Best WordPress Hosting
 

A lángok közé menekülő – Závorszky-Simon Márton kiállításáról

Závorszky-Simon Márton: The trees will burn blackened hands, Vízivárosi Galéria, január 26-ig

„A föld a napnak szolgája csupán, / A nap az isten, s tűz az őserő!”[1] A tűz elem az anyagi létezés utolsó állomását képviseli. Azt a beavatási fázist, amikor a lélek megszabadul a tisztátalan, négy elemre épülő anyagiságtól. A tűzzel való egyesülés kilépést is jelent a fizikalitás univerzumából a lelkek univerzumába, ezért számos halotti kultuszban is kiemelt szerepet játszik.

A tűz elem kozmológiai szerepe alapvető, szerepel Arisztotelész-Empedoklész „föld, víz, levegő és tűz” minőségekre épülő négy elem-tanában, majd a középkori kozmológia és az alkímiai hagyomány egyik alapmintázataként. Másrészt a tűz az isteni természetű bolygók és a nap szubsztanciáját is képviseli.

Szuperhős-paródia (nem csak) gyerekeknek (Mindenkiből lehet hős)

Ha az ember társaságban néz filmet, az legtöbbször baráti, családi körben történik. Míg előbbi esetben a társaság tagjai általában egy korosztályból származnak, addig utóbbiba akár három generáció tagjait is beleszámíthatjuk. A különböző nemzedékek tagjai viszont más-más ízléssel és preferenciákkal rendelkeznek, melyek olykor drasztikusan szemben állhatnak egymással. Ezt, a generációk közötti szakadékot hivatott leküzdeni, ha csak […]

Ezek voltak a hazai művészeti aukciók csúcsárai 2023-ban. II. rész – élő művészek

Az élő művészek TOP 10-es listáját a korábbi évekkel összehasonlítva – a 2022-es listát lásd itt, a 2021. évit pedig itt – hasonló megállapításokra juthatunk, mint a néhány napja közölt abszolút toplista (lásd itt) esetében. Azaz a tavalyi év legjobb árai a kortárs piacon is lényegesen alacsonyabbak voltak, mint a megelőző két esztendőben, ráadásul megállt a kortárs művészek árainak az utóbbi időben tapasztalt közeledése a XX. századi festészet nagyjai által tartott abszolút rekordokhoz. Míg 2022-ben Keserü Ilona csúcsárat elért munkája az abszolút TOP 10-be is bekerült, idén még a TOP 30-ban sem találjuk élő művész alkotását. Míg 2021-ben a TOP lista tételei 28,9 milliós átlagár mellett 16-55 millió forint, 2022-ben 45,2 milliós átlagár mellett 20-110 millió forint között mozogtak, addig tavaly már 11 millió forinttal fel lehetett kerülni a listára, az átlagár 17,5 millió volt és a legmagasabb leütési ár sem haladta meg a 38 millió forintot. A fenti árak és az a tény, hogy a tavalyi TOP 10-ben mindössze egy életmű-rekord született, inkább a csúcskínálat szűkülését mutatják; a kereslet továbbra is élénk voltát jelzi ugyanakkor, hogy jó néhány tétel a becsértéke feletti áron talált gazdára.

Míg az abszolút toplistákon szereplő 10 mű rendszerint 8-9 művész műhelyéből kerül ki, az élő művészeknél a kiemelkedő árakat elérők köre szűkebb, többnyire négyen-hatan szerepelnek a listán. Idén öten, ami átlagosnak mondható, az viszont még sosem fordult elő, hogy a művek nagyobbik fele egyetlen művész alkotása. Idén Keserü Ilonának hat munkája is bekerült a legdrágábbak közé, a dobogón pedig kizárólag az ő festményei szerepelnek.

A hazai árveréseken egyelőre csak néhány, az idős nemzedékhez tartozó alkotó ér el toplistás árakat; az idei rangsorban szereplők átlagéletkora 82 év. Ugyan számos, náluk jóval fiatalabb művész árai mutatnak ígéretes fejlődést, de egyelőre – legalábbis aukciókon – még nem kerülnek a vezető idős mesterek árainak közelébe.

Hallgatom a fojtott hangokat az esőben – Hajdú Levente és Nagy Ákos filmjéről jutott eszembe

A színes film, annak is minél valósághűbb törekvései újabb távolodást jelenthetnek a progresszív, artisztikus kifejezéstől. A mozgókép leginkább üzlet, ezért a művészeti nyelvezetével is nagyon óvatosan bánnak a „komolyan”, illetve a „húsba vágó módon” érdekeltek a profitorientált világban. Ennek ellenére, és nem feltétlenül csak ellenében,

létezik a másik film, az experimentális mozgókép, mely talán az egyetlen esély az audiovizuális médium folyamatos, szükséges vérátömlesztésére, megújulására.

