„Nincs hierarchiában elhelyezett Szép.
…A Szép mindenütt jelen van, serpenyőid rendjében, konyhád fehér falán, itt talán még inkább, mint a 18. századi szalonban vagy a hivatalos múzeumokban.”
Fernand Léger
Archívum címkék: kortárs
Lantos Ferenc világszemléletéről
– Petrányi Zsolt (PZS): Mi vezetett arra, hogy elkezdj Lantos Ferenc művészetével foglalkozni? Miként jelent meg a horizonton a korábbi kutatásaidhoz képest, így a Párizsi absztraktok. Abstraction-Création című kiállításod és a nemzetközi tudományos munkád után? Mi az aktualitása a témának korábbi Lantos monográfiákhoz képest?
– Mészáros Flóra (MF): Számomra a magyar és a nemzetközi fókusz nem válik külön, mert főleg azokkal a nonfiguratív művészekkel foglalkozom, akiknek művészete megrajzolható a globális térképen. Egy könyv megírásának nálam az első lépése mindig a célközönség kijelölése. Ebben az esetben az elképzelt személy egy olyan nemzetközi laikus, műkedvelő és szakmai/tudományos szereplő, aki eddig a pontig nem ismerte Lantost. Az elmúlt években, amikor a geometrikus trendek rendkívül népszerűvé váltak a világon, s számos magyar alkotó neve forog az internacionális köztudatban, bosszantott, hogy Lantos nincs köztük. Holott egy olyan nonfiguratív gondolkodást körvonalazott, ami párhuzamba hozható elsősorban azokkal az irányvonalakkal az 1960-as években, amikkel Észak-Amerikában, vagy Nyugat-Európában találkozhatunk. De ellentétben másokkal, Lantosnak nem volt lehetősége külföldre utazni a szocializmus ezen időszakában, s nem ismerte ezeket a mintákat, vagyis saját magától jutott el egy nemzetközi szintre, mindezt egy elszeparált világban. Ezt a lokális közegben megjelenő művészetet szerettem volna kinyitni a világ felé. De az is közrejátszott, hogy Lantos olyan nonfiguratív alkotó például Jackson Pollock mellett, aki elsők között kísérletezett a zománccal. Land art műveivel is meghaladja a saját korát. Egyedülálló nonfiguratív teóriája is, amiként a természetet geometrikus relációk mentén analizálja. Lantos elméletének jelentősége jóval a Párizsi absztraktok kiállítás megszervezése és franciaországi tanulmányaim előtt megtalált. Ugyanúgy tizenévesen ismertem meg őt Pécsett és mesélt nekem a naturáról, ahogy találkozott ő is mesterével, Martyn Ferenccel, akiről az első monográfiámat írtam. Sorsszerűnek tekinthetőek ezek a találkozások.
Petrányi Zsolt és Mészáros Flóra beszélgetése a Lantos könyv zártkörű bemutatóján, fotó: Barta Imre
Újabb jelentős nemzetközi bemutatkozás vár a 60-as – 80-as évek magyar képzőművészetére
Néhány évvel ezelőtt egy hosszú sorozatban igyekeztünk hírt adni a kortárs magyar képzőművészek külföldi bemutatkozásairól, melyeknek száma az elmúlt évtizedben robbanásszerűen megnőtt. Sokan kerültek be neves múzeumok állandó gyűjteményeibe és/vagy időszaki kiállításaira, neves galériák mutattak be egyéni vagy csoportos tárlatokon magyar művészeket és a hazai galériák is mind nagyobb számban jutottak el azokra a vezető kortárs művészeti vásárokra, melyeken komoly figyelmet tudtak generálni az általuk képviselt művészek iránt. A sorozatot egy ideje már lezártuk, de alkalmanként továbbra is felhívjuk a figyelmet egy-egy kiemelkedően fontosnak ítélt kiállításra – ezt tesszük most is.
Maurer Dóra: V. május 1-jei felvonulása mesterséges talajon, 1971, farostlemez, papírmasé, porfesték, hidegenyv, fotó, pedotípia, 69 x 88 cm, Magyar Nemzeti Galéria
Miközben ma már a hazai kortárs művészek fiatalabb nemzedékei, így az „ultra-kortársak” is több külföldi bemutatkozási lehetőséghez jutnak, a globális szcéna figyelme továbbra is nagyobbrészt a „klasszikus kortársakra” irányul. Igaz, itt is közeledünk a mához; az 50-es – 60-as évek után ma már inkább – az alábbiakban bemutatandó kiállítás esetében is – a 60-as – 80-as évek vannak az érdeklődés középpontjában. Ez a tárlat, pontosabban tárlat-sorozat több okból is megkülönböztetett figyelmet érdemel. Egyrészt a helyszíne miatt; az USA továbbra is a világ első számú műtárgypiaca, „trendszetter”, s egyben az a piac, amit Magyarországról indulva talán a legnehezebb meghódítani. (Persze, előrelépés e téren is volt; több kortárs művészünk munkái kerültek be a legfontosabb múzeumok, köztük a New York-i Metropolitan Museum és a MoMA gyűjteményébe, vezető galériák rendeztek csoportos kiállításokat a magyar „klasszikus kortársak” műveiből – ezek sorából kiemelkedett a New York-i Elizabeth Dee Gallery 2017-es kiállítása, melyről annak idején itt számoltunk be – és olyan vásárokon jelentek meg magyar galériák, mint a The Armory Show vagy az Art Basel Miami Beach.) A megkülönböztetett figyelem másik oka, hogy a tárlat a 60-as – 80-as évek magyar, a kiállítás címében kísérletinek nevezett progresszív művészetét regionális kontextusban mutatja be. A minneapolisi Walker Art Centerben november 11-én megnyíló, Multiple Realities: Experimental Art in the Eastern Bloc, 1960s – 1980s című kiállításon 6, akkori formájában több esetben már nem létező országból – Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország, Magyarország, NDK, Románia – közel 100 művész munkái szerepelnek, többségükben olyanoké, akiknek egész pályája is alapvetően szülőföldjükhöz kötődik.
