Elindítottam a felvételt.
Biztos? A videós korszakban előfordult, hogy elkezdtünk dolgozni, és nem sokkal később rémülten vettem észre, hogy sajnos nem indítottam el a kamerát. Ifjúkorom felejthetetlen bűnei közé tartozik ez. Az ilyen hibák alkalmával derül ki, hogy vannak megismételhetetlen ügyek. Egy másik felvételen már máshol vannak a forráspontok.
Film esetében érezte valaha, hogy végleg elszállt egy ilyen pillanat?
Álmodtál egy világot magadnak. Milyen volt az, és milyen a mai?
Ez attól függ, hogy milyen távolságból nézzük. Az a kérdés, hogy innen, a konyhából vizsgálod a valóságot, vagy irány a sztratoszféra, ahonnan már látod a Földet, és onnan tekintesz le rá. Persze ha abból az aspektusból nézzük, hogy én honnan indultam, és mi a helyzet most a világban, akkor nem sok mindenben látok különbséget. Azt viszont ki kell emelnem, hogy a Kárpát-medence számomra a világ egyik legszebb, legáldottabb és legvédettebb helye, hála érte a teremtő Istennek. De ha most körülnézünk, rálátunk azokra a dolgokra is, amik nem sokban különböznek attól, ami miatt mi megírtuk a Minden sarkon, az Ítélet vagy a Torony című dalunkat. Úgy gondolom, hogy jelenleg a vaskor legalján vagyunk, ez pedig az én hitvilágom szerint a nihil korszaka, amikor az emberek erkölcsi nullákként fityegnek a levegőben. Nem érdekli őket, hogy honnan jöttek, miért vannak itt és merre tartanak; semmi más nem érdekli őket, csupán az egójuk. De hol van a mi, hol van az együtt? Hol van az, amit mi értéknek nevezünk, amire támaszkodni lehet? Hiszen mit ér egy fa gyökértelenül?
Az igazi siker az, ami másoknak is örömet szerez. Az igazi előadó dolga utat mutatni a fény és a szabadság felé. Milyen érdekes, hogy hatezer év óta a megsemmisülés felé hajtják az emberiséget. Az pedig amolyan birkamódon megy előre. Valaha volt az Isten, az ember, az egyén és a pénz, ezek így szépen egymás alatt. A sorrendet mára megfordították: fent látjuk a pénzt és az egyént, legalul az isteni létezést. A lélek, a tudat végtelen, a létezés is végtelen, az emberi élet pedig csupán porszemnyi idő. A teremtés maga a valóság, az energia, a fény. A Vasgyárból először öntudatlanul, de nagy szenvedéllyel, később egyre tudatosabban jutottam el oda, ahol ma vagyok.
„Az ember szereti ingerelni a száját. Látszólag minden cél nélkül rág (rágógumizik), napraforgót, pattogatott kukoricát majszol (az íze nem számít), cigarettázik vagy pipázik (rombolva az egészségét). Máskor mértéktelenül iszik, még ha nem is szomjas. Sokszor ellenállhatatlan vágyat érez a zabálásra, miközben túlsúlyára panaszkodik” – írja könyve előszavában dr. Forgács Attila szociálpszichológus, klinikai szakpszichológus, a hazai gasztropszichológia megalkotója. Őt kérdeztük.
Mit kutat pontosan egy gasztropszichológus?
A gasztropszichológia kifejezést 38 éve én alkottam. Akkor még nem lehetett ennek nyomát találni, és amikor 1985-ben a gasztropszichológia összetételt használni kezdtem, arra gondoltam, hogy az evés nem pusztán egy élettani jelenség, hanem az egyik legfontosabb életösztönünk. Minden élőlénynek van anyagcseréje, és az emlősöknél ennek az első lépése az evés. Enélkül nincsen élet. Az éhség őshajtóerő, ezért az evésnek máig is jelentős lélektani vonatkozásai vannak. A táplálkozás erős érzelmekkel átitatott jelenség. Az ételnek nem egyszerűen kalóriaértéke, hanem érzelmi értéke is van, utóbbi sok esetben fölülírja az élettani értékét. A gasztropszichológia tehát röviden az evés lélektani mozgatóival és meghatározóival foglalkozó pszichológiai részkérdés. Miért eszünk-iszunk akkor is, ha nem vagyunk éhesek vagy szomjasak? Másrészről miért kedvelünk egy ételt, és miért undorodunk egy másiktól, amit más kultúrákban szívesen megesznek, vagy épp a mi családunkban is a többiek örömmel fogyasztanak, mi pedig a szagát se bírjuk?