Ahogyan a világ változik, a kreatív iparnak is szinkronban kell együtt mozognia vele. A kísérleti filmnek tehát más feladatai vannak a kezdetektől fogva, mint a fősodorba tartozó mozgóképes alkotásoknak.

„Az egész múzeumi élményt immerzívnek képzeljük el” – beszélgetés a budapesti Light Art Museumról

Az új intézmény – a Light Art Museum (LAM) – gyorsan közkedveltté vált a budapestiek, és az idelátogató bel- és külföldi turisták körében: már első kiállításuk is több, mint 200 ezer látogatót vonzott, a jelenleg zajló második tárlatra pedig időarányosan eddig még többen voltak kíváncsiak – ilyen számokkal csak a nagy fővárosi múzeumok blockbuster tárlatai büszkélkedhetnek. Vida Szabolccsal, a múzeum művészeti vezetőjével és Bencsik Barnabással, a mostani kiállítás egyik kurátorával a LAM létrejöttének hátteréről, az intézmény különleges profiljához kapcsolódó kihívásokról és a jövőbeli tervekről is beszélgettünk.

–  Artportal (AP): Talán sokaknak tudunk még újat mondani, ha felelevenítjük a Light Art Museum létrejöttének történetét. Hogyan, mikor alakult ki az elképzelés, hogy érdemes lenne a hazai múzeumi palettát egy ilyen különleges intézménnyel gyarapítani?

– Vida Szabolcs (V.Sz.): Néhány éve, 2020 körül merült fel tulajdonosainkban a gondolat, hogy létre kéne hozni egy alapvetően immerzív térként funkcionáló, fényfestéseknek helyet adó teret és innen indulva jutottunk el végül a fényművészeti múzeumig, ami már ennek az izgalmas műfajnak nemcsak a kreatívipari megjelenéseivel, hanem a kortárs képzőművészeti aspektusaival is foglalkozik, azok befogadó tereként funkcionál. Az ötlet persze nem a semmiből született; az egyik ötletgazda, L. Laki László cégének fő profilja már a 90-es években a partiszervezés volt, aminek természetesen fontos eleme volt a partik látványvilágának megteremtése, azaz harminc éves kötődése van ehhez a világhoz. László tagja volt annak a kisebb közösségnek, amelyik szinte folyamatosan VJ-zett. Nagyon szívébe zárta ezt a világot és rengeteg energiát fektetett bele. De hasonló mondható el egy másik társtulajdonos alapítóról, Klinkó Györgyről is. Ő is részt vett a VJ kultúra terjesztésében, Lászlóval közösen szervezte a különböző támogató, tudásmegosztó eseményeket, VJ tornákat. Közös bennük egyébként az is, hogy mindketten műgyűjtők.

Megvannak az Esterházy Art Award idei díjazottjai

Az Esterházy Magánalapítvány 2009-ben hozta létre díját, az Esterházy Art Award-ot, melynek kétévenkénti odaítélésével folytatja az Esterházy hercegi család négy évszázadon keresztül gyakorolt, nagy hagyományokkal rendelkező mecénási tevékenységét. Az Esterházy Art Award az alapítása óta eltelt közel másfél évtizedben – méretének, központi szerepének és a jelölt művészek gondos kiválogatásának köszönhetően – a fiatal magyar művészvilág mértékadó áttekintésévé vált. A díj célja a tehetségek nemzetközi megjelenésének előmozdítása és a nemzetközi párbeszéd támogatása. A díj egyik fontos sajátossága, hogy az alapítvány a díjazottak munkásságát a későbbiekben is figyelemmel kíséri, műveiket nemzetközi kiállításokon is bemutatja.

Egy díj fontossága számos módon mérhető, így többek között a pályázók számával, a díjat odaítélő zsűri összetételével, a díj nagyságával és – az idő előrehaladtával mindinkább – a díjban részesültek névsorával. Az Esterházy Art Award megkülönböztetett státusza e kritériumok bármelyikével alátámasztható. Míg 2009-ben a pályázók száma még alig haladta meg a 100-at; idén már – az elmúlt évek folyamatos növekedése után – 262, 45 év alatti művész portfóliója került az ítészek asztalára. A zsűri minden alkalommal nemzetközi összetételű, tagjai ismert művészettörténészek, múzeumi vezetők és a díjat kiíró alapítvány képviselői – idén Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum igazgatója, Ulrike Groos,  a Kunstmuseum Stuttgart igazgatója, Barbara Horvath művészettörténész, a KUNST HAUS WIEN kurátora, Rieder Gábor művészettörténész, kurátor, szerkesztő, dr. Ottrubay István, a díj alapítója, az Esterházy Magánalapítvány elnöke, Szegedy-Maszák Zsuzsanna művészettörténész, kurátor, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár főmuzeológusa és Vitus Weh kurátor, az Esterházy Magánalapítvány művészeti tanácsadója.

