Egy kiállítás bontásakor rendszerint ellenőrzik, megvan-e valamennyi bemutatott műtárgy, s minden múzeumi dolgozó rémálma, ha kiderül, hogy valami hiányzik – azaz minden bizonnyal lába kelt egy óvatlan pillanatban. A valós helyzet ebben a történetben sem egyezett a leltári dokumentumokban foglaltakkal, ám itt nem hiányra, hanem ellenkezőleg, többletre derült fény. A történet helyszíne Németország egyik vezető kiállítási csarnoka, a bonni Bundeskunsthalle. Ennek építését még a 70-es években, azaz Németország megosztottságának idején határozták el, a 80-as években el is kezdték, de mire 1992-ben elkészült, már lezajlott az újraegyesítés, Bonn elvesztette főváros-státuszát és az új intézménynek a vártnál sokkal nehezebb körülmények között kellett kivívnia helyét a nap alatt. Ez végül jól sikerült, számos elemet meg tudtak tartani az eredeti koncepcióból, így azt is, hogy a kiállítások jelentős része a művészetet a társadalmi és gazdasági élet folyamataival való kontextusában kezeli. Ilyen volt a május és október között nyitva tartott Wer wir sind (Kik vagyunk) című kiállítás is, melynek tematikájából sokat elárult az alcím: Fragen an ein Einwanderungsland. Pontatlan lenne ezt Kérdések a bevándorlók országához-ként fordítani, hiszen az „ein” a német címben azt jelzi, hogy Németország nem az egyetlen ebbéli minőségében, másfelől az Einwanderungsland alatt a német szóhasználat szerint olyan ország értendő, ahol a lakosság létszámának növekedésében meghatározó szerepet játszik a bevándorlás. Ez azonban most inkább csak rövid háttér a történethez, annyiban azonban mégis érdekes, hogy főhősünk, a 26 éves kölni Danai Emmanouilidis is bevándorló szülők gyermekeként jött a világra. Most pályakezdő művész, aki legmerészebb álmaiban sem gondolhatott volna arra, hogy egyik munkája idén már az ország egyik vezető műcsarnokának falán fog függeni. Pedig ez történt, igaz, nem a kiállítás teljes időtartama alatt, hanem csak annak utolsó négy hetében és nem is a kurátorok akaratából. Emmanouilidis ugyanis maga vette kézbe a dolgokat és egy szép napon pulóvere alatt becsempészte egy néhány éve született, kis méretű festményét a múzeumba, s annak egy félreeső kiállítótermében egy mindkét oldalán öntapadó ragasztószalaggal villámgyorsan rögzítette a falon.
Danai Emmanouilidis festményével a kölni Van Ham aukciósházban, a Van Ham, Köln jóvoltából
Ezt nemcsak akkor nem vette észre senki, hanem később sem, így a Georgia című női portré egészen a tárlat bezárásáig zavartalanul ott lógott a falon. A „többlet” csak a bontást megelőző leltározás során derült ki. Mivel a szerző a művén kívül semmilyen más információt nem hagyott hátra, a Bundeskunsthalle kénytelen volt a közösségi média segítéségét igénybe venni megtalálásához. Felhívásának néhány napon belül meg is lett az eredménye: Emmanouilidis megjelent az igazgatóságon és közölte, hogy ő a kérdéses mű szerzője. Elmondta, hogy az akcióra a kiállítás tematikája bátorította; azt akarta, hogy a tárlaton markánsabban jelenjen meg azok nézőpontja, akik valamilyen értelemben, például etnikai gyökereiket vagy szexuális orientációjukat tekintve mások. Ebbe a körbe tartozik ő maga is, de nem a szülőföldjén él portréjának modellje, az ausztrál Georgia Polks sem. Emmanouilidis hozzátette azt is, hogy a közvetlen inspirációt Marina Abramović egykori alkotó- és élettársa, a három éve elhunyt Ulay 1976-os, a maga idejében nagy port felvert akciójából merítette. Ulay akkor elemelt egy Spitzweg-festményt a berlini Nemzeti Galériából, autóba ült vele és elment az akkor még kettéosztott német nagyváros rengeteg bevándorlónak otthont adó Kreuzberg kerületébe, és ott felakasztotta a művet egy török család lakásának nappalijában.