Bár A Lator-tanya alapját családi fotók adják, a költő hozzájuk fűzött kommentárjainak és verseinek köszönhetően egy eltűnt világ és eltűnőben lévő vidék pillanatképei rajzolódnak ki a lapjain, amelyek egyszerre szólnak hétköznapokról és ünnepekről, egy családról és az azt őket körülvevő társadalmi környezetről. Az első kép 1920-ban, az utolsó 1943-ban készült, a helyszín pedig szinte kivétel nélkül az a kárpátaljai Tiszasásvár, amely 1920-ban Csehszlovákiához, majd 1939-ben ismét Magyarországhoz került. 1945 után a Szovjetunió, annak felbomlását követően, 1991-től pedig Ukrajna része lett. A kötetet a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia adta ki, közösségi finanszírozású, és a Petőfi Irodalmi Múzeum főmúzeulógusa, Kemény Aranka állította össze.
Mi keltette fel az irodalom iránti érdeklődését?
Olvasgattam ezt-azt, és megpróbáltam én is olyat írni. Aranyt meg Petőfit, de XX. századi költőket is. Nem tudom, hogyan kaptam rá, egyszer csak kedvem támadt hozzá.
„… a magyar nyelvű, alternatív rockzenét játszó zenekarok esetében egyébként is – ha mondhatok ilyet – hagyomány, hogy viszonyulnak valamilyen popkulturális vagy bármilyen irodalmi vagy magyar kultúrához köthető nevekhez.” Ezt a zenekarotok dobosa, Takács Szilárd mondta az egyik veletek készült interjúban. Miért fontos egy alternatív rockzenekarnak, hogy a név által vagy a zeneszövegek szintjén irodalmi és kulturális regisztereket vonjon be a könnyűzenei életbe?
Magyar nyelven alkotó emberként a magyar kultúrára és popkultúrára egy organikus fejlődési útként tekintek, hiszen gyerekkorom óta az életem minden szegletében meghatároz. Egy csillagokon utazó, vonuló tömeg, ahova a zenekarommal én is szeretnék becsatlakozni és tovább menni együtt az úton. Szerintem azért fontosak a kulturális hivatkozások ilyen tekintetben, mert rendkívüli a kohézió a kultúra rétegei között. Egy friss példa ilyen téren az általam nagyon tisztelt 30Y zenekar egyik most megjelent dala, amelyben egy József Attila-idézet is található. Miután a dalt meghallgattam, elolvastam az idézett művet. Rájöttem, hogy rég olvastam József Attilát. Levettem a polcról egy kötetet, és belemélyültem. Az ilyen igazodási pontok, utalások hajtóerőként szolgálnak, hogy jobban elmerülhessünk a kultúránkban, esetleg bővítsük a tudásunkat.
Hogyan tudnád jellemezni az alternatív rock közösségét?
Nemrég lemezre vette Johann Sebastian Bach Két- és háromszólamú invencióit. Miért izgalmas ez egy komoly tapasztalattal rendelkező előadóművész számára, hiszen a java része zeneiskolai tananyag?
E két sorozatot valóban pedagógiai céllal komponálta a mester, eredetileg nagy tehetségű elsőszülött fiának, Wilhelm Friedmann-nak ajánlva. Az ő tizedik születésnapjára, 1720-ban állította össze a Clavierbüchlein című gyűjteményt, amelybe a kisfiú zenei fejlődését segítő darabokat válogatott össze. Itt található ezek első verziója, akkor még Praeambulum és Fantasia elnevezéssel. Bach – a rá jellemző módon – később is csiszolgatta, tökéletesítette a műveket, amelyek végső változata (immáron Invenciók és Sinfoniák megjelöléssel) 1723-ban készült el; könnyen kiszámítható, hogy éppen háromszáz évvel ezelőtt, ami ritka szép jubileum. Hálás vagyok Gőz Lászlónak, a Budapest Music Center (BMC) igazgatójának, hogy a felvétel a BMC Records kiadásában éppen idén láthatott napvilágot.
