Best WordPress Hosting
 

Archívum címkék: olvasósarok

Mind meghalunk, méghozzá nagyon hamar – Oliver Burkeman: Az élet rövid

Közzétette szerző

Oliver Burkeman brit újságíró, aki tizenöt éven keresztül heti rendszerességgel írt a Guardiannek pszichológiai tárgyú cikkeket. Az Ez a rovat megváltoztatja az életedet hasábjain széleskörűen, de kellő szkepticizmussal kutatta és publikálta a szellemi jóléthez és boldogsághoz vezető módszereket. A 2016-ban magyarul is megjelent Túladagolt boldogság – A pozitív gondolkodás mellékhatásai könyvében összegezte addigi tapasztalatait a túlértékelt boldogságról, és a hozzá kapcsolódó hiedelmeinkről. 

Az élet rövid – Útmutató halandóknak a stresszmentes időbeosztáshoz kötetében még tovább megy: szembesít minket azzal a kellemetlen ténnyel, hogy ha minden jól megy, akkor is csak átlagosan négyezer hetet (nyolcvan évet) kapunk a Földön – bár Magyarországon ez csak a nőkre igaz, a férfiak még kevesebb idővel gazdálkodhatnak. Mégis, gyakran úgy éljük az életünket, mintha végtelen mennyiségű idő állna rendelkezésünkre. Felesleges, érdektelen, de sürgősnek tűnő dolgokkal pakoljuk tele a napjainkat, sokszor nem is a saját igényeinknek, vágyainknak, hanem mások elvárásainak engedelmeskedve. Legjobb példa erre az email: hiába olvassuk és töröljük őket rendszeresen, szinte lehetetlen megállítani az áramlásukat, sziszifuszi küzdelmünkben mindenképpen alulmaradunk. Ha válaszolunk is rájuk, akkor meg csak tetézzük a bajt, hiszen azzal mi magunk generáljuk az újabb levelezéseket. 

Oliver Burkeman. Fotó: Wikimedia/Vera de Kok

PostPin It!

Találkozó párhuzamosok – Tompa Andrea Fejtől s lábtól című könyvéről

Közzétette szerző

Többen és többször is rábeszéltek erre a könyvre. Először egy könyvesbolt tulajdonosa, akivel konferencián találkoztunk; aztán egy ismerős, akinek arról dilemmáztam, elhozzam-e magammal a tengerentúlra ezt a vaskos könyvet; s végül a főszerkesztőm, aki az általam javasolt tizenvalahány könyv közül először erről kért kritikát. Muszáj volt nekifogni tehát, s kideríteni, a szerző származásán túl mi és miért irányít a regényhez. Már az első fejezetben fény derült többszörös érintettségemre, és onnantól kezdve alig tudtam letenni (továbbá több rokonomnak és barátomnak is ajánlottam) ezt az először 2013-ban megjelent és 2022-ben már nyolcadszor kiadott, 541 oldalas, száz évvel ezelőtt, Kolozsváron játszódó remekművet.

Már az első oldalak után nyilvánvalóvá váló többszörös érintettségem csak akkor lehetne erősebb, ha magam vagy felmenőim zsidók és/vagy orvosok lennének. Nem azok, mégis hetekre lebilincselt a két erdélyi orvos(tanhallgató) múlt századfordulón zajló párhuzamos élettörténete. A két fiatal életét naplószerűen elbeszélő, mégsem naplóként bemutató történetfolyam olvasása közben négygenerációs időutazást éltem át. Anyaországba települt erdélyi vagyok magam is, aki egyetemistaként és fiatal nőként nem sokkal a rendszerváltás után egyedül igyekezett megtalálni a helyét az egyszerre csodált és lenézett Budapesten (e kettős érzést éli meg a két szereplő is, ahogy Trianon következményeként az egész erdélyi magyarság immár több mint száz éve). Másrészt Székelyföldön, a Barcasághoz egészen közel nőttem fel, míg szüleim Kolozsváron voltak egyetemisták, így mind a kolozsvári (magyar) egyetemista élet, mind a fürdők világában való, a brassói és a barcasági románsággal közös járatosság gyakran utalt a szüleimre, és elevenítette fel számomra a gyermekkoromat. Harmadrészt anyai nagyapám Brassóban nőtt fel, így nagyszüleim ott éltek, mielőtt Kolozsvárra költöztek (tehát ellenkező irányban mozdultak, mint a könyvbeli fiatalok). S végül élénkké vált dédszüleim emléke is, akik a regény főhőseivel nagyjából egyidősek, és így szintén testközelből élték meg/át Trianont.