Érzékeny kérdések, érzékeny feldolgozásban – a Ludwig Múzeum új kiállításán jártunk
A Ludwig Múzeum legújabb nemzetközi csoportos kiállítására invitáló plakáton egy fotó látható: közeli kivágásban építőkocka-szerű elemeket érintő (tapogató?) gyerekkezek. A képválasztás nyilván nem véletlen, még ha első pillantásra nem is egyértelmű, hogy a gondoskodás és támogatás hívószavak köré rendeződik az a tárlat, aminek a plakátját nézzük. (Maria Bartuszová fotográfiája egy vak és gyengénlátó gyerekek számára rendezett 1983-as szobrászati szimpóziumon készült.) Igaz, nem is könnyű egyetlen képpel illusztrálni egy ennyire sokrétű témakört körbejáró kiállítást.
A gondoskodás ma sok szempontból rendkívül időszerű fogalom, és ezzel a Vigyázat, törékeny! című kiállítás két kurátora, Dabi-Farkas Rita múzeumpedagógus-művész és Popovics Viktória művészettörténész-kurátor nagyon is tisztában van. “Körülbelül másfél évvel ezelőtt született meg az ötlet, hogy csináljunk egy kiállítást a gondoskodásról. Ennek az előzménye az a kutatásom volt, amit a GYED időszaka alatt végeztem anyaság, feminizmus és művészet témájában. Nagyon hamar nyilvánvalóvá vált, hogy még jobb lenne a gondoskodást a lehető legszélesebb tematikák mentén kibontani” – mondja Popovics Viktória.
A születéstől a halálig több olyan időszak is van az életben, amikor a szokásosnál nagyobb szükségünk van támogatásra, illetve amikor jobban és többet kell (kellene) odafigyelnünk saját magunkra. Ez a helyzet ráadásul globális méretekre tágítható, több változattal, leágazással és árnyalattal. A kérdésre, hogy a téma számos aspektusa közül melyek jelennek meg műalkotások formájában hangsúlyosan vagy érintőlegesen a kiállítótérben, Popovics Viktória sorolni kezdi: “Az anyasággal kapcsolatos tabutémákat – amik a kulturális, társadalmi, politikai elvárásokkal is kapcsolatosak – több munka is feldolgozza; más művek az oktatás, a női munka, az otthonápolás, az öngondoskodás kérdésköreit érintik (beleértve az olyan mentális egészséget érintő problémákat, mint például az alkoholizmus vagy az olyan elhúzódó trauma-és krízishelyzeteket, mint a gyász); megint mások a gondoskodással kapcsolatos társadalmi intézmények körüli problémákra reflektálnak (élelmiszerhiány, menstruációs szegénység, társadalmi mobilitással kapcsolatos anomáliák, a romák előtt tornyosuló, többszörösen nehéz akadályok), és még lehetne folytatni…”
Superluminal – versenyben a fénnyel. A Light Art Museum új kiállítása
Tavaly nyáron A fény forradalma című kiállítással nyitotta meg kapuit Budapest egyik legújabb múzeuma, a Light Art Museum Budapest (LAM). Az intézmény több szempontból is különleges színfoltja a fővárosi – és általában a magyar – múzeumi palettának: kifejezetten a vizuális művészetek rohamosan egyre népszerűbbé váló, de önálló múzeumot a világban még csak nagyon kevés helyen kapott ágával, a fényművészettel foglalkozik, magán fenntartásban működik, és úgy rendezkedett be a belvárosi, Hold utcai egykori vásárcsarnok műemlékként jegyzett épületében, hogy megőrizte a csarnok eredeti látványát és atmoszféráját.
Kiállítási enteriőr Kútvölgyi-Szabó Áron: Counterfactual Counterprojections és Žilvinas Kempinas: Nautilus című installációival, fotó: Bíró Dávid/Light Art Museum Budapest
Vida Szabolcs, a múzeum művészeti igazgatója az intézmény fő céljaként azt jelölte meg, hogy szélesebb rétegekhez hozza közelebb a kortárs képzőművészetet, amihez a fényművészet kiváló terepként szolgál, hiszen összefonódik benne a tudomány, a technika és a művészet, azaz a „kor nyelvén szól” a nézőkhöz. Ezért releváns témafelvetésekre tud választ adni, izgalmasan tud kommunikálni a látogatókkal. Ráadásul ezt a nyelvet a fiatalabb nemzedékek is jól beszélik, így az intézmény olyan fiatalok számára is vonzó lehet, akik a „klasszikus” múzeumok világát némi távolságtartással szemlélik. A gyakorlat igazolta is ezt a várakozást, hiszen az első kiállítást, mely augusztus közepéig volt látható, 200 ezren tekintették meg. Míg az első cél a látogatókhoz kapcsolódik, a második a művészekhez: olyan „ökoszisztémát” igyekeznek teremteni, melyben a művészek az alkotó tevékenységükre koncentrálhatnak. A gyakorlatban ez produkciós segítséget és olyan honoráriumokat jelent, melyekkel a művészek kedvező körülmények között hozhatnak létre új műveket. E törekvés jegyében hirdettek 4 millió forintos keretösszegű pályázatot kifejezetten fiatal művészek számára és egymillió forinttal támogatták az FKSE munkáját is. A múzeum működésének harmadik fő célkitűzése pedig az, hogy segítse azokat a fiatalokat, akik mélyebben kívánnak megismerkedni a képzőművészettel. E cél megvalósításának érdekében szerveznek múzeumpedagógiai foglalkozásokat és építik a kapcsolatokat a felsőoktatási intézményekkel, mert úgy gondolják, hogy infrastruktúrájuk, illetve felhalmozott tudásuk segíteni tudja az azokban folyó oktatási tevékenységet.
