ipari léptékű képtermelést folytató Factory-jén át egészen a legújabb technológiákkal minden további nélkül szimbiózisban élő újmédia-művészetig bezárólag. Az AI és a generatív képalkotási eljárások fejlődésével és fokozódó térnyerésével ez a topik nyilvánvalóan újabb fordulatot vett, és az erről való gondolkodás is ismét magasabb fordulatszámra kapcsolt. Kiállított munkájának létrehozása során Kiss olyasféle középutat, a kényszeres technofóbia és a modorosságot eredményező fantáziátlan techofília szélsőségeitől egyaránt tartózkodó, kooperatív viszonyt igyekezett megvalósítani, melyet a múlt század közepén Edgar Wind a fentebb említett kérdéskört szellemes módon körüljáró esszéjében (ugyan az AI-ről még mit sem sejtve) a gépek művészi használatának nevez. Kiss saját esztétikai elvárásainak szellemében (és saját festményeinek digitalizált formáját alapul szolgáltatva) lényegében végig felügyelete alatt tartotta a munkafolyamatot. A végeredmény tehát a tudatos alkotói szándéknak és a személytelen kalkulációnak a véletlenszerűség izgalmát sem mellőző látványos szintézise. 

Fotó: Simon Zsuzsanna (A Torula jóvoltából)

Nézzük meg! — Januško Klaudia kiállítása a Liget Galériában

Az Artportal Nézzük meg! című videó rovatának szerkesztői (Brückner János és Miklósvölgyi Zsolt) ezúttal Januško Klaudia Her body, Himself című önálló kiállítását keresték fel az idei év elején újranyitott Liget Galériában, ahol Molnár Veronikát, a galéria vezetőjével beszélgettek a tárlatról, az intézmény megújult profiljáról és jövőbeni terveiről.

Ma, vagyis július 28-án 19 órától Januško Klaudia Her Body, Himself című tárlatának záró eseményére kerül sor a Liget Galériában, ahol bemutatásra kerül a kiállítás anyagához kapcsolódó zine, amelynek szerzői Balkó Dorottya, Drozdik Orshi, Fajgerné Dudás Andrea és Tayler Patrick voltak. A finisszázsról bővebb információ itt olvasható.

⍙ Januško Klaudia: Her Body, Himself ⍙

A közvetlen tapasztalat mint hiányvonatkozás — az MKE Doktori Iskola hallgatóinak kiállítása

A társadalomkritika visszahúzódása

Megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy a nyugati filozófia történetében inkább kivétel, semmint szabály a tapasztalaton alapuló elméletek kidolgozása. Ha volt is erre tett átfogó kísérlet, azt többnyire kiszorította a tudomány autoritása vagy az idealista düh tüntette fel alacsonyabb rendűnek, esetleg az idő vasfoga hiteltelenítette. A létbizonytalanság általánossá válásával a társadalomkritika óvatosabbá vált, hatóköre miniatürizálódott. Ehhez hozzáadódtak a koronavírus válság zord évei, melynek során az össztársadalmi cselekvési stratégiákat különböző hatalmi eszközökkel lehetetlenítették el, a szolidaritás alakzatait pedig kemény szankciókkal sújtották. A társadalmi felelősségvállalás szószólói többnyire elhallgattak, dolgozóasztalaik védőbástyái mögé húzódtak vagy a könyvtárak hűvösében kerestek menedéket a valóság elől. 

Egy renitens

“Szenzációs semmi” — Interjú Pintér Gábor festőművésszel

ArtPortal: A Hurrikán Press és a Longtermhandstand közreműködésében nemrégiben elkészült kiadványod kizárólag a rajzaidra fókuszál. Milyen szerepe van a rajzolásnak a művészeti praxisodban, milyen viszonyban állnak a rajzaid az olajfestményeiddel?

