Életem legjobb része volt a legrosszabb
– Gondolt már arra, hogy elutazik messzire?
Bertát először megdöbbentette a sebész kérdése, aztán jött a szokásos villámcsapásszerű érzés, amikor megértette: ugyanazt gondolja ez a doki is, amit a többiek szoktak, csak ő még bunkóbban közli. Nem hiszi el neki, hogy beteg. Csakhogy ő már nem az a nő, aki ilyenkor megszégyenülve támolygott ki a rendelőből, dühösen és megalázottan, és már akkor sírt, amikor átlépte a küszöböt.
Kilián Sanna: Egy képen sem voltál rajta
A nevem Laura. Egy erdőben ülök az autómban – balesetem lehetett, de az egészből nem emlékszem semmire. Hallom, ahogy kicsit arrébb kocsik járnak az úton, de nem tudok segítséget kérni, mert az egyik lábam beszorult. A fáktól nem lát engem senki, a duda nem működik, a telefonom pedig elrepült az ütközéskor. Szörnyen félek, megsérültem, fájdalmaim vannak és várom, hogy valaki rám találjon, de igazából nem keres engem senki.
Az egyetlen ember a világon, akinek hiányzom, az a féléves kislányom, akit otthon hagytam egyedül. Fél órára akartam elmenni, amíg Fanni alszik, mert nem bírtam már folyamatosan együtt lenni vele. Én tíz évig csak egyedül voltam, a magány az egyik éltetőerőm – és most ezzel veszélybe sodortam őt. Nem sikerül kiszabadítanom a lábam, így azt teszem, amit máskor is, amikor félek: hangosan beszélek hozzád, egyetlen barátom, és egyetlen szerelmem. A csodás kislányunk édesapjához – nem érdekel, hogy már hónapokkal ezelőtt meghaltál.
Váratlan boldogság
A nemzetközi játékvezetői tanfolyamon akadtunk össze. Nyoma sem volt rajta feszültségnek, ami majdnem mindannyiunkon látszott. Mégiscsak itt dőlt el, hogy a következő években ki vezeti az európai kosárlabda mérkőzéseket. Magabiztosan tett megjegyzéseket mindenre, ami kétséges lehetett a tananyagot tekintve. Persze mindenki mindent tudott, mivel már évek óta vezettük a hazai mérkőzéseket, tehát csak a nemzetközi miliő és az idegen nyelv zavarhatott bennünket.
A szünetekben sokat beszélgettünk, próbáltuk megváltani a kosárlabdavilágot, kerestük a nemzetenként hasonló és különböző dolgokat saját hobbinkban. Később a többiek elmondták, civilben katonatiszt, ami látszott is a viselkedésén. Össze is barátkoztunk, mert életkorban mi voltunk egymáshoz közelebb a többi fiatal között.
Különös nap volt, amikor Marquez mester Magyarországra látogatott. Éjfélkor szállt le a gépe a budapesti reptéren szikrázó napsütésben. Burrito formájú felhők köszöntötték a gépet, a reptér munkatársai pedig erős kávékkal, tequilákkal, és mexikói szivarokkal üdvözölték az író társaságában érkezett százhúsz fős kíséretet, a Macondóból származó Buendía családot. No, de ne rohanjunk ennyire előre, nézzük hogyan is kezdődött az egész látogatás, hogyan hívta meg Marquez mestert a dél-amerikai kontinensen is otthonosan mozgó Kepes András.
Dél-Amerika
Egy távoli kis világfalut próbált felkutatni a magyar tévés Dél-Amerikában, amikor egy helyi halász azt mondta neki, hogy harangszókor, ha találkoznak a falu főterén, akkor megmutatja neki Buendía ezredes házát, és ha valamit, akkor azt érdemes megnézni. A mindig úriember Kepes András a megbeszélt időben ott is volt, kezében egy kis ajándék desszerttel, majd a halásszal együtt elsétáltak a házhoz. Az ezredest sajnos nem találták otthon, de a verandán ott ült és cigarettázott Gabriel Garcia Marquez, hóna alatt egy kis könyvvel, amire csak annyi volt írva: Száz év magány.