Az évforduló kapcsán már több alkalommal eljátszottam a sorozatokat, ami lehetőséget ad egy tévhit eloszlatására. Bach körül mindig sok ifjú tanítvány volt – akik azonban már komolyabb zenei alappal kerültek hozzá –, és tudjuk, hogy az első órákon rögtön az invenciókkal kellett foglalkozniuk. Csak akkor léphettek tovább, ha mesterük elégedett volt a darabok megszólaltatásával. Ezeket a műveket ma csupán zeneiskolai tananyagként tartják számon. Én viszont úgy gondolom, hogy az invenciók zenei-művészi szempontból mindenképpen, de a művek egy része technikailag is meghaladja a zeneiskolás korosztály szintjét. Bach nem tudta megtagadni önmagát, és fiataloknak is azzal a legmagasabb igénnyel komponált, mint istentiszteletre kantátát. Az ifjú muzsikusok fejlődését szem előtt tartó koncepció és a lenyűgöző művészi-mesterségbeli tudás találkozásának köszönhetően születtek meg e páratlan miniatűr gyöngyszemek, amelyek mindegyike önmagában zárt mikrokozmosz. Már megjelenik bennük a kettős ellenpont, a fúga- és kánonszerkesztés is, nemkülönben a mély líraiság.
A Covid-járvány után szűkebb esztendők következtek a Zeneakadémia koncertkínálatát tekintve is. Az idei program azonban mintha ismét színesebb lenne.
A Zeneakadémiát is megtépázta a világjárvány, aztán az energiaválság, és ebből azóta sem álltunk egészen talpra. De jól érzékeli, most valamelyest bővülnek a lehetőségeink, így gazdagabb szezont tudtunk hirdetni. Megjegyzem, az elmúlt évek programkínálatát sem tartom érdektelennek, sőt. A Zeneakadémia koncertszervezésének mindig alapvetése volt, hogy a művésztanárokkal és a hallgatókkal közösen, az ő aktív részvételükkel alakítsa ki a kínálatát. Amikor nincs pénzünk arra, hogy nagynevű külföldi előadókat hívjunk, akkor a rendelkezésünkre álló lehetőségeinkkel kell jól sáfárkodnunk, és szerintem mi ezekből kihoztuk a maximumot. A nemrég meghirdetett fél szezonban is javarészt magyar előadók szerepelnek, de megjelennek benne a nagyközönség számára különösen érdekes nevek és külföldi előadók is, akik korábban fémjelezték a Zeneakadémia koncertkínálatát.
A Zeneakadémia kétségkívül komoly tradíciókkal rendelkezik, de mi jelentheti ma a vonzerejét?
Énekesi pozíciója előtt szövegíróként volt tagja a Speed zenekarnak.
Az, hogy bekerültem a Speedbe, a dolgok véletlen együttállásának volt köszönhető. Volt egy osztálytársam, aki elektromos dolgokkal foglalkozott, értett a csipekhez, a kütyükhöz, és hobbiból csinált erősítőket is. Akkoriban teljesen normális volt, hogy egy zenekar nem tudott magának erősítőket vásárolni, hanem „maszekban”, tákolt hangfalakon szólaltatta meg a dalokat. Külföldi szakrajzok alapján legyártott ládákba fabrikálták az akkor Magyarországon kapható hangszórókat, és különböző erősítőkkel hajtották meg őket. Ez volt a hangtechnika. Ez az osztálytársam elment a Speedhez technikusnak, és megkért, hogy írjak nekik szövegeket. Megírtam őket, majd amikor az akkori énekes távozott, én kerültem a helyére, hiszen mindet tudtam. Akkoriban ha írtam egy szöveget, meg is jegyeztem.
Az nem titok, hogy az ,,egyszerű” szövegírók nem kapják meg azt az elismerést, mint a színpadon tomboló zenekarok – noha a szövegírónak is fontos szerepe van a zenekar teljesítményében. Milyen érzés volt, amikor a szövegeit lentről, a közönségtől hallotta vissza?
A közelmúltban a barokk gesztikáról tartottál lebilincselő előadást a Magyar Zene Házában. Miféle tudás ez, és hogyan tettél rá szert?
Lipcsében, a Felix Mendelssohn Bartholdy Zenei és Színházi Főiskolán szereztem a diplomámat a régizenei mesterképzésen, a tanulmányaim része volt a barokk gesztika ismerete. Az énekesek és a színészek mindig is használtak/használnak előadás közben kézmozdulatokat. Ezeknek a barokkban kialakult rendje hasznos kulcsot ad egy-egy figura jellemének ábrázolásához. Vannak, akik például azt kutatják, hogy az egyházzenében, mondjuk egy oratórium előadásában a barokk gesztika anno hogyan jelent meg, ez engem is egyre inkább foglalkoztat. A gesztusok gyökere ősi, és nagyon mélyre nyúlik vissza.