És ezt az többgenerációs időutazást nemhogy nehezítette volna, hanem kifejezetten segítette a mai köznyelvtől eltérő, régies és tájszólással teli, helyenként orvosi szakzsargonnal terhelt, nehézkesnek mondott nyelvezet, amely számomra élményszerűen ismerős, s nemhogy eltávolított volna a hősöktől és a történettől, hanem szinte testközelbe hozta őket: nem is olvastam, hanem hallottam és láttam őket – hetekre beköltöztek az életembe, amely jelenleg annyira távol van a megszokottól (Budapesten lakom, de hónapok óta Amerikában élek), hogy a regény olvasása közben néha nem is tudtam, hol vagyok: Erdélyben, Budapesten vagy a tengerentúlon. Arról nem is beszélve, hogy a nagyvárosban idegenként sodródó erdélyi egyetemistaként magamra ismertem az önkifejezés sürgető vágyáról, ugyanakkor az ehhez szükséges fejlett verbális készség hiányáról árulkodó, időnként kapkodó, suta mondatszerkezetekben is – akkor is, ha magam sosem beszéltem így.

PostPin It!

Az utolsó erdélyi polihisztor – Mikó Imre Brassai Sámuelről

Közzétette szerző

Mégiscsak kétféle ember van. Az egyik kipislog reggel az ablakon, felnéz a szürke égboltra, lenéz a buborékos pocsolyákra, és azt mondja: ronda idő van. A másik felnéz az esőt hozó fellegekre, lenéz az ázott földre, és megállapítja, hogy ennél jobb időjárás nem is jöhetett volna – hiszen tavasz van, és minden csöpp vizet mohón kortyol az aszályos vidék. De nemcsak a kertművelő ember fogadja örömmel a csapadékot, hanem azok is, akik ilyenkor szívesen kuporodnak össze a karosszékükben, és mélyednek el egy-egy könyvben. Én is ez utóbbi tevékenység mellett döntök, és habozás nélkül nyúlok Mikó Imre Az utolsó erdélyi polihisztor című könyve után.

Emlékszem, kisiskolás voltam, amikor először hallottam a furcsa hangzású polihisztor szót, és azonnal megragadt a fejemben, hogy olyasvalakit jelöl, aki több tudományterületen is nagy jártasságra tett szert. Volt saját polihisztorom is: Emi néni. Mert ez az én Emi nénim matematika, fizika, magyar és történelem szakokon végzett, és a szíjhajtásról éppúgy el lehetett vele diskurálni, mint Tompa Mihály költeményeiről.

Aztán polihisztornak tartottam azt a két idősebb hölgyet is, akik három-négy idegen nyelven beszéltek, és hol a matematikus Gauss életéről, hol Luther Márton fordítói munkájáról, hol meg a meisseni porcelángyártásról meséltek nekem kedd és csütörtök délutánonként, amikor a gondjaikra voltam bízva.

PostPin It!

„Nincs egy férfi? Dehogy nincs. És milyen jó, hogy vannak” – Ugron Zsolna új novelláskötetéről

Közzétette szerző

Az író nemrég megjelent, Nincs egy férfi című kötete női sorsokat kutató, női szemszögből megírt novelláskötet, mint az alcímből kitűnik: „írások és firkák”: meghökkentő rövid prózák és groteszk rajzok gyűjteménye.

A történelmi regényeiről (Úrilányok Erdélyben, Erdélyi menyegző) ismert, kolozsvári születésű, Budapesten élő Ugron Zsolna e kötetében teljesen új alkotói arcát mutatja meg olvasóinak: korábban már megjelent és legújabb novellái, tárcái fókuszában női sorsok, örökzöld női kérdések és a másik nemmel való viszony áll; ezek múltja, jelene és lehetséges jövője – az utóbbi elsősorban a mágikus realizmus, az abszurd vagy éppen a tudományos fantasztikum hangján. Találkozunk benne múlt századi cselédlánnyal, egyszerű háziasszonnyal, sokoldalú kutatónővel, mai lányokkal, nőkkel, és még falanszterfigurákkal is. Természetesen a legtöbb történetből nem hiányoznak a férfiak sem, akiket „hol meghódítani kell, hol legyőzni, hol elviselni, hol egyszerűen csak szeretni” kell. 