Ez lehet az év nagy durranása a nemzetközi aukciós piacon
A nagy nemzetközi aukciósházak – és persze a kisebbek is – azt szeretik igazán, ha nem csak egy-két munkával, hanem egy egész gyűjteménnyel kopogtatnak be hozzájuk a műgyűjtők, illetve örököseik. És persze nem akármilyennel, hanem olyannal, amely megér egy, vagy akár több önálló árverést, ún. single owner sale-t. A nagy kollekciók értékesítési jogáért, melyek többnyire gyűjtőik halála, ritkábban egy gyűjtő házaspár válása vagy anyagi csődje miatt kerülnek piacra, késhegyre menő harc folyik a két vezető aukciósház, a Christie’s és a Sotheby’s között. Mások ebbe nemigen tudnak beleszólni; esetenként a Phillipsnek sikerül még lecsípnie egy kisebb falatot. Persze kényelmesebb egy-egy aukció anyagát egyetlen forrásból összeállítani, de nem ez a döntő szempont a házak számára. A neves gyűjtemények darabjai iránt az átlagosnál lényegesen nagyobb az árakban is kifejeződő bizalom, és nemcsak a művek értékállóságát, hanem eredetiségét illetően is, hiszen ezek a művek többnyire a legnagyobb aukciósházakból vagy más neves gyűjtőktől, kortárs művek esetében pedig maguktól az alkotóktól vagy galériáiktól kerültek a gyűjteményekbe és jó részük számos alkalommal szerepelt kiállításokon is, nemritkán a világ legnagyobb múzeumaiban, azaz sokszoros szűrőn mentek át, mielőtt kalapács alá kerülnek. A jó proveniencia pedig – így pl. az ismert előző tulajdonos, a gazdag kiállítási lista –, mint tudjuk, komoly értéknövelő tényező.
Azon gyűjtemények egy része, melyeket a második világháborút követő gazdasági fellendülés időszakában alapoztak meg, mostanában kerül „eladósorba”, így nem véletlen, hogy az utóbbi években szinte folyamatosan bővül a single copy sale-ek száma és – persze az árszínvonal növekedésének következtében is – növekszik az elért forgalom, illetve az ilyen aukciók bevételének a nagy árverőházak összforgalmán belüli aránya is. Az ArtTactic adatbázisából az derül ki, hogy amíg 2016-ban még csak 114 ilyen árverés volt, addig tavaly már 185. Ez a 185 aukció együttesen az előző évinél 64,2%-kal nagyobb, már csaknem négymilliárd dolláros eredménnyel zárult és a Christie’s, a Sotheby’s és a Phillips összforgalmának minden korábbinál nagyobb részét, 30,9%-át tette ki. (Ez az arány 2020-ban még csak 6,8%, de 2021-ben is csak 19,3% volt.) Jól mutatja a single owner sale-ek iránti bizalmat az a tény, hogy az említett 185 árverés közül 58-on valamennyi tétel elkelt; az ilyen aukciókat hívják a szakmában white glove, azaz fehér kesztyűs eladásnak.
Emily Fisher Landau az otthonában egy cím nélküli 1958-as Rothko-festménnyel, 2005. december, fotó: Grant Peterson. A Fisher Landau Center of Art jóvoltából
Az ember, aki mindig ott volt és mégis eltűnt
Szittya Emil. Kinek hangzik ismerősen ez a név? És hogyha azt mondom, hogy nem más volt ő, mint Kassák Lajos mestere? Ez onnan tudható, hogy azon kevés itthoni nyom, ami megmaradt Szittyáról, az Kassák életrajzi művében, az Egy ember életében lelhető fel. A könyvben szereplő karakter, aki a fiatal Kassákkal csavarog Európában, és közben a politikai öntudatra ébredés és férfivá érés útjának különös fontosságú útmutatójává emelkedik, az akkor még szintén szemtelenül fiatal Szittya. Buharovék a Kassák Múzeumban bemutatott videóinstallációjukban ebből az epizódból merítve alkották újra a szocialista eszmékkel feltüzelt Kassák és a merész, anarchista gondolkodó filozofáló, játékosan perlekedő vitáját, amivel a hosszú közös vándorlás alatt ütötték el idejüket.
Hogy Buharovék filmeket készítő képzőművészek-e vagy installációkat készítő filmesek, már igen régóta nehéz eldönteni (de talán nem is kell). Professzionálisan vitorláznak a filmnyelvi eszközök között, mégis érezhető marad a kísérletezés, a játékosság és a dac a mainstream irányzatokkal szemben. Autonómok és megszállottak, így természetesen a filmzenét is maguk gyártják filmjeinkhez. Pont ezért megtehetik azt, hogy roncsolják a filmfelületet, és ezzel érzékeltessék az exhumálás aktusát, például az első teremben látható installációjukban, amelyet a 82 álom a második világháború idején című Szittya Emil kötetből készítettek. A film megidézi a némafilmek helyzetkomikumokra épülő dramaturgiáját, a belle époque és a világháborúk korának stílusjegyeit, de a rövid jelenetekből felépülő, cikázó tudatfolyam az álmok strukturálatlanságát (vagy “misztikus rendjét”), szürrealitását is érzékelteti. Az álmok pedig Szittyának, aki jóval túl tudott látni a kor által felkínált és meghatározó pszichoanalízis értelmezési keretén, nagyon fontosak voltak. Persze nem árt, ha ismerjük az eredeti művet, ám ha nem, akkor is átadhatjuk magunkat annak a különös meditatív állapotnak, amelybe ezek a különös szépségű képsorok terelnek bennünket.
Lényegében az történt, hogy Buharovék kiásták nekünk azt a pulzáló szellemi energiát, ami valaha Szittya lehetett, aki világcsavargó világpolgárként egy magyar zsidó cipész fiából emelkedett az európai avantgárd jelentős kritikusává, kiterjedt kapcsolatokkal a kor művészvilágában. Annak, hogy Szittya mennyire biztos esztétikai ítélőerővel rendelkezhetett, a legerősebb bizonyítéka az, hogy képes volt megtalálni azokat az akkor még korántsem híres művészeket, akik később valóban a legnagyobbakká emelkedtek. Talán szerepe lehetett ebben annak is, hogy ő maga is festett, és ezekből a művekből néhány bemutatásra is kerül a kiállításon. Ami azonban igazán fontos, az Szittya Emil írásos hagyatéka – elméleti munkák, amelyek túlnyomó többsége németül és franciául jelent meg, és sohasem fordították le őket magyarra. Emigránsként élt (és úgy is halt meg), gyakorolva a többi, szegénységben élő emigráns művész között a kölcsönös segítségnyújtást, aminek persze alapja és feltétele volt az aktív társasági élet, annak szervezése. Németországi évei során nagyon hamar észlelte a hitleri térhódítás veszélyességét, és aktívan vetette bele magát az antifasiszta munkába, amit a francia emigrációban is következetesen folytatott. A háború után – feltételezhetően kelet-európai kapcsolatai miatt is – a sztálinizmusból is gyorsan kiábrándult.