Nyáron Eszterházán, ősszel a budai Várban Joseph Haydn Aki hűtlen, pórul jár című vígoperájában a kedves és szépen éneklő Sandrinát alakítottad.
A jeles évfordulóra a költő tíz versének megzenésítésével tisztelgett.
Mindig szerettem Petőfi verseit, és az évforduló jó alkalmat adott arra, hogy mélyebben beleássam magam a költészetébe. Egy díjátadóra pedig kifejezetten Petőfi-versek megzenésítésére kértek fel. Ez jó alapot adott egy egész lemez elkészítésére.
Kisiskolás korában hogyan hatottak önre Petőfi versei?
Nem lehet könnyű cipelned a kamerát, operatőrnek lenni nem tűnik kifejezetten nőies pályának. Ráadásul a rendező szemének lenni a fizikai mellett mentális terhelhetőséget is kíván, nem?
Rátapintottál a lényegre. A magyar filmszakma számára értelmezhetetlen „képződmény” a női operatőr. Azontúl, hogy borzasztóan nehéz pálya, plusz kihívást jelent elfogadottá tenni, hogy nekünk is van létjogosultságunk hozzá. Nemrég tört ki a Szemem fénye című új magyar nagyjátékfilm forgatási szünete, úgyhogy kicsit még kóválygok, de nemcsak a fizikai kimerültség miatt, hanem azért is, mert ilyenkor olyan érzésem van, mintha túlélőversenyt csináltam volna végig. Fizikailag és mentálisan heteken keresztül napi tíz-tizenkét óra hosszat topon kell lennem.
Miért választottál ilyen nehéz szakmát?
Ha utáltad is a Barbie mozit, azt mindenki aláírja, hogy Margot Robbie és Ryan Gosling remek párost alkottak. Ebben 8 perces nagyon jó hangulatú videóban mesélnek első filmes melójukról, rejtett tehetségükről, kedvenc karaoke dalukról és forgatási bohóckodásaikról is mesélnek. Tényleg remek a kémia köztük, bár Ryan eleve mindent szívesen elviccel.
A tatárok Magyarországban nem jó drámája Kisfaludy Károlynak – mondták a közönségtalálkozón egyetértésben Szőcs Artur rendezővel. Az újabb miskolci színrevitelhez teljesen átírták. De ha nincs erős alapanyag, mi motiválja a zeneszerzőt?
Nem feltétlen a darabból kell kiindulni, máshonnan fogtam meg a dolgot. Engem elsősorban a drámában szereplő népcsoportok kulturális, zenei világa, hagyományai inspiráltak. Eleinte nem is konkrétan a darabbal foglalkoztam, hanem inkább a „háttér” érdekelt. Sokat hallgattam mongol, tatár népzenét, keresgéltem, hogy milyen hangrendszer, hangzásvilág jellemzi őket. A cigány zenével is sokat foglalkoztam, a magyar népzene pedig alapvető számomra.
A zeneszerzőnek segít, ha például ezekre a népzenei hagyományokra támaszkodhat, vagy inkább korlátozza a szabadságát?
Mióta léteznek a sajtóban szerzői jogok?
Amióta a nyomtatott sajtó létezik. Az első szerzői jogi jogszabályokat már a modern sajtó megjelenésekor is alkalmazták, sőt nemritkán önálló törvénybe is foglalták őket. Az első törvényi szintű szabályozás 1709-ben, Angliában valósult meg. Ebben csak az írókat részesítették védelemben, 14 évre. Magyarországon az első önálló szerzői jogi törvénynek a 1884: XVI. tc. tekinthető, amelynek előírásai a sajtóra is vonatkoztak. Az önálló jogszabályra való igény azonban már jóval korábban is megvolt. Mint Molnár Antal, a 19. században élt jogtudós és levéltáros írta: „Ha a kovács egy patkót készít, senki sem vonja kétségbe azon jogát, hogy egyedül és kizárólag rendelkezhessék keze munkájának e produktuma fölött. Épen oly világosnak, kétségbevonhatatlannak s sérthetetlennek tekinti napjainkban minden jogállam az írónak s általában a szellemi termelőnek ama jogát is, hogy szellemi munkájának produktuma fölött kizárólag intézkedjék.”
Milyen problémákból adódóan volt szükség a szerzői jogok szabályozására?