Pintér Gábor: Mindig is inkább rajzolós típus voltam. A festést komolyabban csak a Képzőművészeti Egyetemen kezdtem el, ott alakítottam ki egy olyan festői megközelítést vagy technikát, ami rajzosabb, vonalszerű gesztusokból épül fel. Több sketchbookot használok, de nem feltétlenül vázlatolás céljából, persze születnek így néha vázlatok is. Általában ha bármilyen ötletem támad, azt lerajzolom, még akkor is, ha éppen abból a rajzból soha nem lesz festmény. Tehát kicsit naplóként is működnek ezek a rajzfüzetek. Teljesen máshogy állok neki egy rajznak, mint egy festménynek, mert egészen más gondolkodást igényel. Ha egy rajzot próbálok átültetni egy festménybe, akkor számos nehézség szokott felmerülni és nem mindig sikerül. Szóval a rajzaim viszonylag függetlenek a festményeimtől. 

Fotó: Wéber Áron (A Longtermhandstand Galéria jóvoltából)

A kelepcék és az interpretáció kattogása — Trapp Dominika kiállítása a Kisterem Galériában

„Ne vesszünk össze azon, hogy a természet gonosz-e” – idézhetném egy Hacsek és Sajó-jelenetből, amit Werner Herzog írt. De nem írt ilyet, és ez nem baj. Viszont „a táj ágenciája”, ami Trapp Dominika „Gyűrűként zárul valami elevenre” című kiállításának leírásában szerepel, akár Herzog világát is felidézheti. A táj vagy a természet ágenciájában mindkettejüknél van valami nyomasztóan kiismerhetetlen. Vagy akár ijesztő: Herzog például az esőerdő élővilágának hangjait egy megállni képtelen vonat vészfékezésének zajához hasonlítja Dereng a világ című regényében. A természet tehetetlen saját (?) erőivel szemben? Ha Trapp képeit nézzük, nem magától értetődő az sem, milyen erőt, entitást lehetne itt gonosznak nevezni. Talán mert megnevezni ebben az esetben annyit tenne, mint vád alá helyezni. Trapp inkább vizsgálódásra, kísérletezésre tart igényt, nem a – Krasznahorkai László Sátántangójának szavával élve – „szárazon pattogó ítéletre”, amit ő hozna meg. Inkább az ítélet eltérítése zajlik (ha az ágencia után a kiállítás felvezetőjének egy másik kulcsszavára hivatkozom). Szinte folyton. Az viszont egyértelmű, hogy a gonosz már úton van, sőt, itt járt. Illetve el se kotródott, esetleg az alvilági akaratra is vonatkozhat az egyik kép sarkában olvasható felirat: „fajtameghatározásra méltatlan”. Vagy ez a fordulat inkább egy fészekszerű lényre utal? Fészkelődés, sarjadás, fonódás, fonnyadás, csavarodás, borzolódás, feszülés, csüngés, fityegés jellemző mindarra, amit Trappnál látunk. 

Fotó: Regős Benedek (A Kisterem Galéria jóvoltából)

A halott fák részletei, persze, nem biztos, hogy igényt tartanak arra, hogy a természet képviselőiként gondoljunk rájuk, ez mégis megtörténik. Ahogy az is, hogy az erőszak utóízét érezzük. Nyomok közvetítik a kegyetlenséget. A látvány logikus, mint egy cserbenhagyásos gázolás, de itt az aljasságnak inkább kúszó, nem száguldó karaktere van. Hogy kihez-mihez kössük, pontosan nem tudjuk, de ezzel összhangba hozható, hogy rengeteg összeköttetéssel találkozunk a zománcfestékkel, krétafestékkel és tussal készült képeken, átvitt értelemben és szó szerint is. Bonyolultabb frizurákkal és hevenyészettekkel. Hovatartozásuk határozott megjelölése hiányzik, ahogy az egyértelműsítés W. G. Sebald versében is csak látszólagos (ford. Szijj Ferenc):

Művészet a Soá után – Boris Lurie és Wolf Vostell kiállítása a Ludwig Múzeumban

A viszonylag kis méretű, ám annál nagyobb empátiát és odafigyelést igénylő tárlat két olyan művészt állít párhuzamba, akik mind művészként, mind emberként megértették egymást, hiszen mindkettejük fontos célkitűzése volt, hogy a zsidóság ellen elkövetett történelmi igazságtalanságok és bűnök ne merüljenek a feledés homályába.