„Lezárult az az időszak, amikor lexikon-címszavakat gyártottunk vizuálisan” – Bódi Kinga és Kardos Eszter a Szépművészeti Múzeum megújult grafikai kiállítóteréről
– ArtPortal (AP): A másfél évig tartó felújítás csak „ráncfelvarrást” jelentett, vagy olyan változtatásokat is, melyek érdemben bővítik a múzeum rendkívül gazdag grafikai anyagának bemutatási lehetőségeit?
– Bódi Kinga (BK): Úgy gondolom, az utóbbit, de még ennél is többet: a felújítás apropóján a grafika műfaja, a budapesti grafikai gyűjtemény egésze, valamint a kiállítási gyakorlat újragondolását a XXI. századi fejlemények és igények tükrében. Ez azért sem egyszerű feladat, mert – ez talán nem mindenki számára ismert – gyűjteményünk esetében nem pusztán kiállítótérről, hanem egy többfunkciós térről van szó, mely egyszerre raktár, bemutatóhely, kutatótér, múzeumpedagógiai foglalkozások helyszíne. Azt kellett végiggondolnunk, hogyan tudunk megfelelni mindezekben a mai követelményeknek – a látogatói igényeknek éppúgy, mint a muzeológiai, a műtárgyvédelmi vagy épp a raktározási elvárásoknak. Egy konkrét példa: miközben arra törekedtünk, hogy megőrizzük a tér eredeti értékeit, így a maga korában példaértékűnek számító műemlék-bútorzatot, lehetőséget kellett teremtenünk a nagyobb, vagy akár kifejezetten nagy méretű grafikai munkák bemutatására is. Ilyenek főleg a kortárs művészetben gyakoriak, de szép számmal előfordultak már a korábbi századokban is. Alkalmazkodnunk kellett ahhoz is, hogy a mai közönség nem szereti az agyonzsúfolt tereket; a lazább elrendezésű, könnyebben áttekinthető, kevesebb művet felvonultató tárlatokat preferálja. Míg korábban előfordult, hogy itt egyszerre 200-250 grafikát is bemutattak, most igyekszünk 50-70 közé szorítani az egyidejűleg látható alkotások számát.
Bódi Kinga és Kardos Eszter. Fotó: Dorcsák Gábor
Lézerfények, világító növények, basszustól remegő ablakok – vizuális művészek az INOTA Fesztiválon
Az újvilágban nem szokatlan, hogy használaton kívüli, egykori ipari területekre, repterekre telepítenek fesztiválokat, azonban itthon egy ilyen rozsdaövezetes, nagyobb fúziós esemény még váratott magára – egészen mostanáig. Tavaly nyáron Budapesten az egykori Fehér úti kamionmosóba terveztek ugyan hasonló hangulatú fesztivált, szintén hangsúlyos vizuális művészeti megjelenéssel, de végül infrastrukturális problémákra hivatkozva fedett helyre kellett költözniük, így akkor az installációk sem valósultak meg. Vannak persze olyan, korábban szintén ipari funkciót betöltő épületek, ahol rendre felbukkan állandó vagy időszakos jelleggel az elektronikus partiszcéna (pl. Flashback, Arzenál, vagy ilyen volt a megboldogult R33), de ezeken az eseményeken a vizuális társművészetek jelenléte általában kimerül a vetítésekben. Kivételt jelent valamennyire az egyébként képzőművészeknek helyet adó aqb (art quarter budapest), ahol pár éve igencsak nagyot dobbantott – joggal – a technokiállítás, ott viszont meg inkább a vizualitás, a képzőművészet volt a hangsúlyos. Ez a hosszabb és részletes kitekintés itt, az INOTA fesztiválról szóló cikk elején azért ennyire fontos, mert rengetegen megírták, mennyire fantasztikus élmény, buli, helyszín volt az egykori erőmű területén rendezett fesztivál. Azonban ami engem személy szerint ezen felül igazán lenyűgözött benne, hogy a három főszereplő: az elhagyatott ipari terület és épületek, az ide érkező zenei produkciók és a kifejezetten ide megálmodott, helyspecifikus fény- és egyéb installációk egyike sem asszisztált a másiknak, nem telepedett rá és nyomta el, hanem összességében nagyon kiegyensúlyozottan támogatták egymást, és ez adott igazán különleges, valószínűtlenül futurisztikus hangulatot ennek a négy napnak.
Besnyő Dániel, Pfitzner Áron, Czingáli Zoltán és Kiss Patrik installációja az egyik hűtőtoronyban. A szerző felvétele
Az Inotai Hőerőmű körül már egy ideje volt mozgolódás, elsősorban építészeti érdeklődésű brutalizmus-fanok várták nagyon, hogy az erőmű egy ideje használaton kívül tereibe, különösen a hűtőtornyokba benézhessenek. Tavaly meg is nyitották két hétvégére, Inota (re)opening címen. Akkor is fontos volt, hogy ne csak zenei, hanem audiovizuális elemekkel, fényinstallációkkal töltsék be a teret. Ráadásul a területről akkor készült egy bejárható, interaktív pontfelhő modell is, ami a mai napig elérhető az inota.tech oldalon.
NÉGYZETEK – GÖMBÖK – VALŐRÖK. Bullás József kiállításáról a Zsdrál Art Galériában
Bullás József újabb alkotásainak izgalmas kiállítása a tudomány és a művészet kapcsolatáról (is) szól, ugyanis művészetének megértéséhez e kettő együttes figyelembevétele nem kerülhető meg. Bullás képeiről ugyanis valószínűleg három dolog jut rögvest eszünkbe: a művészet, a tudomány és kettejük kapcsolata. A művészet területén a szekvenciális szerkesztésű munkák, a tudományén pedig a szubatomi világ rezgései és meghatározatlansága az a két fogalom, ami mostani kiállításán is azonnal felidéződik bennünk.