Heroikus munkát végez, gigantikus ismeretanyag van a birtokában, ő tud mindent a magyar rockzenei világról, műfajtörténeti könyvei megkerülhetetlenek – ilyen érvekkel ajánlotta mindenki, hogy Jávorszky Béla Szilárd zenei szakírót kérdezzem, ha a zenével kapcsolatos generációs élmény érdekel. Fő szakterülete a rock-, a folk-, a jazz- és a kísérleti zene, doktori disszertációját 1991-ben zeneszociológiából írta. Ő a Magyar Popkulturális Értéktár felelős szerkesztője, a Magyar Zene Háza Nekünk írták a dalt! – A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai 1957-től a rendszerváltozásig című időszaki tárlatának egyik kurátora.
Mi kell ahhoz, hogy a zene által közösség keletkezzen? Hogyan működött ez az elmúlt évtizedekben, és milyen esélyei vannak manapság annak, hogy generációs élmény szülessen?
Egyfajta szubkultúrának kell kialakulnia körülötte, amely általában nemcsak a zenében manifesztálódik, hanem viselkedésben, divatban, idolokban, jóval szélesebb körben, mint amit maga a zene feltételez. Nyilván az 1960-as években, amikor én még csak megszülettem, a generációs élmény sokkal erősebben működött, mint később. Már csak azért is, mert minden szempontból kevesebb lehetőség volt. A populáris zenei folyamat nagyjából az 1970-es évekig egy irányba haladt, majd elkezdett szálakra bomlani, fragmentálódni. Az egydimenziós intézményrendszernek alapvetően persze csak hátránya volt, de mégiscsak azt eredményezte, hogy ugyanazt az egyetlen televízióadót nézte az ember, ugyanazt az egyetlen állami rádiót hallgatta, óhatatlanul megismerve azt a zenét is, amely nem érintette meg feltétlenül. Nekem az alapélményeim a kemény rockban vannak, de nyilván a Bergendyt, a Neotont vagy a Fonográfot is ismerem. Hogy a ’60-as, a ’70-es, a ’80-as években felnövőknek még volt generációs zenei élményük, amely nagyrészt annak is köszönhető, hogy az egyetlen médián keresztül mindenkihez eljutott a sugárzott tartalom – függetlenül attól, hogy az ember szerette vagy sem az adott zenét. Kamaszként az energiát kerestük mindenben. Nálunk még az underground–overground, vagy az offstream–mainstream közötti sokkal élesebb határ feszült. Nekünk ciki volt például a Bergendy vagy a Neoton. A gyerekeimen, akik a kilencvenes évek elején születtek, viszont azt látom, hogy nekik sokkal természetesebb az átjárás a mainstream és az underground között. Nincsenek olyan erős felvállalásaik egy-egy műfaj kapcsán, és nagyon széles palettáról hallgatnak zenét.
A „Kilencedik” karmesteri rutinfeladat?
Beethoven sohasem az, esetében csak útkeresésről beszélhetünk. A IX. szimfónia hatalmas hegy, amelyet mindig más megvilágításban lát az ember. Most ráadásul kuriózumról van szó, ugyanis az újévi koncerten a Gustav Mahler-féle hangszerelésben szólal meg a darab, nyolc kürt, dupla fafúvósok, nagy vonóslétszám és színpadi zene közreműködésével. Korábban is vezényeltem már a kilencediket az Operaházban, de akkor a historikus előadásmód irányába mentünk el, jóval kisebb apparátussal, az eredeti beethoveni metronómtempókat betartva, a frázisokat a bécsi klasszikus stílus szellemében kimunkálva. A Mahler által átdolgozott – Bécsben és New Yorkban elhangzott – változatról igyekszem minél több információt begyűjteni, hiszen ez esetben a mi előadásunk egy interpretáció interpretációja lesz.
Nem szentségtörés belenyúlni Beethoven szimfóniáiba?
Az utóbbi időben több zenészkollégáddal beszélgettem a rock- és a blueszene különleges világáról. Többször megütötte a fülemet, hogy a zene helyett a muzsika szót használjátok. A 2020-ban megjelent köteted címe is az, hogy Muzsikussors. Az én fogalomtáramban a muzsika nem a rock- és a blueshangulattal párosul, hanem a népies dallamvilághoz kötődik. Van a kettő között különbség?
Idegen nyelvekben is a music szót használják. A muzsikálás és a zenélés két különböző dolog. A zenét meg lehet tanulni. A zenész elolvassa a kottát, de magától semmit sem képes hozzátenni. A muzsikus viszont nem biztos, hogy tudja az elméletet, de újat tud a kottához tenni. Ilyen volt például Jimi Hendrix, aki fölforgatta a világot azzal, hogy nem vette figyelembe a zenei szabályokat. Az a muzsikus, akinek dalból van a lelke. A zene felbugyog belőle, mint egy forrás.
Mikor és hogyan vált az életed meghatározó részévé a muzsika?
December 28-án került a magyar mozikba az Életrevalók rendezőpárosának új filmje két eladósodott, svindler figuráról, akiknek élete nagyban megváltozik, miután beépülnek egy környezetvédelmi aktivistacsoport tagjai közé. Az Ennél csak jobb jöhet a túlköltekezés problematikáját állítja szembe a klímaaktivisták munkájával, összehozva a két oldalt egy kedves, humoros történetben. Új filmjük apropóján kérdeztem Olivier Nakache-t témaválasztásaikról, Éric […]
The post A humor segít, hogy nehéz témákhoz tudjunk nyúlni – Interjú Olivier Nakache rendezővel appeared first on Filmtekercs.hu.
A Széchényi Könyvtár Kézirat- és Régi Nyomtatványok Tára számos 15–16. századi imádságos könyvet őriz. Mint Korondi Ágnes, az intézmény kutatója elmondta, az imakönyvek ebben a korban mindig tükrözik azoknak a közösségeknek vagy magánembereknek az igényeit, amelyeknek vagy akiknek a megrendelésére készültek, ezért rendkívül változatos a minőségük, a kiállításuk és olykor a tartalmuk is.
A könyvtár gyűjteményében vannak díszes franciaországi és németalföldi hóráskönyvek, amelyek gazdagon illusztrált, sokszor egészen pici könyvecskék, amelyek előállításába rengeteg szakértelem és művészi inspiráció épült be. Másrészt vannak egészen ad hoc jelleggel létrehozott, néhány leveles-lapos kéziratocskák, akár egy nyomtatvány előzéklapjaira bemásolt imafüzérek, amelyek egy adott ember számára voltak valamiért fontosak. Ezek között középúton helyezkednek el azok az alig díszített magyar és német nyelvű imakönyvek, amelyek főként a 15. században, a 16. század elején készültek valamilyen közösség vagy magánember napi használatára. Ezek nem a megjelenésük, hanem a szövegeik miatt fontosak, hiszen olvasóik életébe illeszkedve a korabeli spirituális igényekhez igazodtak, és a mindennapokban megvalósítható lelkiséget közvetítették.
Az egyik legkorábbi magyar nyelvű imakönyv a Kinizsi Pál feleségének készült Festetics-kódex, ami a nyelvemlékkódexek között kivételesen igényesen kiállított, drága kézirat, ugyanis pergamenre másolták, és több lapját gazdagon díszítették. Különösen a kezdő oldalai ismertek, ahol Szűz Mária a kis Jézussal nagyon szép, növényi ornamentikával díszített keretben, Napba öltözött asszonyként szerepel.
Négyesztendős volt, amikor bátran benyitott Hámori László kántorhoz, hogy hallgassa meg, mert már el tudja játszani az Ez nagy szentség valóban kezdetű templomi éneket és a Himnuszt. Meghallgattatott, sőt azt is megengedte neki a kántor, hogy aznap ő kísérhesse a hívek énekét. Addig azonban, amikor az orgonajáték a hivatásává vált, még sok év telt el.
Szavakba önthető-e, hogy mi nyűgözte le az orgona hangjában?
Nagyon nehezen. A hangszer sípokból áll, levegő működteti; olyan, mint valami fúvós instrumentum, csak sokkal összetettebb szerkezetről van szó. Billentyűsoraival dús, zengő hangzást lehet kikeverni, de ha valaki érzékenyen és szeretettel közelít hozzá, a zongora egyetlen billentyűsorán még finomabb, még árnyaltabb hangszíneket hozhat létre. Az orgonánál maradva: amikor én beleszerettem, nagyon kevés valóban jó hangszer volt Magyarországon. Java részük tönkrement a második világháborúban. Amiket talált az ember, azokat én „maradék” orgonáknak neveztem. Beleértve az esztergomi főszékesegyház, a bazilika orgonáját is. Gyerekkoromban sokszor elmentünk oda, és találtunk olyan régi sípokat a földön, a fal mellett, amelyek Liszt idejében még hangzó sípok lehettek. A háború után először a Bosnyák téri templomban is egy nagyon-nagyon kicsi hangszert hoztak használható állapotba, míg ma a felújításnak köszönhetően már roppant komoly orgona hangját hallhatják a hívek.