A mozaikszerű, egymástól jelentős mértékben eltérő stílusú, témájú és megközelítésű, egyszóval minden szempontból (és nemcsak a szerzőtől, hanem számomra mint olvasó számára is) szokatlan történetek egyike-másika olvasás közben alaposan felkavart, sőt némelyik napokon át majdhogynem kísértett. A mozaikszerűséggel kapcsolatban a szerző egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a kötet „valamiképpen az elmúlt időszak leképeződése bennem; egyfajta reakció arra, hogy volt ez a kiszámíthatatlan lét és a bezártság, a bezártság után pedig a furcsa felszabadultság, amikor valaha természetesnek tűnő dolgok hirtelen felnagyítódtak: állni egy koncerten barátokkal – ez egyszer csak hatalmas dolog lett, mert sokáig meg volt vonva tőlünk. Szerintem emiatt éreztem, hogy a világ kicsit ilyen töredezett körülöttem”. Ami az említett kísértetésemet illeti, elsősorban azokra az írásokra vonatkozik, amelyek a legmeghökkentőbbek és egyben a legvizuálisabbak – ami egyébként sokukra igaz. Ha nem is mindig pozitívan, de egytől egyik megérintettek, és leginkább azzal, hogy a leírás annyira képszerű, hogy még most, pár nappal később is látom a szereplőiket magam előtt. Érdekes módon a történetek és a szereplők sokkal jobban megérintettek, mint az ugyancsak látványos grafikák, a reneszánszt idéző stílusú, hol, groteszk, hol kedves, hol ijesztő lények, amelyek szintén fura, nem mindig kellemes érzést keltettek bennem.

PostPin It!

Itt voltam köztetek – Oravecz Imre A megfelelő nap című kötetéről

Közzétette szerző

Oravecz Imre a magyar kortárs irodalom egyik legegyedibb alakja. Ha művészetét nem, pusztán életútját nézzük, már az is kalandregénybe illene. A hevesi faluból elszármazott költő-író előbb Budapesten próbált szerencsét, dolgozott moziban, volt nevelőtanár és titkár is, majd megjárta Párizst és Londont, hogy végül az Egyesült Államokban kössön ki. A tengerentúlon aztán egyetemi tanárként dolgozott, később egy ideig Berlinben is élt, majd végül a rendszerváltozás után visszatért Magyarországra, 2001-ben pedig egyenesen a kezdőponthoz, azaz szülőfalujába, Szajlára költözött.

Ennek tudatában nem nehéz megrajzolni a világutazó, sokat látott hős költő képét Oravecz esetében, és ez a dús élményanyag – nem meglepő módon – életművében is markánsan jelen van. Kötetei közt megtalálható az indián kultúrához kapcsolódó versgyűjtemény (A hopik könyve), Amerikába címzett levelek formájában megírt prózakötet (Kedves John. Levelek Kaliforniába), de az amerikai emigrációt feldolgozó faluregény is (Ondrok gödre). Azonban a főművek kulcsát kevéssé az utazásélmény adja, sokkal inkább a távollét okán mindegyre felbukkanó és erősödő vonzás egy olyan fizikai és szellemi tér felé, amelytől a szerző élete során elsodródott, és amelynek képzete minden viszontagság, idő- és térbeli távolság ellenére is ott motoszkál benne.

Hogy miért kerülöm a honvágy kifejezést, arra a Halászóember című kötetének ajánlója adhat választ, amelyben Oravecz szülőfalujáról a következőket írja: „Szajla esztendők múltán egyetlen valóságos és pontosan feltérképezett pontja életemnek, ahol álmomban is kiismerem magam. A hely, amelyet halálunk órájáig újra meg újra felkeres a képzelet, ahol együtt van minden, amire az életben csak szükségünk lehet. Számomra ez a hely a képzelet kiapadhatatlannak tetsző forrása. Új képzeteimnek is az ottaniakkal kell először megbirkózniuk.”

PostPin It!

A bércre esett fa – Bölöni Farkas Sándor életregénye

Közzétette szerző

Középiskolás, nyurga kamasz voltam, amikor Tocqueville nevét először hallottam, és a mai napig fel tudom idézni bizonyos mondatait, amelyeket a történelemtanárunk magvacskákként plántált a fejünkbe – hogy ha aznap a sovány talajon még nem is csíráznak ki, később bizonyára szárba szökkennek majd. Például hogy „[h]a egy nemzet nem kíván többet a kormányzatától, mint hogy fenntartsa a rendet, a szíve mélyén már rabszolga: tulajdon jólétének rabja, s csak a személy hiányzik, aki láncra veri”, vagy hogy „[a]hol az állam erős, ott a társadalom gyenge, és ahol a társadalom gyenge, a demokrácia még nem eresztett mélyen gyökeret”. Úgy kellett kántálnunk ezeket a mondatokat, mint az aradi vértanúk nevét vagy Deák Ferenc egy-egy bölcsességét: akkor is hibátlanul, ha épp álmunkból vertek fel.