Bullás munkáiról elsőként egy talán váratlan kép jut az eszünkbe: de hiszen ez színtiszta kvantummechanika! Nem annak illusztrációja, hanem egy szigorú vizuális kutatási program a geometria és a véletlen elmozdulások megértésének folyamatában. Hiszen a végső elemzésben az egész világ egy nagy rezgő rendszer, méghozzá olyan elemeké, amelyek egymással valamilyen szigorú rend szerinti kötésben működnek, a dolog természetéből fakadóan nem merev determinizmusban, mint a Laplace-démon, hanem teret hagyva a véletlennek, legyenek azok mutációk, vagy váratlanul a rendszerbe betüremkedő vagy berobbanó erők – lassan vagy gyorsan. Ez meg az időskálától függ. Tér és idő. A Nagy Bummtól (Big Bang) egészen a lopakodó lassú változásokig és a robbanásig, mint például egy, a társadalomban felgyülemlő utálat az adott politikai rendszerrel kapcsolatban, ami szintén nagy – itt: társadalmi – robbanáshoz vezethet. Ezt hívjuk forradalomnak. Persze az is lehet evolutív. Nincs általános recept. De vannak struktúrák és néha homályos véletlenek. Ez a két dolog szorosan összefügg.
Talán ez a parabola segít azoknak, akik a nemábrázoló festészettel kapcsolatban úgy érvelnek, hogy “Na de hol van itt a természet meg a szépség, mint például a cica és a gombolyag bájos esete a csipketerítős konyhaasztalon? Az kérem rendben van. Annak van érthető mondanivalója.” Ehhez a kérdéshez hozzá tehetünk pár másikat is: „Hol van például az esernyő és a varrógép találkozása egy boncasztalon váratlansága? Mit kezdjünk a váratlannal és a véletlennel?”
Sziget Fesztivál 2023 – a zenén túl
Ha az ember a Szigeten képzőművészetet keres, zömmel megbízhatóan visszatérő motívumokkal találkozhat – ilyenek pl. az ArtZone vagy a Múzeumi Negyed. Utóbbit azonban idén már nem, vagy legalábbis igen fragmentált formában lehetett megtalálni.
Az Iparművészeti Múzeum a Magic Mirror mellé szorult, amit egyébként nagyon kreatívan (t)oldottak meg egy Art Nouveau detox sarokkal, de pl. a MuseumShop (ami ez esetben a Szépművészeti Múzeum fedőneve) az ArtZone-ban kapott helyet. Itt egyébként – mint minden évben – idén is akadnak meglepetések, búvópatakként működő kulturális színterek vagy kezdeményezések, de olyanok is, mint az újbudai Adaptér, mely a helyszíntől szokatlanul steril konténerekben várta az szitizeneket. Itt különböző digitális vagy analóg, interaktív játékokat, kísérleteket lehetett kipróbálni, fizikai mivoltából fakadóan pedig viszonylag csend és nyugi is volt odabent. Szintén üdítő színfolt és újdonság volt a Café Analóg részvétele. Az archaikus fotográfiai eljárások mondhatni reneszánszukat élik, úgyhogy itt már délután ki is kellett írni, hogy nem tudnak aznap több felvételt készíteni, akkora várólistájuk volt. Ezen kívül általában a megszokott, kézzel machinálós vagdosós, ragasztgatós, nyomdázós helyszínek kínáltak meditatív rehabilitációs lehetőséget a betévedőknek.
A szerző felvétele
A háború ellenére sem marad el a Kijevi Biennálé
Még nem tekinthet vissza hosszú múltra a Kijevi Biennálé, melynek első kiadása 2015-ben történelminek bizonyult események, így a majdani tüntetéssorozat, a „méltóság forradalma”, a krími orosz invázió után, részben azok hatására került megrendezésre, sorsa azonban az Ukrajna elleni orosz agresszió miatt máris bizonytalanná vált. Sokáig meglehetősen valószínűtlennek tűnt, hogy a Biennálé idei, ötödik kiadására a mai helyzetben sor kerülhet, ám épp ez a helyzet az, ami minden korábbinál fontosabbá teszi megrendezését. Nem mintha a korábbi kiadásoknak nem lett volna nagyon súlyos aktuálpolitikai kontextusa, gondoljunk csak a közép- és kelet-európai térségben végbement radikális társadalmi-politikai változásokra, a szovjet utódállamok önállósodására, a bevezetőben már említett ukrajnai eseményekre vagy épp a csernobili katasztrófára. Ám a mostani agresszió nyílt támadást jelent az ország kulturális identitása ellen és tudatosan törekszik arra, hogy a lehető legnagyobb károkat okozza Ukrajna kulturális infrastruktúrájában – ezért a biennálé idei megrendezése az ellenállás és az összefogás szimbólumává vált. Az összefogásé ráadásul nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi szinten is, hiszen széles körű, a határokon átívelő együttműködés nélkül a biennálé a jelenlegi körülmények között nem jöhetne létre. Így viszont a hagyományoktól eltérő, különleges formát ölt – egy olyan eseménysorozatét, mely októberben kezdődik és csak valamikor a jövő évben fejeződik majd be; szervezői nem véletlenül emlegetik „évelő” projektként.
Az előkészítésben résztvevő intézmények munkáját a kijevi Kulturális Kutatóközpont (VCRC) fogja össze. A társszervezők és a biennálé koncepciójának kidolgozói között ott találjuk a lvivi Múzeumi Krízisközpontot, a tranzit.at-t, valamint a tranzit.hu-t is magában foglaló nemzetközi tranzit-hálózatot, a varsói Modern Művészeti Múzeumot, az Other Edges nevű, főként rezidenciaprogramokat szervező művészeti kezdeményezéseket összefogó platformot, melynek partnerei között a kijevi VCRC mellett egy-egy prágai, kassai és madridi projektcsoport is szerepel. Ott van a szervezők között az a három ukrajnai intézmény is, melyek helyet adnak a biennálé belföldi kiállításainak. Közülük csak a Dovzhenko (Dovzsenko) Központ van Kijevben, a másik kettő olyan városokban – Ivano-Frankovszkban, illetve a kárpátaljai Ungváron –, melyek kevésbé voltak eddig kitéve orosz támadásoknak, ezért számos művész is ideiglenes lakóhelyéül választotta őket.