A romlás akkor kezdődött, amikor eltűntek a falvak utcáiról a padok. Már nem volt lehetősége az egyik embernek odaülni a másik mellé, megkérdezni, hogy érzi magát, segíthet-e valamiben. A közösség elkezdett felbomlani, és valójában nagymamám is akkor lett egyre rosszabbul, amikor eldöntötte, nem kell előtte megjavítani a lócát. Ne jöjjön hozzá senki, ne kíváncsiskodjon az ő kínja után, elvan ő magában, jelentette ki, és onnantól kezdve már nem egy utca, csak egyedül mi figyeltünk rá.
Legalább öt padra emlékszem a régi utcánkból, ma már egy sem maradt belőle, pedig soha ilyen nagy szükség nem volt rájuk, mint most. A pad meghívás, hogy gyere, beszéljük meg, nem vagy egyedül. A pad lehetőség, hogy megosszuk, megvitassuk a problémát, megismerjük a másikat, és felkaroljuk, ha arra van szüksége. A pad néha az egyetlen lehetőség a túlélésre.
Ha tőlünk keletebbre megyünk, akkor a legszegényebb partiumi falvakban a házak előtt ott állnak a padok. Ez volt a legerősebb tapasztalatom úton a Pádis felé. Az emberek diskurálnak, összejárnak, figyelik egymást. Az egymás segítségével elviselhető nyomor jut nekik, és a pad megteremti azt a lehetőséget, hogy télen talán beüljenek a másikhoz, meglátogassák egymást.
Gadogado
A Főnökkel a szálloda halljában találkozunk. A liftből kilépve megint megcsapja az orromat az a jellegzetes illat, ami itt terjeng, és amiről most sem tudom megállapítani, hogy tisztítószer vagy illatosító. Mindenesetre édeskés, nagyon erős, soha máshol nem éreztem még ilyet, és talán nem is fogok. A Főnök a hullámvonalú kanapén üldögél, valami helyi újságot lapozgat, mielőtt meglát engem, na meg a nyugtalanságot az arcomon.
– Baj van – mondom neki rögtön. – Főztem a szobában egy teát, de elfelejtettem, hogy itt nem iható a csapvíz…
A székely pásztor, egy magányos helyen a juhait legeltette.
Egyik nap megáll mellette egy vadonatúj metálszürke Audi.
A vezetője egy öltönyös, magabiztos fiatalember.
Kovács Dalma: Egy feles víz
A karácsonyi vacsora után bekopogtam részegen a hotelszobádba, kifejeztem, hogy szeretnék benned lenni, de Te csak annyit mondtál hatalmasra meresztett szemekkel, hogy „Menj a szobádba Szabika!” Na, erre én fogtam magam és eloldalogtam; pedig igazán bátor voltam, hogy az ingyen pia mámoros hatása alatt megkörnyékeztem a Jégkirálynőt.
Háttal álltam már a szobádnak, osongattam elfele, de még mindig ott éreztem a tekintetedet, pont a hátam közepén. Nagyon szúródott a hátam közepibe, pontosan úgy, ahogy én szerettem volna Beléd szúródni, csak más koordinátákkal. Mit is várhattam Tőled, mint ezeket a hajmeresztő Ó-tekinteteket. Csak nem fog a Jégkirálynő első ostromom után a karjaimba hullani! Kezdjük ott, hogy a jég nem is tud hullani…
A férfi olasz, a nő román. Nekik adtuk el nagyszüleim házát egy tizenkétéves középkategóriás autó áráért. A vert falú vályogot dédapám építette saját kezével, amikor beköltöztek a faluba. Utána nagyszüleimé lett. Soha nem volt benne fürdőszoba, a pottyantósra jártak ki. A vezetékes víz is csak évtizedekkel később került be az udvarra, addig ásott kútból merték a vizet. Azt használták hűtőnek is. Először a rádió, majd sokkal később a tévé lett a luxus, de azt nem nézte már nagyanyám, mert félt, hogy figyelik.
Nagyapám korán meghalt, születésem előtt tizennégy évvel. Tisztán emlékszem a hiányára, nagymamám félévszázados egyedüllétére. Ahogy beleejti az imakönyvét a kútba, majd húsz év múlva felhúzza, és onnan folytatja tovább. Sokáig szépen viselte a magányt.