Tocqueville aztán felbukkant a főiskolai tanulmányaimban, újságok hasábjain és televíziós beszélgetésekben is. Megkerülhetetlen klasszikus a társadalomtudományokkal foglalkozók számára. Ő volt az, aki Franciaországból Amerikába hajózott, hogy részletesen beszámoljon a demokráciáról, a demokratikus intézmények működéséről, és ezt úgy tette, hogy miközben a demokráciát üdvözölte, a lehetséges buktatókra is felhívta a figyelmet. Érvelése kristálytiszta, gondolatai egyedülállók, és az idő őt igazolta.

Az amerikai demokráciát bemutató műve 1835-ben jelent meg, és villámgyorsan terjedt; olyannyira, hogy a reformkori olvasók az 1840-es évek elején már magyarul is kézbe vehették. Kevesen tudják – az én időmben egyáltalán nem esett róla szó az iskolában –, hogy nem a francia Tocqueville volt az egyetlen, aki a tudást szomjazva vágott neki Észak-Amerikának, és még csak nem is ő volt az első. Hiszen az erdélyi születésű Bölöni Farkas Sándor – akinek nevéhez a Kolozsvári Gondoskodó Társaság, a Kolozsvári Casino, a Vasárnapi Újság, az Asszonyi Olvasó Egylet megalapítása és jó pár kéziratban maradt Goethe- és Schiller-fordítás fűződik – szintén útnak indult, hogy Nyugat-Európát és Észak-Amerikát felfedezze, és tapasztalatait a honfitársaival megossza. 1831 őszén érkezett meg, és bár ott-tartózkodása idejét a magyarországi kolerajárvány miatt lerövidítette, 1834-ben megjelent az Utazás Észak-Amerikában. Azonnal szétkapkodták, második kiadás követte, és az 1836-ig tartó pozsonyi országgyűlés tagjai kézről kézre adták. Széchenyi így írt róla: „Kezembe véve a drága könyvet, többé nem tehettem félre. Hála a mindenhatónak, hogy ezen könyv napvilágra jött; haszna honosinkra felszámíthatatlan.” Bölöni Farkas Sándort tagjául választotta a Tudós Társaság (a későbbi Magyar Tudományos Akadémia). 

PostPin It!

Halott föld ez – Shrek Tímea kárpátaljai író első kötetéről

Közzétette szerző

Shrek Tímea első novelláskötetét tartom a kezemben. A kemény borítón két, csapdába esett figura: gyerekkorom paraszt nénije és bácsija fekete gumicsizmában, kopottas mellényben, vastag kucsmában és fejkendőben. Csapdájukat maguknak ásták – ezúttal a szó szoros értelmében, hiszen körbeásták, pontosabban körbeásózták magukat. Hová lépjenek tovább? A dolgok bevett rendje szerint az ásózás után – különösen ilyenkor, a tavasz közeledtét lesve – a vetésben és ültetésben, végső soron pedig a kizöldülésben, a termésben és az életben reménykedünk. Ám a kép alatt ott áll a kiábrándító cím: Halott föld ez.

De hát mitől halott? Létezik, hogy semmi sem él meg itt; hogy üres, mint amilyennek a sivatag a szárazság hosszú hónapjai alatt tűnik? Soha nem is volt eleven, vagy csak később hintették be sóval, ahogy az ószövetségbeli Sikemet és a legendák Karthágóját? Éppenséggel egyiket se állíthatnánk róla. Hiszen terem itt százféle alak, ezernyi lény. Ám ahogyan a fák, úgy a föld is a gyümölcseiről ismerszik meg, ezért elsősorban azt vizsgáljuk: ehető-e számunkra, amit kínál vagy sem?

A föld, amelyről Shrek Tímea ír, a nyomorba ájult kárpátaljai cigánytelepek, az úgynevezett táborok nehezen emészthető gyümölcsöket teremnek. Olyanokat, amelyeket nem szívesen veszünk észre, és amelyek létezéséről szeretnénk megfeledkezni, mert már a puszta gondolatuk is megzavarja hétköznapjaink monoton menetelését. Ha megkóstoljuk őket, elrontják az étvágyunkat, utánuk pedig a cukor is megkeseredik a szánkban, és álmatlanul forgolódunk tőlük. Hát miért akarnánk rendszeresen fogyasztani belőlük?

PostPin It!