A neves ukrán filmrendezőről, Alekszandr Dovzsenkoról elnevezett központ gazdag filmarchívumából olyan anyagot válogattak össze a kiállításra, amely a Dnipro (Dnyepr) folyót, annak az ország életében játszott szerepét és az embereknek a folyóhoz való érzelmi kötődését mutatja be. A Dnipro, mint téma szomorú aktualitását a kahovkai gátnak a közelmúltban történt felrobbantása adja, aminek ökológiai és gazdasági következményei ma még szinte beláthatatlanok.
Minden arany, ami fénylik — Körkép az Egyesült Arab Emírségek és Katar elmúlt évtizedének kulturális fejlődéséről
Némi fenntartással fogadtam a hírt, amikor kiderült, hogy az egyik jelentős amerikai kurátori képzés hallgatójaként az idei nyári szakmai kirándulásunk célpontjai az egyesült arab emírségekbeli 15. Sharjah Biennálé, valamint a térség környező kulturális látnivalói lesznek. A Perzsa-öböl országainak nőket és transzneműeket korlátozó jogai, milliós számú bevándorlóinak, vendégmunkásainak rabszolgasorshoz hasonlítható munkakörülmények között tartása az emberi jogok megsértésének olyan globális problémái, amelyek felett nem lehet szemet hunyni. Mint ahogy nem lehet nem kritikusan tekinteni a térség legfőbb gazdasági hajtóerejét jelentő olajkitermelés visszafordíthatatlan környezetkárosító hatására sem. A régiót illető megosztottság a tavalyi katari labdarúgó-világbajnokság idején még fokozottabb figyelmet és súlyos nemzetközi vitákat eredményezett.
Az Öböl-menti térség morális szankciójából tehát a magát liberálisként meghatározó iskola, amely nem csupán a New York-i és amerikai művészeti világra, de nemzetközi alumni hálózatával a világ szinte minden pontjára kiterjedő befolyással bíró kulturális intézmény, nem vette ki a részét. Ezzel a lépéssel pedig akarva-akaratlanul is alárendelte magát a Perzsa-öbölben zajló dinamikus gazdasági és kulturális fejlődés soft power törekvéseinek.
Ha egy pillanatra mégis zárójelbe tesszük a régiót illető jogos kritikákat, akkor talán meg lehet jegyezni, hogy az idei Sharjah Biennálé, Dubai, Abu-Dhabi és Doha kulturális intézményei az utóbbi egy évtizedben valóban olyan változásokon mentek keresztül, amelyek nem maradhatnak nemzetközi figyelem nélkül. Katar és az Egyesült Arab Emírségek gombamód szaporodó progresszív múzeumai és galériái, elképesztő méretű anyagi és szellemi befektetései útján három párhuzamos módon is építkezik, hogy globális művészettörténeti narratívák meghatározó szereplőjévé válhasson.
Milyen lesz az idei Vienna Contemporary?
Az elmúlt évek többszöri, jelentős átalakulásai után a legnagyobb bécsi kortárs művészeti vásár, a Vienna Contemporary (VCT) idén változatlan tulajdonosi struktúrával és menedzsmenttel, az eddigi névvel és a tavaly először „belakott” helyszínen vág neki az idei kiadásnak. A helyzet persze mégsem ugyanaz, mint tavaly, egyrészt az – első félévi tapasztalatok alapján – romló piaci hangulat miatt, másrészt pedig azért, mert a vásár 2021-ben felbukkant és első két kiadásával figyelemreméltó sikert elért új vetélytársa, a Spark Art Fair Vienna az idei évet – némiképp váratlanul – kihagyta. (Visszatérésüket a jövő évre ígérik.)
ORLAN: Self-Hybridation Masques de l’Opéra de Pékin című 2014-es munkája a bécsi Galerie Ernst Hilger standján szerepel a Vienna Contemporary-n. A Galerie Ernst Hilger és a Vienna Contemporary jóvoltából
A VCT részvételi számai a konkurencia kiesése mellett is a tavalyi évhez hasonlóan alakulnak; míg tavaly 17 országból 62, idén 19 országból 61 galéria standját láthatják a látogatók. Boris Ondreička, a vásár művészeti vezetője már a rendezvényt értékelő tavalyi interjújában elmondta az artportálnak, hogy mennyiségi értelemben nem kívánnak terjeszkedni; a hangsúlyt a színvonal további emelésére helyezik. Másfelől a helyszín, azaz a patinás Kursalon Wien adottságai nem is tennék lehetővé lényegesen több stand elhelyezését. Ha a résztvevők számában nincs is érdemi változás, földrajzi eltolódások megfigyelhetők. Ez a házigazda ország galériáit érinti a legkevésbé; számuk lényegében változatlan maradt és a vezető galériák többségét a szervezők ezúttal is meg tudták nyerni a részvételnek. Annak ugyanakkor nyilván nem örülnek, hogy a Galerie Eva Presenhuber, melynek első ízben történt részvételét tavaly nagy sikerként könyvelték el, idén a VCT-vel párhuzamosan megrendezendő Frieze Seoul-t választotta. A VCT elsősorban regionális, a közép- és kelet-európai régiót középpontba állító vásár, idén azonban éppen ebből a régióból csökkent a résztvevők száma. Ebben a kevésbé aktív magyar részvétel is szerepet játszik: míg tavaly a bécsi székhelyű, de Budapesten is működő Knoll Galerie mellett négy további hazai galéria is eljött Bécsbe, idénre közülük – a Knoll mellett – csak az acb Galéria és a Kisterem maradt. Ők a leginkább elkötelezettek az osztrák főváros mellett, hiszen tavaly a VCT mellett mindketten részt vettek a Spark Art Fairen is. A szerény idei részvétel azért is kissé meglepő, mert tavaly a Spark-on több más hazai galéria részt vett; közülük senki sem ”nyergelt át” a VCT-re. Ennek aligha lehet az az oka, hogy a bécsivel párhuzamosan több más nagyobb vásár is zajlik majd a világban, hiszen a már említett Frieze Seoul-nak nincs magyar résztvevője, a New York-i The Armory Show egyetlen magyar szereplője viszont – Nemes Márton szóló show-jával – az az acb Galéria, mely az újabb amerikai bemutatkozás mellett is ott lesz Bécsben. Az ok inkább részben abban keresendő, hogy a hazai galériák egy része idén általában is visszafogottabb a nemzetközi vásárokon való szereplést illetően, részben pedig abban, hogy üzletpolitikájukban ma már kisebb szerepet játszik a nemzetközi piac Bécsből jól belátható szelete.