Lurie és Vostell egy kegyetlen, gúnyos fiúbanda tagjai, akik nem könyörületesek a látogatókkal. A cím alapján kézenfekvő volna azt gondolni, hogy a holokauszt történelmi tragédiájáról szóló kiállítást láthatunk, azonban ami valóban egyedivé teszi a tárlatot, az a művészek személyes meglátásai, a tényeken túlmutató alkotói szubjektivitásuk, vagyis az mód, amiként e témákhoz nyúlnak. Ez pedig talán még a szokásosnál is kényelmetlenebbé teszi az egész kiállítást.

Fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum

„Láng van szívemben” – Petőfi körút 200

A Petőfi körút 200 kiállításlánc nemrég nyílt meg két magyar és három felvidéki város múzeumában. A balassagyarmati, a rimaszombati, a losonci, a füleki és a szécsényi városi múzeumban megnyílt öt tárlatot a költőzseni 1845-ös Nógrád és Gömör vármegyei utazásának emléke köti össze. Petőfi életművének különböző szeleteit állították a középpontba abban a reményben, hogy az egyes tárlatok a többi számára is kedvcsinálóként szolgálnak. A határon átívelő kiállítás-sorozat Petőfi legendás hazaszeretetére alapozva kívánja erősíteni a nemzeti összetartozás érzését.

Az összekapcsolódó öt helyszín közül Szécsény a szabadságot állítja a középpontba, Rimaszombat a barátságot, Losonc pedig a szerelmet helyezi előtérbe. Balassagyarmat Petőfi költészetének népies vonásait, Fülek pedig a költő életében szerepet játszó etnikai viszonyokat vizsgálja.

A Petőfi körút 200 kiállításlánc helyszínei. Forrás: MNM Forgách-Lipthay Kastélymúzeum Szécsény

„Mindenképpen becsületes” – A Helyzetjelentések – Cseh Tamás 80 című kiállításról

24 éves korában második filmes munkájáról kérdezik a rádióban (az interjúrészlet meghallgatható a kiállításon). Roppant éretten beszél háromféle foglalkozásáról, kifejezésmódjáról (képzőművészet, zeneszerzés-zenélés, tanítás), de már ekkor későinek érzi, hogy „még mindig” ezzel a problémával küzd, és aggódik, mert egyiket sem szeretné félgőzzel csinálni. „Én egyet akarok csinálni. De ehhez először önmagamat kell megtalálnom” – mondja. Aztán – a látottak nyomán ez volt a benyomásom – egy egész élet telik el ezzel az önkereséssel.

*

Mintha összenőtt volna a gitárjával. Sokszor interjú közben is a vállára volt akasztva, és meg-megérintette, simított rajta. Mintha a gitárba kapaszkodva az azonosságát vélte volna megragadhatónak. Filmrészletek sokaságán szembesülhetünk furcsa, mesterkélt, a hangszer nyakát az ég felé emelő gitártartásával, amely a színpadi felvételeken nem jellemző. Talán rendezői utasításnak engedelmeskedett? Jancsótól, aki kérhette ilyesmire, az iránta való nagy megbecsülésről és művészete értő ismeretéről tanúskodó sorokat idéz a kiállítás szövege.

EXHIBITION ON SCREEN: Rembrandt

2023 júliusában a Pannonia Entertainment hazai filmforgalmazó bemutatja az Exhibition on Screen Rembrandt epizódját, mely közfelkiáltással kerül ismét a mozik műsorára.

Minden Rembrandt-kiállítást nagy várakozás előz meg, de a most bemutatandó tárlat, mely a londoni National Gallery és az amszterdami Rijksmuseum közreműködésével jött létre, felülmúlja az eddigieket. A film rendezője kiváltságos, egyedülálló hozzáférést kapott mindkét galériához, így a film nem csupán a kiállítást dokumentálja, hanem egyidejűleg nyomon követi Rembrandt életét is e világhírű intézmények segítségével.