Később hűtőt vett, bevezettette a telefont, és amikor elmúlt hetvenöt, a gázt is. Nem kellett folyton rakni a kályhát, cserélni a gázpalackot. Volt, hogy egy hétre előre főzött magára. Ha megunta a főtt csirkehúst, kisütötte, és még krumpli is került mellé. Takarékoskodott a nyugdíjjal, a párnahuzatba rejtette a pénzt.
Narine Abgarjan: Élni tovább [Дальше жить] – Typotex Kiadó, 2022 – fordította Goretity József – 200 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4931-88-1
Háborúról és annak következményéről – adjunk hálát a Sorsnak! – nincs közvetlen tapasztalatunk. Legfeljebb homályos elképzeléseink lehetnek, amiket a nemzeti narratíva, a kulturális élményeink és a sajtóhírek befolyására alakultak valamilyenné. Talán még a legérzékenyebbek sem látják át az ilyesféle rettenetet a maga mélységében… még akkor sem, ha mindent tudni vélünk a nem oly régiben történt délszláv háborúról, vagy arról, ami napjainkban Ukrajnában zajlik.
Milyen az élet egy sorscsapásoktól sújtott hegyi faluban?
Ez az írás Baranyai László: Nők című kétkötetes körregényéből egy részlet. A baranyai-laszlo-iro.hu/ honlap “Megrendelés” menűpontjában a vásárlásáról találni információkat. Mivel a mű felnőtt tartalom, a vonal után csak akkor olvasd, ha elmúltál 18 éves. A könyvről itt írtunk kritikát.
1.
Kállay Jutkával érettségi előtt volt egy rövid kalandom, azaz csak lett volna, ami azért nem teljesedett ki, mert én elég töketlen voltam. Nagyon határozott és célratörő lány volt, történelemből és magyarból az ő dolgozatai voltak a legjobbak, és ha a valamelyik tanárunknak pár percre el kellett hagyni az osztálytermet, őt bízták meg, hogy tartson rendet. És szép is volt; csak nem nagyon látszott rajta, annyira feszült, erőszakos volt az arca. Egyszer elhívott magával egy buliba, csakhogy mire észbe kaptam, hogy nemcsak ölelgetni, csókolgatni kéne, már egy másik sráccal volt nagy beszélgetésben. Mindössze egy alkalommal sikerült az egyik mellét kiszabadítanom a melltartójából, de ez is inkább úgy történt, hogy ő kivette, és mint egy anyuka, a szájamba adta. Arra emlékszem, hogy
Szüleim jóvoltából megkaptam a nyarat az érettségi után. Éppen a kosárlabda játékos jövőmet szerveztem, mert mint Bánkis /Bánki Donát Gépipari Technikum/, nem dúskáltunk az álláslehetőségekben. Ígértek szeptember 1-től a Ganz-Mávag Mozdonygyárában technikus gyakornoki állást, ami akkor nagyon sokat ért. Fogalmam sem volt, ez mit jelent, de ez biztos pontnak látszott. Tudtam edzésre járni egész nyáron, és bizakodva vártam a nagybetűs ÉLET megindulását. Az iskolából nagyon elegem volt, bármennyit is köszönhettem tanáraimnak. Az akkori poroszos rendszer sok keserűséget okozott, de nem ismeretünk más, jobb oktatási módszereket, így háborgásunk csak magánügy maradt. A pihenésre biztosított időt kitöltötte a gondosan megszervezett semmittevés, belefért egy tíz napos balatoni nagysátrazás, a Pest környéki strandokra járás, majd augusztusban az akkor Budapesten rendezett Universiádé minden kosárlabda eseményen való részvétel. Ez azt jelentette, hogy minden edzésen és mérkőzésen reggeltől estig ott ültem valahol a pálya szélén, néha megcsalva a kosárlabdát más sportággal is.