A fény forradalma — Augusztus közepéig látogatható a Light Art Museum Budapest bemutatkozó tárlata
Az intézmény első kiállítása augusztus 13-ig tart nyitva, ahol 40 műalkotás, műegyüttes látható. A kiállított anyagban ikonikus, a 20. századot meghatározó modernizmus idején született munkák, középgenerációs és fiatal alkotók fényművészeti alkotásai egyaránt megtalálhatók. A válogatásban helyet kapott többek között a Borsos Lőrinc művészpáros, Csörgő Attila, Kepes György, Mengyán András, Moholy-Nagy László, Victor Vasarely és Várnai Gyula egy-egy műve is.
Fotó: Réthey Prikkel Tamás (A LAM jóvoltából)
Az első kiállítást hatalmas érdeklődés övezte, a zárásig a látogatók száma meghaladja majd a 200.000 főt, ami nem csupán hazai, de nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő eredmény. A válogatáshoz egy közel 30 részből álló videóinterjú-sorozat is készült, továbbá a szervezők egy informatív katalógust is megjelentetnek a kiállított művekről.
Indusztriális narratívák — Andreas Fogarasi és Kiss Adrienn Mária kiállítása a győri Torulában
A Letting do című kiállítás tematikájának kibontására a Torula indusztriális tereinél alkalmasabb közeg aligha lett volna elképzelhető. Mint ahogy azt a nyelvi játékkal élő kiállításcím is sugallja, az alapvetően a művészi alkotómunka és a termelés ambivalens viszonyára, valamint a kiszervezés, vagyis a művész kontrolljától eloldódó, és külső tényezőkkel is számoló megvalósulás lehetőségeire fókuszáló koncepció, továbbá az ezt manifesztáló munkák sajátos harmóniát valósítottak meg az egykori szeszgyár architektúrájába szervesülő kortárs kiállítóhely, és egy tágabb perspektívából nézve Gyárváros eleve adott genius locijával. A tér tehát jelen esetben nem egyszerűen neutrális szkénéként működött, hanem a művek és műcsoportok adekvát közegeként nagymértékben maga is a reflexió tárgyaként tételeződött.
Felütésként a látogatót rögtön egy kikerülhetetlenül aktuális jelenséggel foglalkozó alkotás, Kiss Adrienn Mária Machine Impressions elnevezésű, a mesterséges intelligencia és az autonóm művészeti munka viszonyával foglalkozó négycsatornás animációt is magába foglaló installációja fogadta. A modernizmus hajnalától kezdve egyre inkább teret nyerő mechanikus képalkotó eljárások, élükön a fotográfiával, majd az ezt is túlszárnyaló filmmel, feltűnésük óta folyamatosan viszonyulásra késztetik a tradicionális, úgymond lassú médiumokkal dolgozó, és azok mellett kitartó művészeket illetve teoretikusokat. A részben a technikai kép által is kiváltott legitimációs válság nagymértékben meghatározta a 20. század művészetének alakulását. Művészet és gép kapcsolatának konfliktusossága, az alkotás elgépiesedésének kérdésköre különféle előjelekkel végigvonult a 20. század egészén, kezdve a szecesszióra erősen ható Ruskin és Morris által fémjelzett romantikus alapokon álló antikapitalista eszméktől, a futurizmus mámoros gépkultuszán, az absztrakt expresszionizmus pesszimista technikaellenességén, majd a modernizmust megingató Warhol ipari léptékű képtermelést folytató Factory-jén át egészen a legújabb technológiákkal minden további nélkül szimbiózisban élő újmédia-művészetig bezárólag. Az AI és a generatív képalkotási eljárások fejlődésével és fokozódó térnyerésével ez a topik nyilvánvalóan újabb fordulatot vett, és az erről való gondolkodás is ismét magasabb fordulatszámra kapcsolt. Kiállított munkájának létrehozása során Kiss olyasféle középutat, a kényszeres technofóbia és a modorosságot eredményező fantáziátlan techofília szélsőségeitől egyaránt tartózkodó, kooperatív viszonyt igyekezett megvalósítani, melyet a múlt század közepén Edgar Wind a fentebb említett kérdéskört szellemes módon körüljáró esszéjében (ugyan az AI-ről még mit sem sejtve) a gépek művészi használatának nevez. Kiss saját esztétikai elvárásainak szellemében (és saját festményeinek digitalizált formáját alapul szolgáltatva) lényegében végig felügyelete alatt tartotta a munkafolyamatot. A végeredmény tehát a tudatos alkotói szándéknak és a személytelen kalkulációnak a véletlenszerűség izgalmát sem mellőző látványos szintézise.
Fotó: Simon Zsuzsanna (A Torula jóvoltából)
Nézzük meg! — Januško Klaudia kiállítása a Liget Galériában
Az Artportal Nézzük meg! című videó rovatának szerkesztői (Brückner János és Miklósvölgyi Zsolt) ezúttal Januško Klaudia Her body, Himself című önálló kiállítását keresték fel az idei év elején újranyitott Liget Galériában, ahol Molnár Veronikát, a galéria vezetőjével beszélgettek a tárlatról, az intézmény megújult profiljáról és jövőbeni terveiről.
Ma, vagyis július 28-án 19 órától Januško Klaudia Her Body, Himself című tárlatának záró eseményére kerül sor a Liget Galériában, ahol bemutatásra kerül a kiállítás anyagához kapcsolódó zine, amelynek szerzői Balkó Dorottya, Drozdik Orshi, Fajgerné Dudás Andrea és Tayler Patrick voltak. A finisszázsról bővebb információ itt olvasható.
