Best WordPress Hosting
 

Az összetartás filmje lett – Látványos dokumentumfilm készült a Kékszalagról

Dér András közel egy éven át követte kamerájával a Prospex vitorlásteamet, de nem a high-tech katamarán építését rögzítette, hanem egy szenvedélyes közös küldetés megvalósításának lépéseit. Az így készült Viharok hullámain a kékszalagért fordulatos alkotás: egyszerre az összetartás, az alkalmazkodás, a kitartó munka és az erőn felüli küzdelem filmje és az eddigi legizgalmasabb szögekből bemutatott, látványos mozgókép a több mint ötvenéves vitorlásversenyről.

Várható volt, hogy ha Dér Andrást (Kanyaron túl – 2002, Az ismeretlen Antall József – 2018) bízzák meg azzal, hogy kövesse a Kékszalag vitorlásversenyre készülő csapat munkáját, nem sportfilmet fog készíteni. Őszintén szólva mégsem gondoltam arra, hogy ebből az embert száz percen keresztül lekötő film születik majd. Dér András úgy döntött, hogy emberközelből, a héttagú csapat, a Prospex team és az őket menedzselő üzletember, Lichtenberger Attila küzdelmét követi figyelemmel, és a célba jutásig az összes emberi és tőlük független buktatót bemutatja. A rendezőt a film bemutatója után szólítottuk meg.

„Kicsit idegen volt nekem ez a világ: nem ismertem a Kékszalagot, amikor felkértek a filmre. Azt az elején elhatároztam, hogy olyan filmet tudok elképzelni, ami az emberi oldalát fogja meg a felkészülésnek. Tisztáztam a producerrel, hogy nem az érdekel, miként épül egy nagyon korszerű katamarán, hanem a fiúk munkája és felkészülése testközelből, és az, hogy minden szituációt felvegyek, ami befolyásolja a terveiket. Hihetetlenül sok tényezőnek kell együtt lennie, amikor egy vitorláscsapat az egyik legkorszerűbb katamarán, az AC 45-ös megépítése mellett dönt, hogy a Kékszalagon győzni tudjon, meggyőzi Lichtenberger Attilát, majd egy év alatt vízre bocsátja a high-tech járművet.”

Nyilvánosak a 2023-as Zsoldos Péter-díj jelöltjei

A magyar fantasztikus irodalom egyik legmeghatározóbb szerzőjéről elnevezett díj a hazai alkotókat és a magyar fantasztikus könyvkiadást kívánja díjazni. Eddig olyan alkotók vehették át az elismerést, mint Baráth Katalin, Markovics Botond (Brandon Hackett) vagy Moskát Anita. A díjat az író halálának évében, 1997-ben alapította az Avana Egyesület és a Zsoldos család Salgótarján városának támogatásával, amely a HungaroConnak és az azon megtartott díjátadónak is otthont adott 2015-ig. A Zsoldos család 2020-ban átvette a díj gondozását az egyesülettől, és azt egy szakmai testületre támaszkodva új alapokra helyezte.

A megújult díjat minden év április 20-án, az író születésnapján adják át az előző évek legkiemelkedőbb alkotóinak – immár nemcsak regény és novella, hanem műfordítás kategóriában is. A legfontosabb változás azonban a zsánert érinti: a science fiction mellett a fantasy és a fantasztikum más területén megjelenő művek is nevezhetők.

A kétkörös jelölési rendszer alapján összeállt, magyar szerzős műveket listázó shortlistekből a héttagú zsűri – Benczik Vera irodalmár, H. Nagy Péter irodalomtörténész, Hegedűs Orsolya irodalmár, Keserű József irodalomtudós, Makai Péter Kristóf irodalomtudós, Szilárdi Réka irodalmár, Takács Bogi író – választja ki a legjobbnak ítélt műveket, míg idén először a legjobb fordításban megjelent regénynek járó elismerést pedig egy háromtagú zsűri – Lapis József irodalomtörténész, Orosz Anna műfordító és szerkesztő, valamint O. Réti Zsófia irodalom- és kultúrakutató – ítéli oda.