A kiállítás a mester utolsó éveinek csúcspontjaira fókuszál. Az ezen időszakban alkotott mesterművek minden egyes darabja oly kifejező és őszinte, hogy segítségükkel a művész és az ember arcképét is megrajzolhatjuk.

Reveláció – Művészi újrajátszás a MODEM-ben

Nem akarok a saját századomban élni – „visszamegyek a XVII-ikbe, mert nekem úgy tetszik. Az idő jöhet, mehet, de engem nem visz, oda állok, ahova akarok.” Pongrácz István gróf, Mikszáth Beszterce ostroma című regényének múltba vágyó főhőse jelenti ki az idézett mondatokat. S így is tesz: XIX. századi életét XVII. századi módon igyekszik megformálni, nedeci várát korhűen átalakítva, múltidéző hadijátékokat rendezve. Pongrátz ekképpen próbálja visszatekerni a történelem kerekét, azért, hogy önmagát és saját kis világát teljesen leválaszthassa a valóságtól, kivonhassa a lineáris idő törvényei alól, s létrehozzon egy, a körülvevő világból kimetszett helyet, ahol valamiféle statikus-ciklikus időben lehet élni. Ám mégsem képes élő kapcsolatot teremteni a múlttal.[1]

 Fotó: Vigh Levente

Pongrátz gróf vágyott történelmi világa és tényleges jelene közötti távolság áthidalására tett (sikertelen) kísérlete emlékeztet a „reenactment” fogalmát először alkalmazó Robin G. Collingwood (1889–1943) modelljére. Az angol filozófus és történész a már posztumusz megjelent The Idea of History (1946) című könyvében úgy vélte, hogy „a jelen és a múlt közötti szakadékot nemcsak a jelenbeli gondolkodásnak az a képessége hidalja át, hogy a múltra gondolhat, hanem a múltbeli gondolkodásnak az a képessége is, hogy feltámadhat a jelenben”. Szerinte a sajátunkként játszhatók újra (re-enact) a múltbéli gondolatok és cselekedetek a jelenben.[2] Ennek az eszménynek a jegyében törekszik a lehető legnagyobb hitelességre a Collingwood nyomában járó, radikálisan historista történetelméleti felfogás és történészi gyakorlat. Szintén a korhű rekonstrukció megvalósíthatóságát remélik az egykori csatákat újrajátszó, nagyszabású élőszereplős rendezvények, a historical reenactment projektek, valamint a szabadtéri múzeumok letűnt életmódokat színre vivő living history bemutatói. Mindezeknek a múltrekonstrukcióknak az az ideája, hogy elérhető az „autentikusság”, lehetséges a „történelem élővé tétele”.[3] A német filozófus, Hans-Georg Gadamer viszont azért bírálja a történeti megismerés collingwoodiánus elméleti keretét, „a múlt tapasztalatának utólag megismételhető végrehajtását”, mert szerinte ez a történészi felfogás nem veszi észre a „hermeneutikai közvetítés”, vagyis a hagyomány dimenzióját, noha ezen „minden megértésben áthaladunk”. Azaz „nem csupán […] elismerem a múlt másságát, hanem [azt is felismerem], hogy valami mondanivalója van a számomra”. Gadamer szerint a tradíció iránt nyitott hatástörténeti tudat teheti lehetővé a jelen horizontja számára, hogy összeérjen a múlt horizontjával.[4]

Valami vége – Deli Ágnes installációjáról

Kezdjük egy visszatérő motívummal. Folyamatosan rászorulunk arra, hogy újraszervezzük életünket. Szelektálunk, leltárazunk, mérlegelünk, halogatunk, majd jobb esetben lezárunk és továbblépünk. Ezek fárasztó, lelkileg kimerítő és sok őszinteséget igénylő folyamatok, hiszen a hozzánk közel álló dolgokat szívesen helyeznénk egy időtlen burokba, ahogy néha saját magunkat is. Azt mondják, hogy az idő folyása folyamatos, tagolatlan, ahogy valaminek a kezdetét, úgy a végét is nehéz meghatározni. Sokszor azon kapjuk magunkat, hogy úgy szűnt meg vagy alakult át véglegesen körülöttünk valami, hogy nem is voltunk tudatában a folyamat kezdetének. Vagy megbánható hanyagságból vagy félelemből nem vettük észre. A legnehezebb talán az, ha rajtunk kívül álló ok miatt kényszerülünk az elengedésre vagy olyan választási helyzettel találjuk szembe magunkat, ahol a mérleg mindkét serpenyőjében találunk értékeket, hiszen az új nem mindig vonzóbb a réginél. 