A stílusparódia újrafelfedezése – Gál János Az eltűnt hírnév nyomában című kötetéről

Közzétette szerző

Amikor a költészettel kapcsolatban előkerül a humor, sokan kérdőn vonhatják fel szemöldöküket, és nem azért, mert egyébként a poétika ne lenne alkalmas ennek a kedélyállapotnak, hatásnak az előidézésére vagy konzerválására. Az értetlenség oka sokkal inkább az lehet, hogy mára a humor – mint bármilyen művészeti alkotás elemi vonása – értékét, pontosabban súlyát vesztette. Pedig a versek esetében különös kapocs mutatkozik a komédiával: a líra nyelvi játékossága kifogyhatatlan eszköztárát nyújtja a nevettetésnek, legyen szó meghökkentő rímekről és ritmikáról, nem várt csattanókról, egyértelmű stílusparódiáról vagy nüansznyi rezdülésekről. De van-e értelme a költészeten keresztül megragadni a humort a szitkomok, mémek és macskás videók korában, a vegytisztára mosott és végletekig kiárusított komikum idején?

Gál János Az eltűnt hírnév nyomában című verseskötetével erre a kérdésre erőteljes igennel válaszol. A szerző könnyeden hozza a formai bravúrokat, poétikájában rendre feleleveníti az irodalomtörténet minden stílusirányzatát, többször archaizáló nyelvezetet is segítségül hívva, hogy aztán mindezt kifordítva élcelődjön – költőkön, korokon, szerkesztőkön és rajtunk, olvasókon is. A könyv ráirányítja a figyelmünket, hogy bár hajlamosak lehetünk azt hinni, hogy a komikum valahol félúton levált a líráról és úgy általában a művészetről, mégis minden fennkölt magnum opusban ott a lehetőség a nevetésre.

Azt, hogy a költők mellett az olvasóközönség sem ússza meg a pellengérre állítást, nem rejtegeti a szerző. Mindjárt az első versben, az Előszó: A vak költőség kérdése címűben egyértelművé teszi azt, hogy a kötet olvasása közben a befogadót bizony sokszor kényszeríti majd önreflexióra. A rövid szerzemény tanúsága szerint Homérosz a rajongó ifjakat látva vakította meg magát, „hogy ne tudja, kik szórakoznak a dalra”. A felütés ugyanakkor nem az olvasó önérzete miatt nevezhető merésznek, sokkal inkább azért, mert a szerző nemcsak az iróniát, csípős komikumot vállalja fel az első oldaltól kezdve, de a versről versre eszkalálódó intertextualitást is. Ennek nyomán ugyanis feltételezhetnénk, hogy a humor a mind egyre komplexebbé váló ide-oda utalások hálóján fog függeni, végeredményben érthetetlenné téve a kötet java részét egy olyan befogadó számára, aki nem jártas az akadémiai szintű irodalomtudományban.

PostPin It!

Ki ölte meg…?

Közzétette szerző

A januári szürkeség megteszi hatását: ólmos fáradtság vesz rajtam erőt, mégis oda-odapillantgatok Aaron Blumm nemrég megjelent kötetére, amely többtucatnyi kiadvánnyal együtt az íróasztalomon állomásozik – ha jóindulatú akarok lenni magamhoz, azt írom, színes kavalkádban, ha mardos az önkritika, azt mondom, oltári rendetlenségben. A káoszhoz tartozik a könyveken kívül mintegy százötven fecni jegyzetekkel, üres és még nem teljes üres cigarettásdobozok, ugyanilyen golyóstollak, csonka-bonka ceruzák és az a kávéscsésze, amely épp a Blumm-kötet tetején talált magának helyet a teremtésben, eltakarva a cím végét.

Csak annyit látok tehát, hogy Ki ölte meg, és az agyam, mint egy valamirevaló keresőprogram, ontja magából a lehetséges befejezéseket.

Bizony híres felütés ez. „Ki ölte meg Kennedyt?” – énekelte az Atlantis együttes frontembere az 1967-es polbeatfesztiválon. De még azok a fiatalabb olvasók is be tudják fejezni a kérdést, akik esetleg csak a rendszerváltozást követő években ébredtek öntudatra. Legalább egyféleképpen: „Ki ölte meg Laura Palmert?” (Azon szomorú aktualitás miatt most a szokottnál is könnyebben felidéződik bennünk a legendás, Twin Peaks című sorozat, hogy a múlt hónapban halt meg a David Lynch-alkotások zeneszerzője, Angelo Badalamenti.) Aztán pedig beugorhat a magyar Cabaret együttes, amely dalban adta fel magát, mikor is az húzta a fülünkbe: „Én öltem meg Laura Palmert.”

PostPin It!

Kivezetés a szépirodalomból – Lajta Erika könyve Szerdahelyi Istvánról

Közzétette szerző

Aligha van hosszabb hónap a januárnál. Noha például a március is 31 napos, akárcsak az október és a december, a januári 31 a puffadt, vizesedő lábain mintha soha nem akarna elbattyogni. Ez a 31 nap minőségileg is hosszabb a többinél. Sokan ilyenkor nyúlnak egy-egy Rejtő-kötet után, hogy kedélyük felvidításával dacoljanak az ólmos szürkeség ellen. Nem így én, aki feltett kezekkel adom meg magam neki, és fordulok el a szórakozástól. Az íróasztalomon tornyosuló könyvkupac, ha nem is a Himalájára, de a tokaji Nagy-Kopaszra mindenképpen emlékeztet – azt a súlyos fogyatékosságát leszámítva, hogy az asztalom oldalában nem terem jó borszőlő. Mit húzzak ki a kupacból úgy, hogy ne dőljön össze?

Nagy óvatosan kipiszkálom Lajta Erika Kivezetés a szépirodalomból című – mijét is? Azt írja róla: riportregény. Szóval riportregényt fogok olvasni Szerdahelyi Istvánról, aki a Kritika című folyóirat és a Világirodalmi lexikon főszerkesztője volt, a Verstan és még számtalan mű szerzője, a „létezett szocializmus” szellemi életének egyik fő irányítója. Rettentő ítész, cenzor és szigorú tanár, a Kádár-rendszerben Aczél György után a második leghatalmasabb kultúrkomisszár, a posztmodern irodalom ellenlábasa – ez indokolhatja tehát a címválasztást.

A riportregény külföldön kedvelt műfaj, itthon azonban kevésbé bevett, mert hát a riportot valami objektív dolognak képzeljük; olyasminek, amiben a riporter fantáziája kevés szerepet kap és inkább csak eszköze az alany megszólaltatásának. Regény esetén azzal az épp ellenkező elvárással él a kedves olvasó, hogy az író teremtsen világot. A műfaj nevét ízlelgetve egy ideig még dünnyögök magamban, aztán eszembe ötlik a frappáns mondás, miszerint minden véleményünkben, különösen azokban, amelyeket egyetlen szempont figyelembevételével alakítunk ki, ott rejlik az a ragyogó lehetőség, hogy akár meg is tarthatjuk őket magunknak. Nem szöszmötölök tehát a műfajjal, hanem hozzálátok Lajta Erika könyvéhez.

PostPin It!

A csend legmélyén – Légrádi Gergely: Alkalomadtán

Közzétette szerző

Boldogtalan családról szól, és az utóbbi évtizedekben egyre inkább kibontakozó traumairodalom körébe tartozik. A könyv központi figurája a Fiú, az ő monológjával indul a mese. Utána kap szót az Apa, majd az Anya, de megszólal, ha csak egy levélben is, az apai Nagyapa.

A regény felütése a következő: „Azt kellene éreznem, hogy vége. Nincs tovább. Se a patológián, se a temetkezési vállalkozónál, se a ravatalozónál.” Ez a kezdet kissé elbátortalaníthatja a felületesen érdeklődő reménybeli olvasót, mert hát ha már mindennek amúgy is vége van, akkor mi értelme volna elolvasni a következő 272 oldalt? Aztán persze ha továbbhaladunk, kiderül, hogy az Anya haláláról, a temetés előkészületeiről esik szó. Ezzel a halálesettel mintha nagy kő esne le az életben maradottak szívéről, mivel az Anya meglehetősen rigorózus személyiségként van lefestve.

Ennyiben mintha különös szerepcseréről lenne szó. Az Anya viselkedett olyan passzív-agresszív módon, ahogy többnyire a „hideg-korlátozó” természetű apák szoktak. Vele ellentétben az Apa a „meleg-megengedő” típusba sorolható. Társas magányában vagy a vele tartó Fiú társaságában olvasni szeret a világon a legjobban, és csendes életre vágyik. Ezt a fúriaként rájuk telepedő anyai hatalom rossz szemmel nézi: ő maga sosem vett könyvet a kezébe. Mindezt a még gyerekkorú Fiú szemén keresztül mint napi gyakorlatot láthatjuk. A történet előrehaladtával azonban a Fiú felnőtté érik, s már nem a jelen pillanatban zajlik a regényépítő cselekvés, illetve ennek híján mondjunk inkább létezést, hanem a történteket lelkében őrző férfi emlékeiben pereg tovább végtelenítve.

PostPin It!