⍙ Januško Klaudia: Her Body, Himself ⍙
Képzőművészeti díjat hirdetett meg a Konok-Hetey Alapítvány
A Konok-Hetey Alapítvány Konok Tamás festőművész és Hetey Katalin szobrászművész kezdeményezésére 2008-ban azzal a céllal jött létre, hogy gondozza a két alapító életművét, segítse a XX. századi és a kortárs művészet progresszív eredményeinek, kiemelkedő jelentőségű hazai és külföldi alkotóinak megismertetését, a kortárs művészet befogadását és megértését. A most alapított díjat ezentúl évente hirdetik meg, felváltva festő- és szobrászművészek részére. Idén olyan, 35. életévüket betöltött művészek pályázatát várják, akik geometrikus-konstruktív-konkrét festészettel foglalkoznak, és innovatív művekkel, új gondolatokkal, témákkal gazdagítják a képzőművészetnek ezt a területét. A beérkezett pályamunkákat értékelő zsűriben az alapítvány képviselői mellett egy alapítványon kívüli szakember is helyet kap. Az idei zsűri tagjai: Szipőcs Krisztina művészettörténész, a Ludwig Múzeum szakmai igazgatóhelyettese; az alapítvány részéről N. Mészáros Júlia művészettörténész, alapító; Konok Marianne – Konok Tamás özvegye, Hetey Katalin halála utáni felesége; Juhász Anna irodalmár; Hegyeshalmi László képzőművész; Juhász László alapító és Molnár Ani galériavezető, a kuratórium elnöke.
Konok Tamás: Rythmes sèlectifs, 1988, akril, vászon, 110 x 110 cm, a Molnár Ani Galéria jóvoltából, fotó: Szerencsés Gábor
A pályázatoknak tartalmazniuk kell szakmai önéletrajzot (tanulmányok, a legfontosabb önálló és csoportos kiállítások, díjak, művészeti tagságok, bibliográfia); az eddigi életművét összefoglaló, 2000-2500 karakter terjedelmű írást és egy saját munkákat tartalmazó portfóliót a művek adataival. A pályázati anyagot elektronikus formában az alapítvány e-mail címére (konokheteyartfoundation@gmail.com) várják szeptember 8-ig.
A közvetlen tapasztalat mint hiányvonatkozás — az MKE Doktori Iskola hallgatóinak kiállítása
A társadalomkritika visszahúzódása
Megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy a nyugati filozófia történetében inkább kivétel, semmint szabály a tapasztalaton alapuló elméletek kidolgozása. Ha volt is erre tett átfogó kísérlet, azt többnyire kiszorította a tudomány autoritása vagy az idealista düh tüntette fel alacsonyabb rendűnek, esetleg az idő vasfoga hiteltelenítette. A létbizonytalanság általánossá válásával a társadalomkritika óvatosabbá vált, hatóköre miniatürizálódott. Ehhez hozzáadódtak a koronavírus válság zord évei, melynek során az össztársadalmi cselekvési stratégiákat különböző hatalmi eszközökkel lehetetlenítették el, a szolidaritás alakzatait pedig kemény szankciókkal sújtották. A társadalmi felelősségvállalás szószólói többnyire elhallgattak, dolgozóasztalaik védőbástyái mögé húzódtak vagy a könyvtárak hűvösében kerestek menedéket a valóság elől.
Egy renitens
Let the Jinx shine — Esztétikai erő és kritikai potenciál az ‘Arcane’ c. sorozat világában
„Akarsz egy slukknyi snowcrash-t?”[1]
Aki végigtekint az utóbbi évek mozgóképes videójáték-adaptációinak felhozatalán, érdekes tendenciát vélhet felfedezni. Sem a Need for Speed (2014), sem az Assassin’s Creed (2016), de még a Warcraft (2016) vagy a Mortal Kombat (2021) sem volt képes művészetileg is értékes módon adaptálni a játékok univerzumában rejlő lehetőségeket, valamint reflektálni az eredeti művek mediális adottságaira vagy a játékélmények kultikus hangulataira. Míg a mozifilmek egylőre nem igazán voltak képesek maradandó élménnyel gazdagítani a számítógépes játékok transzmediális világépítkezését, addig egészen más a helyzet a sorozatok területén. Itt több olyan alkotással is találkozhatunk amely, ha nem is vitathatatlan módon ugyan, de jogosan részesült a kritikusok és a nézők elismerésében. Élőszereplős példa lehet erre a The Witcher (2019), továbbá az animációs sorozatok területén egyértelműen a játék kiemelkedő adaptációja volt a Cyberpunk: Edgerunners (2022). Amivel azonban most részletesebben foglalkozni fogok, az véleményem szerint formai minőségét, valamint esztétikai és tartalmi jelentőségét tekintve is bőven túlszárnyalja az említett példákat. Ez a 2021-ben debütáló, a League of Legends számítógépes játék univerzumában játszódó és annak néhány fontosabb karakterét feldolgozó animációs sorozat, az Arcane.[2]
Az eredeti játékot fejlesztő és kiadó, valamint a sorozat készítését is szorosan felügyelő Riot Games már a kezdetektől fogva roppant tudatosan szövögette a League is Legends transzmediális univerzumát. Rengeteg különböző formátumú kiegészítő tartalom, történet, információtöredék és vizuális elem segíti a felhasználókat minél jobban eligazodni és persze bevonódni a játék világába. A sorozat első évada alapján kijelenthetjük, hogy ezt a szinte már gyanúsan tudatos és immerzív építkezést egy egészen kifinomult esztétikai érzékenység is kiegészíti a készítők részéről. Az Arcane átfogó esztétikáját tekintve jó érzékkel tapintott rá arra a „poszthumán neogótikus”[3] tendenciára, amely egy meghatározó — talán már nem is annyira marginális — áramlata a kortárs képzőművészetnek[4] és vizuális kultúrának, de rizomatikus előzményei és leágazásai ugyanúgy felfedezhetők a filmművészet (New French Extremity), az irodalom (New Weird) és a filozófia (különböző spekulatív-realista irányzatok) területén is. Ahogy azt Molnár Judit Lillát vonatkozó tanulmányában is megfogalmazza: