Pápa, 1842. április – a tizenkilenc éves Petőfi Sándor megírja A borozó című költeményét. „Gondűző borocska mellett / Vígan illan életem; / Gondűző borocska mellett, / Sors, hatalmad nevetem” – szólal meg a bor mámorában úszó lírai én. Két évvel később a Szomjas ember tűnődése című versben pedig azt olvassuk: „Ejnye, mi az istennyila! / Üres már a ládafia? Üres ám / Jaj pedig be ihatnám!” Nem csoda hát, hogy a gyanútlan olvasó azt gondolná, hogy Petőfi bizony „nem a csizmájába töltötte a borát”.
A csárdák költője azonban nem tartozott sem a nagyivók, sem a nagyevők közé. Tompa Mihályhoz címzett versében azt írja „Egyébiránt ne gondold, barátom, / Hogy én valami vad fickó vagyok, / Mihelyst a bor szinét meglátom; / Nem én! csak úgy csendesen vígadok.” Juhász Gyula is hasonlókat ír róla az Alkohol és irodalom című tanulmányában: „Ami pedig Petőfit illeti, róla csak a hazai legenda terjesztette, hogy szerette az italt. A legnagyobb magyar lírikus igen ritkán és igen mértékletesen élt a borral, amire két meggyőző példával szolgálhatunk. Az egyik saját nyilatkozata, amelyben igen erélyesen visszautasítja egyik pesti lapnak híresztelését, mintha ő az éjjel a Pilvax kávéházban mulatott volna, a másik egy kortárs közlése, amely szerint az ifjú költő nagyon különösnek találta, hogy Vörösmarty előtt boros üveg állott, amikor valamelyik délutáni irodalmi ügyben fölkereste a magyar költők akkori királyát.”
Ami pedig a költő étkekhez fűződő viszonyát illeti, legtöbbször négy fogás képezi a szóbeszéd tárgyát: a bakagombóc, a tejfölös torma, a túrós tészta, valamint a bivalytejes és túrós puliszka.