BAFTA-díjak – Elvitte a fődíjakat a Nyugaton a helyzet változatlan

Az alkotás tizennégy díjra volt esélyes az előzetes jelölés alapján, és hetet el is hozott a viszonylag megbízható Oscar-előrejelzőnek tekintett BAFTA-rendezvényen. Erich Maria Remarque 1928-ban megjelent klasszikus regényének új filmadaptációja nyerte a legjobb film, a legjobb nem angol nyelvű film, a legjobb rendező, a legjobb forgatókönyv-adaptáció, a legjobb eredeti filmzene, a legjobb hang és a legjobb fényképezés díját.

Az alkotás ezzel egyben rekordot is döntött, ugyanis 

a BAFTA-díjak eddigi történetében még soha nem kapott ennyi elismerést nem angol nyelven forgatott film.

Dráma Lego-figurákkal – Beszélgetés Szálinger Balázzsal

Aktuális emberi viszonyokról, problémákról írsz, legtöbbször történelmi kulisszák között. Miért?

Nagyon szeretem a történelmet, a magyar történelem különösen izgat. Gyakran megesik, hogy történelmi könyvek olvasgatása közben jön az a bizonyos szikra, ami egy színpadi mű alapja lesz. Megfog egy hangulat, vagy felkelti az érdeklődésemet valamilyen tisztázatlan részlet, amit szeretnék világgá kiabálni, és ennek remek eszköze a dráma.

Gyakran foglalkoztatnak a marginális vagy kevésbé ismert történelmi események.

„Nem az számít, hány éves az ember, hanem hogy van-e dolga a világban”

Mit gondolt gyerekkorában a halálról?

Amikor a nagyapám meghalt, még óvodába jártunk a húgommal a Rózsák terére, és a nagyanyám mindig eljött értünk. Aznap mondta, hogy nagypapa rosszul lett, vért hányt, kórházban van, és imádkozzunk érte. Nem lehetett megmenteni. Gyomorvérzése volt.

Idős volt?

Filmeket készített, hogy történetet mesélhessen: Szabó István, az első Oscar-díjas magyar rendező

Édesapját a második világháborúban, Budapest ostroma alatt vesztette el, így kiskorától nők vették körül, az apa hiánya és emléke Apa című filmjében jelent meg. Az orvosi pálya is vonzotta, a döntést az élet hozta meg: a Színház- és Filmművészeti Főiskolára vették fel. 1961-ben végzett, Koncert című vizsgafilmje az oberhauseni nemzetközi fesztiválon díjat nyert.

Az ő nemzedékére hatott leginkább a francia új hullám szelleme, világlátására nagy hatással volt Herskó János is, aki mellett asszisztensként dolgozott. Pályáját lírai hangvételű rövidjátékfilmekkel kezdte, ezek közül a Te első díjat kapott a IV. Magyar Rövidfilmszemlén és nagydíjat a Tours-i Filmfesztiválon.

Első játékfilmje, az 1964-ben forgatott Álmodozások kora egy nemzedék útkereséséről szól, a szembenézésről a múlttal, az illúziókkal. 

Elfogytak a jegyek a Berlinalén szereplő magyar animációs film vetítéseire

A Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon való szereplés apropóján több cikkben is foglalkoznak a magyar filmgyártással a Variety fesztiválkiadványában. Filmiparunk jelenlegi helyzetéről Hungary’s Big Relaunch címmel számoltak be, amelyben Káel Csaba, a Nemzeti Filmintézet vezetője is nyilatkozott. Káel elmondta: a Filmintézet évi mintegy 20 játékfilm és 200 televíziós produkció elkészültét támogatja, a játékfilmek számára évente 28,5 millió dollárt – azaz 10,4 milliárd forintot –, a televíziós produkcióknak pedig 19 millió dollárt – azaz 7 milliárd forintot – biztosítanak.

A cikkben továbbá szó esett arról is, hogy a filmfesztivál követőeseményeként megrendezett filmvásáron nem pusztán saját gyártású produkciókkal szerepel Magyarország, de a forgatási helyszíneinket és Budapestet mint európai gyártási központot is szeretnék népszerűsíteni. Tavaly 690 millió dollár értékű üzletet hoztak az országnak a külföldi produkciók. Népszerűségünk a filmesek rendelkezésére álló szolgáltatások mellett annak is köszönhető, hogy akár több mint 30 százalékot elérő adókedvezményt is kaphatnak itthon a filmgyártók. A budapesti székhelyű Mid-Atlantic Films produkciós vállalat társalapítója, Adam Goodman ugyanakkor hozzátette: a filmesek már nemcsak az adókedvezmény miatt érkeznek hazánkba, hanem azért is, mert itt jó szakemberek, kiépült infrastruktúra és modern stúdiók állnak rendelkezésükre.

A lap külön cikkben foglalkozik Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta Műanyag égbolt című hibrid animációs filmjével. Mint írják, az „Orfeusz és Eurüdiké stílusú szerelmi történet”, amely Ovidius Átváltozások című művének témáját is idézi, 2123-ban, egy disztópikus jövőben játszódik, amikorra az emberi faj már csak úgy tud fennmaradni a megfogyatkozott erőforrások miatt, ha 50 éves korában mindenki fokozatosan fává változik.  „Az alapötletünk az volt, hogy megkérdőjelezzük az élet értékét a Földön: vajon a homo sapiens életforma a legmagasabb rendű mind közül?” – idézi a lap a rendezőket, akik azt is elmondták: „Amit igazán fel akartunk fedezni, az az áldozat paradoxona. Lehetséges-e feláldozni magunkat, a gyermekeinket, a szerelmünket a nagyobb jó érdekében? Vagy ez csak illúzió?”

Megkezdődött a 73. Berlinale, magyar alkotások is helyet kapnak a programban

A Berlinale február 16-án tartott nyitó gálaestjén a filmművészet több neves személye is tiszteletét tette, így Sean Penn, Anne Hathaway, Marisa Tomei és a zsűri idei elnöke, Kristen Stewart is. A megnyitó során rendhagyó módon videókapcsolattal élőben bejelentkezve beszédet tartott Volodimir Zelenszkij is.

Az urkán elnök felszólalásában kiemelte: úgy gondolja, a filmművészetnek nem szabad közömbösnek lennie a politikával szemben, és bár a filmek nem tudják önmagukban megváltoztatni a világot, de lelkesítik, inspirálják az embereket. A Berlinale idei programjában az Ukrajnával való szolidaritás jegyében egyetlen orosz támogatással vagy Ororoszországban készült filmmel sem találkozhatunk, valamint a legjobb filmnek járó Arany Medvét az ukrán nemzeti zászló színeire festették. Zelenszkij szerint ezzel a filmfesztivál hitet tett amellett, hogy „kiáll a gonosszal szemben”.

Zelenszkij nem csak felszólalóként szerepel a fesztiválon. Ő az egyik versenyen kívül vetített film, a Superpower főszereplője, amelyet Sean Penn és Aaron Kaufmann rendezésében láthat a közönség. A dokumentumfilm közvetlenül az Ukrajna elleni orosz támadás előtt, valamint a február 24-én elindított háború első napjaiban készült. 

Irodalomterápiás önismereti csoport indul irodalmi alkotók számára

Jakobovits Kitti pszichológus, irodalomterapeuta, tanácsadó szakpszichológus-jelölt, csoportanalitikus csoportvezető-jelölt, az Irodalomterápia – A könyvespolcod pszichológusszemmel című könyv szerzője évek óta alkalmazza az irodalomterápiát csoportos és egyéni foglalkozásokon egyaránt.

Több évnyi specifikus, az alkotáslélektan területén végzett kutatást és készülődést követően idén márciustól elindítja tematikus irodalomterápiás önismereti csoportját az irodalmi területen alkotók számára, melynek fókuszában az alkotással, írással, írói identitással kapcsolatos témák, dilemmák, kérdések (például saját szöveghez való viszony, kreativitás, az alkotófolyamat forrásai, céljai, motívumai, alkotás és mentális egészség viszonya, mitizált őrült-zseni alkotók képe) állnak majd. Ez a csoport lehetőséget biztosít az irodalom területén alkotók számára, hogy pszichológussal és egymással beszélgethessenek a művészetükhöz kapcsolódó önismereti kérdéseikről, dilemmáikról, elakadásaikról. 