Eljött a nagy nap, beléptem az akkor 18 ezer dolgozót foglalkoztató gyáróriásba. Gyorsan ment minden, az orvosi vizsgálat után már kilenc óra körül hallgattam a balesetelhárítással kapcsolatos tudnivalókat, majd rövid időn belül megkezdtem a gyakornoksággal járó sorjázó lakatos tevékenységet. A feltételek is érdekesek voltak. Órabér: 5 forint 60 fillér, amit lehetett módosítani, ha belépett valaki a pártba, esetleg a Munkásőrségbe. Ezzel nem éltem, így a havi fizetés 1152 forintra jött ki, ha a normákat teljesítettem. A munkakör pedig a forgácsoló gépek által készített alkatrészek éleinek elfogadhatóbbá tételéből állt. Nagy barátságokat kötöttem a reszelőkkel, a köszörűgépekkel és társaikkal. A legérdekesebb feladat a mozdonyok fogaskoszorújának minden élét lekerekítő köszörülés és reszelés volt, aminek normaideje 480 percet, tehát 1 teljes munkanapot ért. A reggelire és egyebekre biztosított időt már magunknak kellett kigazdálkodni. Semmi bonyolultság, a normás előírta az időket, ezeket néha “karbantartotta”, a minőségellenőr elfogadta a munkadarabokat, mi pedig reggel hattól délután kettőig folyamatosan köszörültünk és reszeltünk. Emellett a mi csoportunk végezte a fékalkatrészek hidegsajtolását is, ami már komolyabb szakmai kihívást jelentett. Közben el kellett fogadni a fejünk felett le-fel mozgó darusokat, akik a nagy súlyú vasakat forgatták, igazgatták, hogy ideális testhelyzetben reszelhessünk. Hat hónap után, mivel semmiféle nagy kárt nem okoztam a műhelyben, áthelyeztek a mozdonyok átadás-átvételi osztályára, ami már nagy változást hozott. Először is emelték a fizetésem, havi 1400 forintra. A munkánk abból állt, hogy a mozdonyok átadásához szükséges papírokat, műbizonylatokat összeszedjük, majd ezt könyvként tegyük az átvevő asztalára, aláírásra. Már büszke is voltam magamra, mert a könyvünk nélkül nem lehetett számlázni, tehát ez nagy dolognak számított.
Még a munkakezdés előtti balatoni nyaraláskor megismerkedtünk egy katonatiszttel, aki az egyik kerületi Kiegészítő Parancsnokságot vezette. Barátkozásunk eredményeként segítséget ígért katonai szolgálatom megtervezéséhez. 10 éve kosárlabdáztam, így jó eséllyel bízhattam abban, hogy az ország második honvéd kosaras sportegyesületében beférek a keretbe. Az első számú csapat a Budapesti Honvéd volt, ekkoriban a huszadik magyar bajnoki címéért harcolt, és minden tagja egyben magyar válogatottban is szerepelt. Ennyire nem voltam jó játékos, még ha most szerénynek is látszom. Maradt tehát az NB.II-ben játszó Kaposvári Táncsics Sport Egyesület, ahol sorkatonaként is lehetett sportolni. Abban a rendszerben még nem léteztek profi csapatok, minden játékos a munkája, vagy tanulása mellett járt edzésekre, mérkőzésekre. Ezt ötvözte a honvédség sok városban, különösen a labdajátékok közül fociban, kosárlabdában és kézilabdában. Kosárlabdázásban a Kaposvári Honvéd csapata volt vágyaink netovábbja. Azt hittem, hogy elég, ha elintézzük a Kiegészítő Parancsnokságon a kaposvári bevonulást, akkor minden rendben lesz. Nem ilyen egyszerű. Katonatiszt barátunk jelezte, hogy elintézte Kaposvárra sorolásomat, szükség esetén.
Kormoránra a pandémia első hulláma alatt bukkantam. Sosem kerestem meg magánnyomozót. Azt hittem, már rájuk találni is misztikusan bonyolult lehet. A megannyi találat közül rögtön kiszúrtam a rarepulokaproblemara.hu oldalt. Másnap válaszolt, harmadnap szerződtünk. Nem tudom, hogy hogy csinálta, de néhány nap múlva elárasztott aláírandókkal, kérvényekkel, aztán adatokkal, fénymásolatokkal. A két Varga lányról és szüleiről. Talán a pandémia alatt, ügyfelek híján unatkoztak a köztisztviselők vagy Kormorán és az ügyvéd barátja talált valami kiskaput. Amire nem lehetett nemet mondani. És ki kellett adniuk az információkat, dokumentumokat. Mint kiderült, a magánnyomozó egyetlen ügyfeleként kiváltságot élveztem.