Trapp Dominika, Kortmann-Járay Katalin, Mendreczky Karina és Horváth Gideon, az Esterházy Art Award 2023. évi kitüntetettjei, fotó: Végel Dániel, © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

A menü – a kulináris kaland

A menü (The Menu. Mark Mylod, 2022) című film rendezője, Mark Mylod korábban főként sorozatok epizódjait, illetve sorozatokat rendezett ‒ lásd például a Trónok harca (Games of Thrones, 2011), a Törtetők (Entourage, 2004), a Szégyentelenek (Shameless,2011) és az Utódlás (Succession, 2018) című szériákat ‒, nagyjátékfilmesként pedig az Ali G Indahouse című filmjével debütált 2002-ben. A […]

Szokatlan módszerrel vált napok alatt ismertté egy német festőnő

Egy kiállítás bontásakor rendszerint ellenőrzik, megvan-e valamennyi bemutatott műtárgy, s minden múzeumi dolgozó rémálma, ha kiderül, hogy valami hiányzik – azaz minden bizonnyal lába kelt egy óvatlan pillanatban. A valós helyzet ebben a történetben sem egyezett a leltári dokumentumokban foglaltakkal, ám itt nem hiányra, hanem ellenkezőleg, többletre derült fény. A történet helyszíne Németország egyik vezető kiállítási csarnoka, a bonni Bundeskunsthalle. Ennek építését még a 70-es években, azaz Németország megosztottságának idején határozták el, a 80-as években el is kezdték, de mire 1992-ben elkészült, már lezajlott az újraegyesítés, Bonn elvesztette főváros-státuszát és az új intézménynek a vártnál sokkal nehezebb körülmények között kellett kivívnia helyét a nap alatt. Ez végül jól sikerült, számos elemet meg tudtak tartani az eredeti koncepcióból, így azt is, hogy a kiállítások jelentős része a művészetet a társadalmi és gazdasági élet folyamataival való kontextusában kezeli. Ilyen volt a május és október között nyitva tartott Wer wir sind (Kik vagyunk) című kiállítás is, melynek tematikájából sokat elárult az alcím: Fragen an ein Einwanderungsland. Pontatlan lenne ezt Kérdések a bevándorlók országához-ként fordítani, hiszen az „ein” a német címben azt jelzi, hogy Németország nem az egyetlen ebbéli minőségében, másfelől az Einwanderungsland alatt a német szóhasználat szerint olyan ország értendő, ahol a lakosság létszámának növekedésében meghatározó szerepet játszik a bevándorlás. Ez azonban most inkább csak rövid háttér a történethez, annyiban azonban mégis érdekes, hogy főhősünk, a 26 éves kölni Danai Emmanouilidis is bevándorló szülők gyermekeként jött a világra. Most pályakezdő művész, aki legmerészebb álmaiban sem gondolhatott volna arra, hogy egyik munkája idén már az ország egyik vezető műcsarnokának falán fog függeni. Pedig ez történt, igaz, nem a kiállítás teljes időtartama alatt, hanem csak annak utolsó négy hetében és nem is a kurátorok akaratából. Emmanouilidis ugyanis maga vette kézbe a dolgokat és egy szép napon pulóvere alatt becsempészte egy néhány éve született, kis méretű festményét a múzeumba, s annak egy félreeső kiállítótermében egy mindkét oldalán öntapadó ragasztószalaggal villámgyorsan rögzítette a falon.

Danai Emmanouilidis festményével a kölni Van Ham aukciósházban, a Van Ham, Köln jóvoltából

Ezt nemcsak akkor nem vette észre senki, hanem később sem, így a Georgia című női portré egészen a tárlat bezárásáig zavartalanul ott lógott a falon. A „többlet” csak a bontást megelőző leltározás során derült ki. Mivel a szerző a művén kívül semmilyen más információt nem hagyott hátra, a Bundeskunsthalle kénytelen volt a közösségi média segítéségét igénybe venni megtalálásához. Felhívásának néhány napon belül meg is lett az eredménye: Emmanouilidis megjelent az igazgatóságon és közölte, hogy ő a kérdéses mű szerzője. Elmondta, hogy az akcióra a kiállítás tematikája bátorította; azt akarta, hogy a tárlaton markánsabban jelenjen meg azok nézőpontja, akik valamilyen értelemben, például etnikai gyökereiket vagy szexuális orientációjukat tekintve mások. Ebbe a körbe tartozik ő maga is, de nem a szülőföldjén él portréjának modellje, az ausztrál Georgia Polks sem. Emmanouilidis hozzátette azt is, hogy a közvetlen inspirációt Marina Abramović egykori alkotó- és élettársa, a három éve elhunyt Ulay 1976-os, a maga idejében nagy port felvert akciójából merítette. Ulay akkor elemelt egy Spitzweg-festményt a berlini Nemzeti Galériából, autóba ült vele és elment az akkor még kettéosztott német nagyváros rengeteg bevándorlónak otthont adó Kreuzberg kerületébe, és ott felakasztotta a művet egy török család lakásának nappalijában.