A csoport le is veszi a fókuszt a saját maguk által írt szövegekről, helyette más szövegeket – olyanokat, amikben az említett témák megjelennek – használ arra, hogy segítségükkel az alkotók önmagukról beszélhessenek.

„Tulajdonos, vigyázz archívumodra” – Debreceni séták Térey Jánossal

„Kisfiam, apukád nem volt üveges, mondta apám, amikor a konyhán áthaladva elálltam előle a tévét – írta a Térey János Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai című, 2020-ban megjelent visszaemlékezésében. Mi az, amit kitakarunk a gyerekkor fénytől szikrázó üvegfelületéből, ami emlékeztet a tévék képernyőjére is. Persze, Térey gyerekkori élményanyaga elválaszthatatlan a Piac utcai sétáitól, miközben talán éppen arra gondolt, hogy ezúttal hogyan jár túl Thomas Lieven a németek eszén a Nem kell mindig kaviár című sorozatban.  És a széria főcímzenéjébe belehallja a Nagytemplom harangzúgását, a nagyerdei Klinikák virágágyásai mellett elhaladó villamos csilingelését. Míg azonban a régi tévéknek a bekapcsolás után át kellett melegedniük, addig az emlékek bekapcsolásához nincs szükség áramra, maguktól is működésbe lépnek, váltanak csatornákat, mintha valaki össze-vissza nyomkodná emlékezetünk távkapcsolóját. A Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásaiban összefonódik a tragikus eseménysorokkal teli családtörténet, a személyes sors és a város krónikája. 

Téreynek nem csak a tévé képernyőjével van különös viszonya, hanem a mozi vásznával is, amely remek felület ahhoz, hogy megjelenítse rajta a privát és a város emlékezetét. Nemcsak azt írja meg, hogy milyen volt apjával megnézi a Csillagok háborúját, megidéz egy másik vásznat is. Illetve nem is ő, hanem Hegyi Zoltán, a Sexepil egykori énekese. Térey csak idézi Hegyit.

1988 késő őszén történt, a debreceni IPK (akkori Ifjúságpolitikai Klub) nagytermében… Az énekes borközi állapotban így szólította meg a közönséget: „Mi van, mit ültök itt? Ez nem mozi. Álljatok föl, jó?… Addig nem folytatjuk a koncertet, világos?” Ezen a koncerten voltuk először egy légtérben, írta meg ezt a momentumot is Térey János a „Mit ültök itt? Ez nem mozi” – Szíves kalauz Debrecenben című, a Magyar Narancsban publikált cikkében. Akkor még nem ismertük egymást. Ő a Tóth Árpád Gimnázium végzős tanulója, akár össze is futhattunk volna az IPK mellett található Gambrinus közben is, de aztán Kemény István mutat be minket egymásnak egy év múlva, már a New York Kávéházban, de akkor nem jutunk túl a formalitáson. 

Kivezetés a szépirodalomból – Lajta Erika könyve Szerdahelyi Istvánról

Aligha van hosszabb hónap a januárnál. Noha például a március is 31 napos, akárcsak az október és a december, a januári 31 a puffadt, vizesedő lábain mintha soha nem akarna elbattyogni. Ez a 31 nap minőségileg is hosszabb a többinél. Sokan ilyenkor nyúlnak egy-egy Rejtő-kötet után, hogy kedélyük felvidításával dacoljanak az ólmos szürkeség ellen. Nem így én, aki feltett kezekkel adom meg magam neki, és fordulok el a szórakozástól. Az íróasztalomon tornyosuló könyvkupac, ha nem is a Himalájára, de a tokaji Nagy-Kopaszra mindenképpen emlékeztet – azt a súlyos fogyatékosságát leszámítva, hogy az asztalom oldalában nem terem jó borszőlő. Mit húzzak ki a kupacból úgy, hogy ne dőljön össze?