– Tudja, most, hogy mindenki otthon van, a férjek nem csalják meg a feleségeiket és a feleségek is hűek a férjeikhez. A home office-szal a munkahelyi zaklatások is szinte egyik napról a másikra szűntek meg. A boltok, bankok bezártak. Senki se lop. Ha maga nem keres meg ezzel a felettébb érdekes üggyel, meghaltam volna az unalomtól. Így gondolkodnivalóm is van és bármikor szabadon járkálhatok. Egyszer érdemes lenne kilopóznia este. Budapest olyan most, amilyennek sose láttam, pedig hatvan éve élek itt. Ha gondolja, egyszer elviszem egy körre – veti fel az egyik online meeten.
Nem lopózom sehova. Nem megyek egy körre senki idegennel sehova. Még ha oly csábító is a csendes, néptelen város látványa. Nem akarok barátkozni Kormoránnal. Tartom a távolságot. Szükségem van a segítségére, de nem akarom, hogy az életemhez még jobban köze legyen.
Peter Handke: Kísérlet a fáradtságról [Versuch über die Müdigkeit] – Typotex Kiadó, 2022 – fordította Csordás Gábor – 80 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4931-81-2
Hallatlanul megkedveltem a Typotex Kiadónak azt a sorozatát, amelyben ez ideig Byung-Chul Han kötetei jelentek meg. Olyan kötetecskék, melyeknek előnyére vált a kis méret, a bárhol olvashatóság. Most ugyanilyen formátumban jelent meg a „botrány-Nobel-díjas” Peter Handke esszétrilógiájának első kötete, a Kísérlet a fáradságról. (Már előkészületben van a Kísérlet a wurlitzerről és a Kísérlet a sikerült napról.)
Tényleg keresztény az, aki annak mondja magát?
Nagy Kriszta Léna: A kerítés túloldala
A kerítésnél állok. Fehér. Mint az utcára hajló cseresznyefa millió virága. A tavaszi szél fehér szirmokat szitál köré. Körénk. A teraszon már-már undorítóan boldog család. Négy generáció titkát fürkészem négy hete. Fehér hajú dédpapa ölében kétévesforma szőke kislány. Fanni. Vagy, ahogy ő hívja: Fáncsi. Kíváncsi Fáncsi. Boldogan sürgő-forgó dédmama kezében sütemény, kávé, rántott csirke. Kék szemében vidámság. Három középkorú pár, változó számú fiatal. Kamaszoktól kora harmincasokig. Fáncsi szülei, Flóra és Olivér, fél szeme mindig a kislányt öleli. Minden vasárnap.
Az első családtagok szombaton délután érkeznek. A csomagtartóból papírzacskók masíroznak a konyhába. Drágáim a zöld Opellel hozzák a bort és az üdítőket. Kati, a fiatal dédmama répát, krumplit pucol, borsót, babot fejt a kerti asztalnál. Ebben nem enged segíteni senkinek. Sándornak sem. A férje mégis hétről hétre cukkolja, hogy majd ő megpucolja a krumplit. Na, még csak az kéne – nevet vissza rá hétről hétre Kati és már kanyarítja is a rózsaszín héjat a lába közé fogott hatalmas tálba. Ha megtelik, elviheted a komposztba – engeszteli ki sértett férjeurát. Aki homlokon csókolja és elkezdi fenni a kést. Csirkéket darabol, paníroz, kockáz, húsokat szeletel, tölt, kötöz.
Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém. Az életben minden könnyedén, örömmel, és ragyogva árad felém. Már a nyolcadik ismétlésnél tartottam, amikor beléptem és megláttam a lánya iskolatáskáját az előtérben.
Nem köszöntem, halkan mentem beljebb, a hálószoba nyitott ajtajáig.