Fotó: Deli Ágnes

Deli Ágnes Valami vége című installációja ezt járja körül a Saxon Art Gallery kis méretű kiállítóterében, ahol a több elemből felépülő installáció teljesen betölti a teret, más bemutatására így lehetőség sem lett volna. A nehéz témát nem súlyos patetikussággal vagy moralizáló fölénnyel tárja elénk a műalkotás. Visszafogott szigorral, tömören és jelentőségteljesen teszi, szabadon hagyva az előjelek elhelyezését és a konkretizálás lehetőségét. Olyan zsigeri módon ragadja meg és érzékelteti a látás számára a kényszerű elengedés folyamatát, ahogy szavakkal nehezen megfogható vagy utolérhető lenne. A nyers kényszerűség, a világ rendjének konzekvens felismerése mellett a humán, emocionális oldalt is felmutatja, ami ebben az esetben a gyötrődés érzéséhez kapcsolódik leginkább.

Sem utódja, sem boldog őse… – Gulácsy Lajos életmű-kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában

Gulácsy Lajos a XX. század modern művészet egyik legegyedülállóbb alkotója volt, akinek sem igazi előfutára, sem követői nincsenek. A kiállítás a sokszínű életművet a Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek keretében több szekcióban, egyszerre kronologikus és tematikus sorrendben mutatja be; a festő Na’Conxypan-képeit például először láthatjuk így együtt. 

Rövid budapesti tanulmányait követően 1902 elején Rómába utazott, és innentől kezdve életének jelentős részét Itáliában töltötte. Külföldi tartózkodása nagy hatással volt munkásságára. Ő magát a Historia d’Arte örökösének vallotta: a kiállításon végigkövethetjük, hogyan járta be az egész művészettörténetet a középkori mesterektől kezdve, a reneszánszon és a barokkon át, a rokokón keresztül, egészen a biedermeierig.

Gulácsy Lajos: Önarckép esti fényben, 1904

Történelmi tetemper – Megnyitóesszé Kicsiny Balázs ‘Tetemre hívás’ című kiállításához

„Kérlek, ujjotok mindég az ajkon.” – inti titoktartásra Hamlet Horatio-t és Marcellus-t apja szellemének tett esküjéről és bosszútervéről, közvetlenül azelőtt, hogy elmondja a nevezetes sorokat: „Kizökkent az idő; – ó, kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt”. A bosszú nevében inti hallgatásra a meggyilkolt Bárczi Benő atyja is gyászoló lányát és asszonyát, így aztán „Fojtva, teremről rejti teremre / Halk zokogását asszonyi bú. / Maga, pecséttel, »hívja tetemre«, / Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú: / Legyen a seb vérzése tanú”. Az Arany János fordította Hamletben a fiú esküszik bosszút halott atyjáért, az Arany János írta Tetemre hívásban az atya kiált bosszúért halott fia felett. De szintúgy hallgatásra szólít fel ujjával az ajkán az itt negatív Iustitiaként eltakart szemű ügyész is Agatha Christie A vád tanúja című színdarabjából, amely elsőként Kicsiny Balázs Totó, avagy a vád tanúja című totálinstallációjában tűnt fel,[1] ahol a kafkai perben a bíróság végzetszerűen kihúzott totószámokra várt, amelyek megpecsételték a függöny mögül kidomborodó, kilógó cipőjükön kívül láthatatlan vádlottak sorsát.