Nagy óvatosan kipiszkálom Lajta Erika Kivezetés a szépirodalomból című – mijét is? Azt írja róla: riportregény. Szóval riportregényt fogok olvasni Szerdahelyi Istvánról, aki a Kritika című folyóirat és a Világirodalmi lexikon főszerkesztője volt, a Verstan és még számtalan mű szerzője, a „létezett szocializmus” szellemi életének egyik fő irányítója. Rettentő ítész, cenzor és szigorú tanár, a Kádár-rendszerben Aczél György után a második leghatalmasabb kultúrkomisszár, a posztmodern irodalom ellenlábasa – ez indokolhatja tehát a címválasztást.

A riportregény külföldön kedvelt műfaj, itthon azonban kevésbé bevett, mert hát a riportot valami objektív dolognak képzeljük; olyasminek, amiben a riporter fantáziája kevés szerepet kap és inkább csak eszköze az alany megszólaltatásának. Regény esetén azzal az épp ellenkező elvárással él a kedves olvasó, hogy az író teremtsen világot. A műfaj nevét ízlelgetve egy ideig még dünnyögök magamban, aztán eszembe ötlik a frappáns mondás, miszerint minden véleményünkben, különösen azokban, amelyeket egyetlen szempont figyelembevételével alakítunk ki, ott rejlik az a ragyogó lehetőség, hogy akár meg is tarthatjuk őket magunknak. Nem szöszmötölök tehát a műfajjal, hanem hozzálátok Lajta Erika könyvéhez.

A költő, aki úgy cikázott a magyar és amerikai egyetemek közt, mint senki más – 80 éves Oravecz Imre

Oravecz Imre Heves megyében, Szajlán született, édesapja gépkocsivezető volt, édesanyja pedig kevéske földjüket művelte. Oravecz 1962 és 1967 között az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetemen (ma: Debreceni Egyetem) magyar-német szakon tanult, a diploma megszerzése után Budapestre költözött, ahol segédmunkásként, mozi-üzemvezetőként, nevelőtanárként, az Európa Könyvkiadó titkáraként is dolgozott, majd 1970-től az MTI számára fordított. 1972-ben egy szerelmi csalódást követően előbb Párizsba disszidált, majd Londonba utazott, onnan pedig az Egyesült Államokba vezette az útja. Iowa Cityben hónapokat töltött egy nemzetközi íróprogram tagjaként. 1973-ban hazatért, ám 1976-ban ismét az Egyesült Államokba utazott, hogy a chicagói Illinois Egyetemen nyelvészetet és kulturális antropológiát tanuljon.

A későbbiekben is kalandos út állt a költő előtt: a rendszerváltozásig megjárta az Élet és Irodalom szerkesztőségét, a német líráról oktatott a Kaliforniai Egyetemen, majd egy nyugat-berlini ösztöndíjprogramban is részt vett. A rendszerváltozást követően visszatért Magyarországra, a Pesti Hírlap és az Új Magyarország munkatársa is volt. 1995-től 2005-ben történt nyugdíjba vonulásáig Piliscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen német irodalmat és amerikai őskultúrát tanított. 2001-ben visszaköltözött szülőfalujába, Szajlára.

Pályája nehezen indult: 1962-ben jelent meg első verse az Alföld folyóiratban, ám ezután egészen 1975-ig egyetlen hazai terjesztésű lap sem közölte munkáit. Ahogy egy interjúban elmondta, költészete „teljesen elütött attól, amit mások csináltak, ez már önmagában is hátrányt jelentett. Ezenkívül ellentétes volt a szocialista realizmus doktrínájával, amelynek a jegyében publikálni lehetett.” A határon túl, az újvidéki Híd című lapban 1968-ban több versét is leközölték. Ekkor fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy a verseiből kötetet is összeállíthatna, de a Szépirodalmi Kiadó visszautasította a kéziratát. Verseit végül a Költők egymás közt című antológiába válogatták be, amelyekről aztán Weöres Sándor méltatást is írt. Oravecz Imre első kötete 1972-ben jelenhetett meg Héj címmel.

Március végén debütál a mozikban a Hat hét

A Hat hét a nyílt örökbefogadás kérdéskörét egy nehéz anyagi körülmények között élő tinédzser lány történetén keresztül mutatja be.