Meghalt Vera Molnar

A budapesti Képzőművészeti Főiskolán művészettörténetet és esztétikát tanult Vera Molnar 1947-ben ösztöndíjjal Rómába ment, majd csakhamar Franciaországban telepedett le. 1959-től kezdett kombinatorikus képeket készíteni, és az általa „machine imaginaire”-nak nevezett módszerrel matematikai törvényszerűségeket modellezni, majd igen korán, már 1968-ban lehetőséget kapott arra, hogy az elképzelt gépet „machine réelle”-re cserélje, vagyis valódi számítógéppel dolgozzon. Műveiben kulcsszerep jutott a számítógép algoritmikus véletlenjének, művészetének fontos fogalmai a rend és a rendetlenség, a struktúra és a szabadság.

Életének és pályájának erről a meghatározó időszakáról így ír munkásságának egyik legjobb hazai ismerője, Szöllősi-Nagy András: „Amiben Vera Molnar eltért a kor konkrét művészei által követett fő csapásirányától, az abból is kitűnik, hogy gondolkodása alapvetően algoritmikus, továbbá, hogy a matematika, a játékosság és a véletlen fontos szerephez jutott műveiben. Férjével, François Molnarral sok közös munkájuk során jutottak olyan következtetésekre a modern tudomány és művészet szoros kapcsolatáról, amelyek sok tekintetben mintegy előrejelezték a következő időszak fejleményeit. Feri már a hatvanas évek legelején vázolt egy nagyívű programot, ami meglepően pontosan jelezte előre a következő évtized várató eredményeit: a „…topológia, a játékelmélet és a kombinatorika a formák sokkal tágabb körének megalkotását teszik lehetővé, mint az intuíció. Ezeknek a tudományoknak az eredményeit akarjuk használni. (…) Ha az információelmélet a rend és káosz fogalmával dolgozik, akkor ez pont jó nekünk, mert a műalkotás is pont e két szélsőség között születik meg. Hogy pontosan hol, azt egy új esztétika, a művészet tudománya mondja majd meg.”

Vera Molnar: A dieu, Knifer No 23. 2005, akril, vászon, 100×100 cm

Többször volt rendőri felügyelet alatt a Kossuth-díjas író

Orosházán született 1912. február 10-én Dumitrás József néven. Szegényparaszti családból származott, apja béres, anyja cseléd volt. Kiskunfélegyházán végezte el az Állami Tanítóképzőt, nevét ekkor változtatta Darvas Józsefre. Állást azonban nem kapott, ezért Budapestre költözött, ahol volt könyvügynök, lapkihordó, kovácssegéd. Az illegális Kommunista Párt tagjaként több ízben is összeütközésbe került a hatóságokkal, hosszabb ideig rendőri felügyelet alatt állt.

Írói pályáját versekkel kezdte, 1934-ben két regénye is megjelent (Fekete kenyér, Vízkereszttől Szilveszterig), a Nyugat mindkettőről elismerő kritikát közölt. Munkásságára, szemléletére Ady, Móricz, Szabó Dezső és a marxizmus elmélete hatott, kritikusai szerint prózájában a móriczi hagyományok folytatója volt. A harmincas években került kapcsolatba a népi írók mozgalmával, amelynek balszárnyához tartozott. Írt a Kelet Népe és a Válasz című folyóiratba, tagja volt a Márciusi Frontnak.

Országjáró körútjairól riportokban, szociográfiai írásokban számolt be. Megírta szülőföldje történetét A legnagyobb magyar falu címmel, paraszti gyökereiről a lírai hangú Egy parasztcsalád történetében számolt be. Történelmi regényeiben (A törökverő, Harangos kút) is elsősorban népi hősöket szerepeltet. Önéletrajzi ihletésű regénye, az Elindult szeptemberben írói ars poeticája a mélyszegénységből kiemelkedő értelmiségi útját példázza.

Engedve az újrafölhasználásicsábításnak (sic!)

Sodrásban vagyunk, hiszen a történelem számára az egyént kiszolgáltatott, behatással nem bíró tényezőként gondoljuk el. A történelem sodra metafora, a szó mögött implicite elgondolt időfaktort is jelöli, ugyanakkor még inkább a vele együtt járó nagy mennyiségű, felfoghatatlan mértékű eseménysorra utalhat, mely lavinaként gördül végig a hétköznapi életeken, beolvasztva azokat, pusztán statisztává redukálva az egyént. A humaniórák és legfőképp a művészetek feladata, avagy kihívása éppen ebben rejlik, amikor a statisztákból megpróbálnak főszereplőket csinálni. Ezt igyekszik kiemelni a kiállítást megnyitó kurátori szöveg is, amikor az abszolút és a relatív egymásmellettiségére, illetve ezek összefonódási lehetőségére hívják fel a figyelmet. A történelem és egyén kiazmikus, mi több, egymást kisajátító viszonya jelenik meg az Esterházy család történetén keresztül. „Nincsen egy tiszta Magyarország, amelyre támaszkodni és emlékezni lehetne, csak mi vagyunk itt.” (Élet és Irodalom, 1991.)