A lány mind a tíz körmével kapaszkodott a karjába, ő meg fölötte. Ez a nagy, kövér ember, csukott szemmel kefélte. Az arcáról csöpögött a lánya mellére az izzadtsága. Mindketten elégedettnek tűntek.
Idős asszony monológja a fizioterápia folyosóján
Idegen bolygón jártam az éjjel. Krumplileves volt és spenót. Utána bevezettek a nagy vetítőbe, ahol megnéztünk egy filmet arról a férfiről, aki először járt ezen a bolygón. Zene is volt hozzá, csak zongora. Azt mondta, új életet akart kezdeni, de nem bírta sokáig egyedül.
A vetítés után kaptunk egy csomag kekszet és frissítőt, és volt hetven perc szabadidőnk. Fölöslegesen vittem magammal ernyőt, ennek a bolygónak nem volt légköre.
Vendég a háznál
Saci a kertben várta, hogy Réka kihozza a rágógumikat. Ahogy nyílt az ajtó, egy pillanatra meghallotta a Kossuth rádió duruzsolását odabentről. Réka nagymamája hallgatta már reggel óta, ágyneműhúzáshoz, főzéshez, mindenhez. Játsszatok szépen, kislányok, mondta egyszer, azóta ki sem nézett rájuk. Sacinak tetszett a kert, ahol minden virág arra nőtt, amerre akart, és hogy most már a repedezett betonlapok is színesek, mert összefirkálták őket színes krétával. Végighúzta a szandálja talpát az egyik vonalon.
Réka kirohant a házból, hozott magával egy kis olajszagot, talán húst ránt a nagymama. Ott volt a markában a kincs, amitől Sacinak összerándult a gyomra. Óvatosan megkérdezte, csak hogy húzza az időt:
A trafóház az Obsitos tér legszélén állt. Sasa félt tőle, de mindig muszáj volt elsétálni mellette, amikor anyuval az óvoda felé mentek. Jó lett volna másfelé nézni, de valahogy soha nem tudott. Zömök épület volt a trafóház, piszkosfehér falán mindenféle rejtélyes cirádával, meg olyan firkákkal, hogy mocskos ute, meg Reginek jó sege van Gyuri!, így felkiáltójellel.
Ha Sasa hangosan felolvasta őket, anyukája csak az orra elé dünnyögött, hogy na, ezért aztán volt értelme iskola előtt megtanulni a betűket. Nem magyarázta el, mit jelentenek az írások, amitől Sasa csak még jobban húzódozott a trafóháztól. Mintha nem lenne elég az is, hogy olyan, mint egy ház, de nincs ablaka.
Nem is szeretett erre a játszótérre járni, mindig kérte anyut, hogy inkább villamosozzanak el az Öv utcáig. Ott tényleg tudott a mászókára, hintázásra figyelni, meg a gyerekek is kedvesebbek voltak. Most viszont nagymama vigyázott rá, aki ezt nem tudta, igaz, ő soha nem vitte egyik játszótérre sem Sasát. Mi ketten is jól el tudunk játszani, mondta mindig, és tényleg, ő még kinevetavégénezni is leült Sasával, amit anyu nem szeretett.
Elég volt egyszer belenézni a rettegés földsötét szemébe, ami olyan mély, hogy ha az Antarktiszon állsz, átzuhansz a Déli-Sarkra.
Fehér volt és tiszta a szag. A frissen meszelt mennyezetet nézte, szeme nehezen fogadta be a fényt, ami harsogva cigánykerekezett a térben. Aztán tekintete lassan levándorolt és idegen csempékre lelt lentebb, végigjárta a fájóan fehér paplant, ami elfeledett testét fedte, tekintete belekapaszkodott egy piros pecsétnyomba, ami a kórház nevét hirdette. Majd igyekezett feljebb csúszni a rideg ágyban, s ekkor látta csak, hogy karcsú lábai helyén a semmi tátong.
Megboldogult édesanyja oroszlán-idomár, megbomlott elméjű, édesapja pedig porondmester volt a Fővárosi Nagyciskuszban, mikor idő előtt nyugdíjazták egy kínos eset miatt, amiről senki sem beszél.