A film főhőse az érettségi előtt álló, profi asztalitenisz-karrierért küzdő Zsófi, aki nehéz anyagi körülmények között él labilis édesanyjával és húgával. Zsófi terhes lesz és úgy dönt, hogy születendő gyermekét egy civil szervezeten keresztül örökbe adja egy hosszú évek óta várakozó párnak, ám Zsófi határozott döntése ellenére nincsen felkészülve arra a fizikai és érzelmi hullámvasútra, amely a szülés után jelentkezik. A Hat hét Zsófi szemszögén keresztül követi végig azt – az örökbeadó és örökbefogadó szülőknek egyaránt érzelmileg megterhelő – hathetes időszakot, amikor az életet adó anya még meggondolhatja magát.

A film szereplői Román Katalin mellett Balsai Móni, Mészáros András, Járó Zsuzsa, Szczaurski Lana, Takács Kati és Györgyi Anna.

Újévi fogadalmainkat segítik a könyvek – A Bookline januári sikerlistája

A mindig népszerű szórakoztató irodalom és szépirodalom mellett ezúttal hat egészséges életmóddal foglalkozó kötet, valamint tizenhárom önismereti könyv is felkerült a listára.

A lista első három helyén is személyiségpszichológiával foglalkozó kötetet találunk.

Dr. Máté Gábor és Máté Dániel Normális vagy című írása tavaly év végén jelent meg, de így is 2022 egyik legkedveltebb írása lett, népszerűsége pedig januárban is töretlen maradt. A világhírű orvos eddigi legátfogóbb könyvében fiával együtt tárja fel a betegségek valódi okait, utat mutat az egészséges életmód felé, egyben éles kritikákat fogalmaz meg világunkról. A lista második helyén is Máté Gábor könyve áll, A test lázadása több szálon kapcsolódik a Normális vagy című kötethez, középpontjában azonban ezúttal a stresszbetegség áll, amelyet a szerző kutatásain, valamint saját tapasztalatain keresztül mutat be úgy, hogy egyúttal segítséget is nyújt a stressz leküzdéséhez.

Léteznek-e szófajok?

Azt szinte senki sem kérdőjelezi meg, hogy léteznek-e egyáltalán az e szavakkal leírt jelenségek. De mielőtt a (cseppet sem) unalmas nyelvtani magyarázatokba bonyolódnánk, nézzük meg, hogy általában mit is értünk a faj fogalma alatt.

A Magyar értelmező kéziszótár legáltalánosabb meghatározása szerint (ez a szótár szerint a faj szó negyedik jelentése) a faj „legfőbb vonásaikban megegyező dolgoknak, jelenségeknek elkülönülő csoportja, osztálya”.

A faj fogalmáról először a biológiai rendszertan jut eszünkbe, ahol az élőlények azon egyedeit tekintik egy fajba tartozónak, amelyek közös eredetűek, meghatározott elterjedési területük van, és fejlődésük azonos szakaszában nagy vonalakban megegyeznek. A leírás alapján nem sorolnánk bizonyosan egy fajba a bernáthegyit és a tacskót, hiszen nagy vonalakban sem egyeznek meg, viszont a németjuhászt és a farkast könnyedén egy fajba tartozónak tekinthetnénk, mivel jobban hasonlítanak egymásra, mint a németjuhász a már említett tacskóra. Ugyanakkor tapasztalatból és biológiai tanulmányainkból tudjuk, hogy a tacskó, a németjuhász és a bernáthegyi fajtársak, lévén kutyák, a farkas azonban, bár rokonuk, de mégiscsak más faj.

Klasszikus női döntés – Interjú Helmeczy Dorottya producerrel

Egy beszélgetés során szóba került, hogy erdélyi vagy. Hol születtél? 

Szatmárnémetiben, a Partiumban, amelyet Erdély „klasszikus magyar részének” neveznek. Mégis a székelyeket irigyeltük, mert fel merték venni magyarul a telefont, mertek magyarul köszönni az utcán. Az anyaországi magyarokra végképp a szerencsés kiválasztottakként tekintettünk, amiért ők a határon belülre születtek. E két népcsoporthoz képest meghatározva magunkat könnyebben felvettük az áldozat szerepét. De ha valaki Erdélyben kisebbségben él, nem is elsősorban a magyarságon belül elfoglalt helye determinálja, hanem ahhoz az országhoz fűződő viszonya, amelyben él.