A saját, anekdotikus történeteinkben természetesen mindig mi vagyunk a főszereplők. Az anekdota, miképp a Kis Magyar Pornográfia soraiból is kiderül: „görög szó, azt jelenti: »kiadatlanok«. A kiadatlanság nem azt jelenti, hogy e történeteket soha nem adták ki vagy adják ki, hanem csupán azt, hogy »kihagyták őket«, feledés szitált reájuk, mert nem eléggé hivatalosak, nem ütik meg valamely szakállas komolyság mértékét.” (40.) Ezt követi a megállapítás, miszerint az anekdota egy „történelmi tréfa”. Ez a fajta „konstruktív irónia” talán az említett regény megjelenése óta is hiánycikk Magyarországon. A közelmúltra való emlékezés terhét, a méltósággal való visszatekintés, „…a legmagasabb rendű pátosz csak akkor sikerülhet nekem, ha játék.” (I.m. 39.)

Esterházy Marcell munkáiban az emlékezés aktusa nem egy melankolikus gesztus.

A fiatalúr utolsó ereklyevadászata ‒ Indiana Jones és a sors tárcsája

A Disney még 2012-ben felvásárolta a Lucasfilmet, így csak idő kérdése volt, hogy mikor érkezik a következő fejezethez az Indiana Jones széria, a kalandhős szerepével összeforrt Harrison Ford pedig az elmúlt években a reneszánszát éli annak, hogy újra eljátssza kultikussá várt karaktereit. Ez utóbbi 2015-ben kezdődött a Star Wars: Az ébredő Erővel (Star Wars: Episode […]

„Lehetett volna sokkal rosszabb is” – mérlegen a novemberi New York-i árverések

A nagy nemzetközi árverőházak hagyományos novemberi impresszionista, modern, második világháború utáni és kortárs árverései az év legfontosabb és legnagyobb forgalmú aukciói közé tartoznak; a „célegyenest” jelentik, esélyt kínálva egy addig gyengébb év optimistább hangulatú befejezéséhez – vagy fordítva, sokat ronthatnak az addig kedvezőnek tűnő összképen. Az eddigi idei számoknak nagyon jót tett volna egy erős november és a nagy házak a maguk részéről komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy az év bizakodóbb hangulatban záruljon. Pedig a sokat emlegetett külső körülmények nem alakultak kedvezően; az idei évet eddig is jellemző, a gazdasági körülményekre és a (befektetői) hangulatra is kiható gondok jórészt megmaradtak és újabbak is társultak hozzájuk – elég csak a közel-keleti konfliktus rendkívül súlyos kiéleződésére gondolnunk. A Christie’s, a Sotheby’s és a Phillips javarészt megtették azt, amit adott körülmények között tehettek, és egy eladásra nem feltétlenül ösztönző légkörben is sikerült viszonylag jó kínálatot, s abban néhány egészen kiemelkedő tételt biztosítaniuk. Ennek persze ára volt; a beadóknak a megszokottnál jóval nagyobb arányban – néhány árverés esetében minden egyes tételre – garanciát kellett adniuk, ami még akkor is komoly anyagi kockázatot jelentett számukra, ha a garanciák többsége külső, harmadik féltől származott. A katalógusokat átlapozva feltűnt az is, hogy a becsértékek számos esetben alacsonyabbak voltak a vártnál – erről nyilván nem volt egyszerű megegyezni a beadókkal. A becsértékek viszonylag alacsony voltát azért is hangsúlyoznunk kell, mert  egy árverés sikerét rendszerint többek között azzal mérik, hogy a leütési árak milyen arányban érték el, vagy haladták meg a becsértéket. Ha a becsértéket alacsonyan állapítják meg, akkor ez a mutató jobb képet mutat, anélkül, hogy valóban jobb teljesítmény állna mögötte.

Aki csak az árverőházak közleményeit olvassa a november 8-15. közötti „nagyhét” aukcióiról, komoly sikerként értékelheti azokat, hiszen a házak jelentései rendszerint csak az érem egyik oldalát mutatják meg. S ha olvashatunk is ezekben a jelentésekben forgalmi számokat, azokat a legritkább esetben hasonlítják össze a korábbi év(ek) hasonló adataival. Megtudhatjuk, kik értek el életműrekordokat, de nem derül ki, milyen, szép reményekkel indított tételekre nem volt licit; az többnyire kiderül, hány tétel kelt el a becsértékének sávja feletti áron, de nem esik szó azokról a művekről, amik e sáv alsó határa alatt találtak vevőre. Ugyancsak ritkán derül ki a közleményekből, hány tételt vontak vissza az árverés előtt. A visszavonásnak persze számos oka lehet, de az egyik leggyakoribb, főként az utolsó pillanatban bejelentett visszavonások esetében a házaknak az a benyomása, hogy az érintett tételeknek kevés esélyük van a jó szereplésre. De azért ezeket az információkat sem feltétlenül kell az olvasónak magának „kibányásznia” a leütési árakból kiindulva, többnyire össze lehet szedni őket a nemzetközi hírlevelekben megjelent elemzésekből is. És bizony ezek az elemzések azt mutatják, hogy

az idei novemberi teljesítmények jelentősen elmaradnak az utóbbi két évtől, immár bizonyossá téve, hogy az idei év összforgalma is lényegesen alacsonyabb lesz.