A szellemalakok a mostani kiállításban még ennyire sem válnak láthatóvá, ahogy ezúttal az sincs tisztázva, hogy vádlók vagy vádlottak, tanúk vagy nézők vagyunk ebben az egyszerre evilági és túlvilági eljárásban. Mi több, még abban sem lehetünk biztosak, melyik tetemre hívtak, hiszen Kicsiny Balázs nem egy, hanem egész kriptányi rendhagyó sírt nyit fel: Henry Carey báró „pepita-kételyt”[2] kiváltó kockás szarkofágját, Malevics szuprematista koporsóját, a Kádár-rendszerrel együtt temetett Nagy Imréét és a Nagy Imrét ötvenhattal temető Kádár Jánosét (koponya nélkül), vagy épp (Yorick koponyájával) Hamlet atyjáét. De legyen szó e halott apa síron túli bosszúszomjáról, Bárczi Benő gyilkosát eláruló vérző sebéről vagy Totó kafkai peréről, minden esetben istenítélettel, avagy Isten nélkül egy túlvilági törvény evilági kinyilatkoztatásával van dolgunk. Ezt sugározza a fekete négyzetéből szinte szakrális ikonként kiemelkedő ügyész portréja is a felső sarok alatt, pontosan ott, ahová a hagyomány szerint az ortodox ikonokat helyezik és ahová Malevics 1915-ben „korunk ikonjaként” akasztotta ki Fekete Négyzetét.

Henry Carey báró síremléke, Keresztelő Szent János kápolna, Westminsteri Apátság, 1596

Több, mint amit az elme felfogni képes – Lőrincz Réka és Vékony Dorottya kiállításáról

A kiállított műalkotások között találunk fotográfiákat és videómunkákat, ugyanakkor a legizgalmasabbak azok az installációk, amik nem konvencionális kellemességükkel vagy látványosságukkal, esetleg monumentalitásukkal próbálnak lenyűgözni bennünket, hanem olyan mindennapi dolgok tekintetében provokálnak perspektívaváltást, mint az anyagi és szellemi valóság viszonya a pénzhez, a boldogsághoz és a korporealitás megéléséhez. Ehhez mindennapi tárgyakat helyeznek váratlan konstellációkba, ezek pedig asszociációkat generálnak, amire mondhatnánk, hogy klasszikus szürrealista módszer, csak éppen a tárgyi valóságunk változott meg azóta – vagy mégsem? Ugyanannak a tömegkultúrának egy újabb verziójában lennénk megrekedve, vagy jobban megtanultuk volna felbecsülni a dolgok, tárgyak, saját testünk valódi értékét? Vékony Dorottya – legutóbbi egyéni kiállításához hasonlóan – ezen a tárlaton is izgalmas módon feszeget feminista kulcskérdéseket, kivált az itt bemutatott tizenegy alkotás közül négy művében, amiket az alábbiakban részletesebben is fogok elemezni. 

Fotó: Weber Áron

A Without Violence (2019) című kétcsatornás videó Vékony Dorottya és Perlaki Márton közös munkájának eredményeként jött létre. A szülést medikalizáló narratívákkal szembefordulva, párhuzamba állítják a vajúdást és a barlangmászást. Ezzel nemcsak magának a vajúdás folyamatának paradox jellegét, azaz természetességével együttjáró extremitását érezzük át és értjük meg, de a barlangmetafora lehetséges jelentésrétegei is kibomlanak a szemünk láttára. A születés élménye minden ember számára a tudattalan mélyrétegeibe alászállt testi emlékezet része, ami ugyanakkor előhívható. A szülő nőknek is testük tudására kell hagyatkozniuk a vajúdás során és bízniuk születő gyermekük ösztönös együttműködésében. Ugyanakkor a barlang, a föld, az anyag, a Föld sem élettelen, és talán ezek a hasonlóságok, párhuzamok sem véletlenek. Az emberiség történetében a barlangok védett terei egyébként is gyakran szolgáltak rituális célokat. Valószínű, hogy a természet és a termékenység efféle összeolvasásában nem csak metaforák torlódásáról van szó, ezért megéri e fogalmak mentén gondolkodni és kapcsolódni a természeti környezethez.