„A legtöbb ember a lelke mélyén egészen tisztességes” – Rutger Bregman: Emberiség

Közzétette szerző

Legalábbis ez az alapállítása Bregmannak, aki egész könyvet szentel annak a radikális elgondolásnak a bizonyítására, hogy a legtöbb ember a lelke mélyén egészen tisztességes. Már ettől felszaladhat a szemöldökünk, hiszen elég egyetlen híradót megnéznünk ahhoz, hogy levonjuk a következtetést: szélsőségesen polarizált világunk szörnyű hely, ahol ember embernek farkasa, és csak a vékony, magunkra erőltetett civilizációs máz választ minket el attól, hogy nekimenjünk embertársainknak.

A szerző szerint viszont ez az elképzelés úgy téves, ahogy van. Évszázadok óta annyian beszéltek-írtak az ember gonosz oldaláról, hogy ezt fogadjuk el mint legalapvetőbb jellemzőnket. A görög filozófusoktól kezdve a kereszténység által hirdetett eredendő bűnön át Machiavelliig és Hobbesig kiváló elmék „bizonyították” már romlottságunkat. Nem is beszélve az olyan fikciós irodalmi alkotásokról, mint A Legyek Ura, amely még az ártatlannak hitt gyerekeket is egymást elpusztító szörnyetegekként írja le.

Bregman nemcsak Golding híres művére cáfol rá, hanem számos ismert és kevésbé ismert történelmi tényt, tudományos kísérletet is felsorakoztat elméletének bizonyítására.

PostPin It!

Máshogy gondolkodni nem kell félnetek – Böszörményi-Nagy Gergely: Nonkonform

Közzétette szerző

Nem lehet véletlen, hogy éppen Malcolm Gladwell brain baros előadása előtt mutatták be ezt a könyvet, gondoltam magamban, miután Böszörményi-Nagy Gergely Nonkonform – A jövő olvasókönyve című kötetét befejeztem. Biztos vagyok benne, hogy a szerző a világhírű kanadai ismeretterjesztő író művein (is) szocializálódott, legalábbis erre utal könyvének felépítése: Gladwellhez hasonlóan ő is bátran nyúl látszólag teljesen eltérő témákhoz, amelyeket összefűzve koherens egészet alakít ki. Még ha több ponton nem is értek vele egyet, kétségtelen, hogy következtetései elmélyültebb gondolkodásra és további kérdések feltevésére késztetnek.

Végső soron pedig ez volt a célja az olvasókönyvvel.

Szinte adta magát, hogy egy ilyesféle kötet éppen a Brain Bar és a Design Terminal alapítójának, a MOME alapítványi elnökének fejéből pattanjon ki. Böszörményi-Nagy a munkájából és az érdeklődéséből fakadóan egyaránt sokat foglalkozik a trendekkel, jövőbe mutató kezdeményezésekkel, a Mandineren pedig már több mint százötven idegen nyelvű ismeretterjesztő könyv recenzióját írta meg.

PostPin It!

Amikor egy költőnő elszabadul – Erlend Loe: Leltár

Közzétette szerző

Meghallani a kor szavát, és felülni a hullámaira, hogy ismertséget és elismertséget szerezzen – Nina Faber norvég költőnőnek ez soha nem sikerült. Hosszú évek hallgatása után új, isztambuli élményei által inspirált kötettel, a Boszporusszal próbál visszatérni az irodalmi körforgásba. Nagy reményeit azonban gyorsan letörik a negatív kritikák, amit tovább tetéz, hogy leltárra hivatkozva még az író-olvasó találkozóját is lemondja a szervező könyvesbolt. A mellőzött, anyagi problémákkal küzdő Nina idegrendszere ezt már nem bírja: mindenre elszántan nekiindul, hogy magyarázatokat találjon és igazságot szolgáltasson magának.

Először a könyvesbolt egyik

alkalmazottja esik áldozatul az ámokfutásának, majd A kommunizmus

PostPin It!

„A gyorsabb vég megoldás lenne” – Jánoki-Kis Viktória elbeszélései

Közzétette szerző

A tizenkét elbeszélést tartalmazó, a Magyar Napló kiadásában napvilágot látott kötet lenyűgözően gazdag, színes, szerteágazó élettapasztalatokra utal. Hőseit, olykor antihőseit többnyire egyes szám első személyben szólaltatja meg a szerző, így már első olvasásra is feltűnik, hogy Jánoki-Kis narrációs bázisa szivárványszerűen sokszínű megoldásokat tartalmaz. Találkozhatunk megcsalt, középkorú férfival, Amerikából hazalátogató, sikeres szakértelmiségi hölggyel, a nyomorból kiemelkedett cigányasszonnyal, antidepresszánsokon és nyugtatókon élő fiatalemberrel vagy éppen nyolcéves kisfiúval, és még sorolhatnánk.