Eldőlt, ki lett a Konok-Hetey Művészeti Díj első nyertese

Az alapítvány – létrehozói, Konok Tamás festőművész és Hetey Katalin szobrászművész életművének gondozása mellett – fontos missziójának tekinti a XX. századi és a kortárs művészet progresszív eredményeinek, kiemelkedő jelentőségű hazai és külföldi alkotóinak megismertetését, a kortárs művészet befogadását és megértését. E törekvés jegyében hozták létre a Konok-Hetey Művészeti Díjat is, melyet ezentúl évente ítélnek oda a bevezetőben említett irányzatok mellett elkötelezett alkotóknak, felváltva egy-egy festő-, illetve szobrászművésznek. A Díj meghirdetéséről júliusban az Artportal is beszámolt; akkori írásunkban ismertettük a pályázatokat elbíráló, Szipőcs Krisztina, a Ludwig Múzeum szakmai igazgatóhelyettese vezette zsűri összetételét is.

Wolsky András, fotó: Nők Lapja Enteriőr Magazin, Kovács Szilvia

A több, mint harminc pályázó közül a zsűri első körben a shortlist-re került öt művész – Nagy Barbara, Pál Katja, Matzon Ákos, Wolsky András és Sági Gyula – nevét hozta nyilvánosságra, majd közülük választotta ki a díjazottat. Döntésüket ma este a Ludwig Múzeumban jelentették be és itt került sor a díj átadására is. A rendezvényen a művész özvegye, Konok Marianne jelenlétében Juhász Annának, az alapítvány kuratóriumi tagjának köszöntője után Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum igazgatója méltatta Konok Tamás életművét, majd Molnár Ani galerista, az alapítvány kuratóriumi elnöke szólt az alapítvány feladatairól és a most zárult pályázatról. Ezt követően Szipőcs Krisztina, a zsűri elnöke beszélt Konok Tamás és a Ludwig Múzeum kapcsolatáról, majd ismertette a pályázat eredményét. Eszerint a Konok-Hetey Művészeti Díj első nyertese Wolsky András festőművész, aki az oklevél és a 300 ezer forintos pénzdíj mellett Botos Péter üvegművész felajánlásából egy vándordíjat is kapott. A laudációt N. Mészáros Júlia művészettörténész, az alapítvány egyik alapító tagja, egyben a zsűri tagja tartotta, felelevenítve Wolsky András pályájának fontosabb állomásait a festő és intermédia szakokon szerzett két diploma óta eltelt negyedszázadban és kitérve az idők során konzekvensen kialakított munkamódszerére, melyet a tudatosan alkotott szabályok és a véletlen együttjátszása jellemez és amely dinamikus, belső mozgással, élettel teli műveket eredményez.  

Mi falja fel végül a múltunkat?

A budai Mészáros utca 38. alatt egy időkapu nyílt meg. Az emeletre felsétálva egy kibelezett polgári lakásban találjuk magunkat, ahol a falakat napszítta öreg tapéta borítja, lábunk alatt a parketta csendesen nyikorog, és az ezeket a régi lakásokat jellegzetesen átható illat árad mindenütt, ami a valaha itt élők intim életterének emlékét őrzi. Egy otthon valamikori melegségét.

Különös és mélyen nyugtalanító vállalkozás Brückner János új festészeti projektje, ami ebben az ismerősen idegen térben került kiállításra. A képek vizuális kiindulópontjai privát fotók, amelyeket a művész festményként alkot újra és sajátos technikával vizuálisan roncsolja, “olvasztja” meg és oldja fel alakjai körvonalait. Brückner a saját maga által kikísérletezett technikát “human printer”[1] metódusnak hívja, amely háromféle technika ötvözete. Használ egyrészt airbrush-t, elsősorban a horizontok atmoszférikus hatásának érzékeltetésére. Emellett a “festményszerűség” és a plaszticitás kidolgozásához használ ecsetet is. A harmadik pedig egy folyatásos technika, amely az “analóg glitch”-szerű hatás elérését célozza. Birkózás és együttműködés az anyaggal, amelyet sosem lehet teljesen uralni. Mindez egy digitális képekkel túltelített korban, amelynek vizualitása újfajta, innovatív képalkotási módszerek kifejlesztésére sarkallta. Saját bevallása szerint a digitális képek már régóta izgatták, tökéletességük és sajátos torzulásaik is. A hibák tehát jöhetnek az anyag, a festék mindig csak részleges kontrollálhatóságából, ugyanakkor a digitális kép roncsolódásaiból is, ám Brücknert az érdekli, hogy ezeknek a hibáknak az emberi minősége, azok felmutatása és hangsúlyozása kapjon esztétikai dimenziót. Tehát láthatjuk a fentiekből, hogy már mediális szempontból is többrétegű, három médiumra (festmény, fotó, digitális kép) visszautaló, azokból építkező projekttel van dolgunk.

