A klasszikus zenei tradíciók teremtése és ápolása, illetve a nevelés, a műveltség közvetítése a bencés szerzetesi közösség több évszázados elkötelezettségei közé tartozik. Kultháló bázisként a helyi Szent Mauríciusz kórus az egyházi zene és a régizene világhírű művelőit és előadóit látja vendégül beavató, a klasszikus zene mélyebb megértését és a valódi elmélyülést segítő alkalmain. „Megfigyelni jöttem és fotózni a csendet” – Hajdú D. András fotóriporter sorozata a valódi átlényegülés pillanatait rögzíti.
A klasszikus zene a Kultháló bázisokon az elmélyülés, az együtt tanulás és a szavakon túli megértés lehetőségeit kutatja. A bakonybéli völgyben a szerzetesi hagyományoknak több mint 1000 éves múltja van, a történelem viszontagságai azonban háromszor is a hely elhagyására késztették a szerzeteseket. A Szent Mauríciusz Monostor épülete 1998 óta újra a Szent Benedek szellemében élő szerzetesek otthona, akiknek mindennapjait az imádság, a munka, a magány és az együtt töltött idő rendje alakítja. A beavató klasszikus zenei események itt a helyi kulturális, spirituális sajátosságok és a szellemiséget kutató látogatók találkozására épülnek. Transzformáló hatásuk a hagyomány és a közösségformálás erejében rejlik.
Hajdú D. András a Marcel Pérès vezette francia Ensemble Organum és a Szent Mauríciusz kórus közös munkáját követte végig. „A kórus szinte végig háttal énekel, mert úgy jobb az akusztika. A közönség a templomi padokban hallgat áhítattal. Ez maga a fotós rémálom, hiszen a világon semmi sem történik. A tér elképesztően intim, a levegő minden fölösleges rezdülése belezavar a földöntúli élménybe. Évek óta fotózom a pannonhalmi bencéseket, van tapasztalatom az apró rezdülések fotóban való leképzésében, de itt már egy órája csak állok és figyelek, mert semmi sincsen. Pontosabban semmi van. Csend van. Befelé figyelés és átlényegülés. Ez az. Végre megtaláltam! Ezt nem lehet visszaadni másképp, mint egyesével ráfókuszálni az arcokra. Észre sem vesznek, mert máshol vannak. Nekem ilyenkor csak annyi a dolgom, hogy minél észrevétlenebb maradjak, ami szinte lehetetlen, mert egyedül állok szemben száz emberrel. Keveset mozoghatok, azt is lassan, megfontoltan. Csak figyelem az arcokat, és várom, amíg eljutnak az extázisig. Akkor megnyomom a gombot, és rögzítem a pillanatot” – meséli a fotóriporter.