A novellák javarészt realisztikus, különösebb megerőltetés nélkül dekódolható élethelyzeteket jelenítenek meg,

ez alól talán csak a könyv záró darabja, a 2053 című vérbeli, remekbe szabott antiutópisztikus sci-fi a kivétel. Ez az elbeszélés az emberi civilizáció brutális bukása után következő rémvilágba vezet el, ahol a föld alá kényszerült élelmiszer-termelés a legfontosabb feladat. Ebben a manapság nagyon is közelinek vélhető univerzumban nincs elég orvosság a rengeteg beteg kezelésére, ezért „az embereket ki kellene vinni a szabadba. Mintha a gyorsabb vég megoldás lenne a problémára.” De még ebben az elborzasztó disztópiában is (ahol a romokba dőlt Budapesten kiszáradt a Duna) megcsillan annyi emberi gyengédség, hogy a főhős szívügyének tekinti egy elsatnyult kőrisfácska megmentését.

PostPin It!

Örökös figyelem – Szabó T. Anna Vagyok című kötetéről

Közzétette szerző

Az 1972-ben Kolozsváron született, később Magyarországra áttelepült szerző versek, prózák, esszék, gyerekkönyvek, műfordítások alkotta munkássága a Kiss Judit Ágneséhez, Tóth Krisztináéhoz, Lackfi Jánoséhoz mérhető szakmai mellé kiérdemelte a közönség megbecsülését is: író-olvasó találkozóin, fellépésein általában dugig van a terem. Hű maradt mestereihez: Nemes Nagy Ágneshez, Weöres Sándorhoz, Géher Istvánhoz, Lator Lászlóhoz.  

Szabó T. Anna megrögzött megfigyelő. Költészete arról győz meg, hogy a külvilág nem megbízható. Azt a kérdést teszi fel, hogy a látványt vajon hitelesítheti-e a szem. Bizalmi kérdést kreál a látvány és a szem kettőséből, és ezzel új területekre, például a politikuméra téved: tárgyakkal, képekkel, hamis fogalmakkal, a hazugság finom módozataival telezsúfolt terekről rántja le a leplet.

A négyszáz oldalnál is vaskosabb kötet címe: Vagyok.

PostPin It!

A magyar irodalom szabálytalan panoptikuma – László Ferenc Honi bestiáriumáról

Közzétette szerző

„Kimeríthetetlen az irodalom, mégpedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy egyetlen könyv is kimeríthetetlen” – írta az irodalmat olykor szinte fetisizáló és mindig komolyan vevő Jorge Luis Borges, László Ferenc könyvét olvasva azonban kedvem támadna ekképpen kicsavarni az aforizmát:

kimerítő az irodalom, hiszen kimerítően sok könyv alkotja.

A Honi bestiárium 33 portrét és pályaképet ígér a 20. századi magyar irodalomból, olyan szerzőket, akiket elfelejtettünk, olyanokat, akiket félreismerünk és olyanokat, akiket jobb, ha továbbra is homály fed. Az életutak azonban mindig izgalmasak, elhasznált szóval: tanulságosak. Különösen, ha olyan történelmi és társadalmi viszontagságok alakították őket, amik ma sem ismeretlenek.

PostPin It!

A taxisok összeesküvése – Futaki Attila képregényalbumáról

Közzétette szerző

A jelenleg érvényes többségi felfogás a 19. században élt, svájci Rodolphe Töpffer munkásságához köti a rajzolt regény világhódító útjának kezdetét. E mára izmos szubkultúra hazai alkotói között elsőként Zórád Ernő és Cs. Horváth Tibor nevét kell említenünk, akik a zord ’50-es években tiltott műfajt a Füles című lap oldalain hallatlanul népszerűvé tették hazánkban.

Napjaink legismertebb magyar rajzolójának, az 1984-ben, Békéscsabán született Futaki Attilának most megjelent albuma, A Kivarrt a Petőfi Kulturális Ügynökség jóvoltából látott napvilágot. Szövegét Matz, eredeti nevén Alexis Nolent jegyzi, akivel Futaki, mivel olvasta legismertebb munkáját, a Killert, már jó ideje szeretett volna együtt dolgozni. A közös alkotásra végül mód nyílt. A francia szöveget Kopeczky Csaba és Jenei Zoltán fordította.

Futaki Attila 12 éves kora óta készült

PostPin It!