Brückner János: My grandmother in the forest, 2018, akril, vászon, 50 x 40 cm. Fotó: Weber Áron, a művész és a Longtermhandstand jóvoltából

Zavargó vizek egy barokk palotában

Ha valaki egy Egry József-jellegű, a tükröződő tó vizétől ihletett festővásznakat felvonultató tárlat élményét várná ettől a mostani, szintén a Balatontól ihletett kiállítástól, az csalódna. Furcsa tárgyak fogják fogadni furcsa anyagokból, képben-hangban-írásban dokumentált események, séta közben rögzített és fejhallgatón követhető interjúk, zúgó atmoszférával és falra projektált színekkel előidézett hangulatok, kül-és beltéri installációk, a térséggel kapcsolatos olvasmánylista-ajánlat és sok-sok, gyakran meglepő információ. 

A tárlat születéstörténete első hallásra egy kicsit bonyolult, de ez már csak így van, ha sok szereplő részvételével, egy közel két éven át tartó programsorozat részeként jön létre. A kiállítás ugyanis a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa (EKF) keretében megvalósuló BALATORIUM kulturális és ökológiai eseménysorozathoz kapcsolódik. 2022 és 2023 augusztusában két balatoni intézménnyel (Balatoni Limnológiai Kutatóintézet ill. Balaton-felvidéki Nemzeti Park) együttműködésben tervezett művészeti rezidencia-programot hirdettek meg. A pályázók köréből kiválasztott művészek a Balatonhoz és annak északi térségéhez kötődő legfontosabb ökológiai kihívásokkal és kulturális jelenségekkel foglalkoztak; azaz inspirálódtak, kutattak, végül alkottak is. Ezekből a művekből és további, a kurátor, Soós Borbála meghívására érkező alkotók munkáiból állt össze a Zavargó vizek anyaga. 

Zavargó vizek. Budai Balázs és Virág Balázs installációja a Dubniczay-palota udvarán, fotó: Bíró Dávid. Soós Borbála, Művészetek Háza, Veszprém jóvoltából

Az Abramović-hatás

Marina Abramović addig táncol, amíg össze nem esik, addig kiabál, amíg el nem megy a hangja, vagy éppen addig fekszik a füstfelhőben, amíg el nem ájul. Performanszaiban nem ritka, hogy hetekig nem eszik, nem beszél, órákon át mozdulatlanul ül, vagy éppen aktívan fizikai fájdalmat tűr el, tesztelve ezzel testi és mentális határait. Személyiségét és művészetét a drámai végletességével kézben járó önuralma és fegyelme teszi igazán egyedivé, hátborzongatóan hitelessé. A londoni Királyi Művészeti Akadémián (Royal Academy of Arts) szeptember vége óta látható életmű-kiállításnak éppen ezt, a művész személyiségéből fakadó jellegzetes és magával ragadó Abramović-energiát sikerül bemutatnia. Ráadásul mindezt a művész fizikai jelenléte nélkül.

Nem mintha Abramović nem tűnne fel a kiállításon. Az első teremtől kezdve tucatnyi Abramović tekint rám minden irányból; számtalan fénykép, videófelvétel, sőt még egy dombormű formájában is találkozhatunk a művésszel. Azonban egykori performanszait már nem ő adja elő, hanem az általa alapított Marina Abramović Institute növendékei, akiket maga Abramović tanított be és készített fel a kiállításra.

Marina Abramović: The Artist is Present, 2010. Performance; 3 months. The Museum of Modern Art, New York. Courtesy of the Marina Abramović Archives. © Marina Abramović. Photo: Marco Anelli

A cukiság esztétikája – beszélgetés a Ludwig Múzeum kiállításának kurátoraival

– ArtPortal (AP): A cukizmus (cuteism) a kortárs globális képzőművészeti trendek egyik meghatározó jelensége, amelyet a kurátori koncepciótok mégsem egységes esztétikai irányzatként mutat be, hanem a fogalommal „családi rokonságban” álló művészeti törekvésekre fókuszál inkább. Miért döntöttetek úgy, hogy a fogalom jelentésszóródásaira és nem magára a cukizmusra mint önálló irányzatra fókuszáltok?  

– Maj Ajna – Jan Elantkowski (MA–JE): A cukiság vagy cuteness (nem egyenlő a cukizmussal) nem kifejezett képzőművészeti „irányzat”, manifesztumokkal és képviselőkkel, hanem annál sokkal szélesebb, általánosabb kulturális jelenség, amely a modern társadalmak egészére jellemző. Képzőművészeti megjelenése tehát halmaz-részhalmaz viszonyt jelent: a cute a képzőművészetben a cuteness kulturális kontextusának egyedi megjelenési formája.  

A cukizmus kifejezést, amit csupán rövid ideig használtunk a kiállítás munkacímeként, Bozó Szabolcs az Artmagazinnak adott 2021-es interjújában saját művészetére vonatkoztatta humoros felhanggal, mondván, hogy a cubism (kubizmus) helyett ő a cuteism (cukizmus) mozgalmat képviseli. És bár eleinte mi is vonzódtunk ehhez a megfogalmazáshoz, hamar rájöttünk, hogy valójában az eredeti elképzelésünkkel ellentétes üzenetet kommunikálna a kiállításról.  

Elhelyezni az erdélyi művészetet az európai palettán – beszélgetés Böhm József műgyűjtővel   

Böhm Józseffel (63), a sváb és magyar felmenőkkel rendelkező, erdélyi születésű, 1981 óta Németországban élő nemzetközi hírű neurológussal nem volt nehéz időpontot találni egy beszélgetéshez, mivel gyűjteményeit – az erdélyit és a később építeni kezdett konstruktív-konkrét súlypontú kortársat – gyakran mutatja be hazai kiállításokon is; jelenleg épp az erdélyi anyagból látható egy bő válogatás a debreceni Déri Múzeumban. A korábban a freibergi kórház intézetvezető főorvosaként dolgozott, jelenleg berlini magánpraxist vezető gyűjtővel főleg arról beszélgettünk, hogyan vált számára a műgyűjtés „egyszerű“ szenvedélyből misszióvá, hogyan fér meg és épül egymás mellett a két, eltérő profilú kollekció, miben látja a gyűjtők feladatát és miért tartja fontosnak, hogy a birtokában lévő művek rendszeresen hozzáférhetők legyenek a nagyközönség számára. És természetesen felmerült a gyűjtemény további sorsa is…

– Artportal (AP): Pályád során több területen is ismertté váltál; előbb sportolóként – asztaliteniszezőként román, később pedig német színekben is a válogatottságig vitted, több bajnoki címet is szereztél –, majd – a családi hagyományt folytatva – a szakmádban, (nemzetközi hírű) neurológusként, illetve – ugyancsak családi indíttatással – műgyűjtőként. Három meglehetősen különböző terület ez; van-e közöttük mégis valamilyen kapcsolat?

– Böhm József (BJ): Abban az értelemben feltétlenül, hogy ennek az útnak az egyes állomásai nélkül a rákövetkezők nem valósulhattak volna meg. Az első szenvedély az asztalitenisz volt, amiben már apám is ért el bizonyos sikereket. A játék az otthoni, falusi konyhaasztalon kezdődött két évvel fiatalabb öcsémmel, aki aztán kettőnk közül a magasabbra jutott ebben a sportágban. 1978-ban egymás ellen játszottuk a román országos bajnokság egyéni döntőjét, amit ő nyert meg, a párosban viszont együtt szereztünk első helyet. Öcsém az 1980-as berni Európa-bajnokságról nem tért vissza Romániába, hanem Németországban telepedett le, mi pedig, immár hivatalos úton, 1981-ben követtük őt. Ott folytatódott a sportkarrierem, amiből aztán finanszírozni tudtam a még Kolozsvárott megkezdett, majd Mainzban újrakezdett egyetemi tanulmányaimat, illetve a sportsikereimnek köszönhettem az első jó orvosi állásomat is a diplomavédés után, amikor elkezdtem a neurológiára szakosodni. A sporton keresztül tanultam meg jól gazdálkodni az időmmel, ami most is nagyon jól jön, amikor a szakmai munkát jó ideje már nem a sporttal, hanem a műgyűjtéssel kell összeegyeztetnem.    

Az etnocídium ellen – Claudia Andujar életművéről és budapesti kiállításáról

“Barbár ugyanis elsősorban az, aki hisz a barbárságban”

                                                           (Claude Lévi-Strauss)[1]

Magyarországra, és ezen belül a magyar értelmiségre is alapvetően jellemző a befelé fordulás illetve, ha valamerre fordul ezen kívül esetleg a tekintet, az a Nyugat, azaz Nyugat-Európa és Észak-Amerika. Ennek megvannak persze a történelmi okai, de a mainstream médiában is egyértelmű túlsúlyban van ez a beállítódás, minden más égtáj felé minimum gyanakodva tekintenek többnyire a sajtómunkások és véleményformálók is. Ezek után a korszellemmel való szembeszegülés valamilyen mértéke kell ahhoz, hogy valaki csak azértis más égtájak felé forduljon komoly elszántsággal. Kitűnő alkalom nyílt most erre a Néprajzi Múzeumban, amelynek tárlatán Claudia Andujar, a részben magyar származású fotográfus és emberi jogi aktivista életművével találkozhatunk.