Esetemben a magyar–román ellentét komoly nyomokat hagyott a gyerekkoromon. Mindez sokat segített abban, hogy ambiciózussá váljak. Magyarként muszáj volt jól tanulni a román iskolákban, az embernek nem volt más választása, ha tovább akart tanulni. Hiába voltam évfolyamelső, a dicséretet akkor is egy gyengébb román tanuló kapta. Mivel az ehhez hasonló eseteket természetesnek vették Romániában, az ottani magyarokban erősen élt az érvényesülési vágy. A hátrányból így előnyt lehetett kovácsolni. A románok latinosan vidám nép, amit a partiumbeliek átvettek tőlük. Amikor ’89-ben, 12 éves koromban édesapám révén újrahonosítottak minket, és hivatalosan áttelepültünk Magyarországra, számomra meglepő volt, hogy rosszabb hangulatot tapasztaltam, mint Romániában. Megfelelési kényszert és érvényesülési vágyat hoztam Erdélyből, ami a mai napig meghatározza a munkámat.

Kalandra fel! – Átadták a KMI 12 harmadik évadának okleveleit

Szentmártoni János írta egyszer, hogy azt szeretné, ha a politikusok nemzetstratégiai ágazatként kezelnék az irodalmat. Emlékszem, akkor mosolyogtam a nemzetstratégiai ágazat kifejezésen, mert szinte gyermeki hitet, már-már naiv bizakodást éreztem belőle kicsendülni. Annak reményét, hogy az irodalom a művelői körén túl is igazán fontos lehet. Noha – ki tudja, mióta már – állandóan azt halljuk, hogy nem fontos. Valamikor talán az volt, de az sok évtizede lehetett. Az író és a költő pedig még sokkal nagyobb embernek számított, akinek magas helyekről kérdezték a véleményét, és biztos lehetett benne, hogy komolyan is veszik, amit mond. Úgy érezhette, hogy érdemben hozzászólhat a világ dolgaihoz, és hatással lehet rájuk.

A hangoló zenészeket, a kivetítőn pergő irodalmi klipeket, a gyülekezőket és a színpad előtt készülődő közreműködőket figyelve körülbelül öt perce ülhetek a Petőfi múzeum dísztermében, amikor egyszer csak rájövök, hogy a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei igazgatósága, az élén éppen Szentmártonival „nyilvános összeesküvésbe” von be ma este, és éppen az „irodalmi nemzetstratégia” ügyében. Minden erre utal: az, hogy komolykodva gálaestnek nevezik a mai alkalmat; az, hogy idén először rendeznek ilyet; az, hogy műsorral körítik az oklevelek átadását; és főleg az, hogy itt ma minden az alkotókról és az irodalomról szól. Bármilyen szerényen, izgulósan várakoznak is, ez az este az övék, és a nagyra hivatottságukat akarja a lelkünkbe vésni.

Pilinszky annak idején egy interjúban elárulta: fiatalon azt hitte, hogy a költők általában éhen halnak. Később aztán nagyon meghatotta, hogy neki nem ez a sors jár: egyre elismertebb lett, kedvére írhatott-pihenhetett a szigligeti alkotóházban, utazhatott, időről időre nemzetközi költőfesztiválok vendége volt, fordítani kezdték a verseit külföldön. Megtapasztalta, hogy költőnek lenni nem magányos bolyongás, hanem szellemi körhöz kapcsolódás, valahova tartozás, valami társadalmi értelemben is helyeselt és fontosnak tartott tevékenység, amelynek képviselőit becsben tartják.

Iskolai szünetben ment statisztálni, filmcsillag lett: 90 éves Kim Novak

Marilyn Pauline Novak néven Chicagóban született. Cseh származású szülei eredetileg tanárok voltak, de születésekor apja vasúti tisztviselőként, anyja pedig gyári munkásként dolgozott. Kim a tanárai szerint meglehetősen nehezen kezelhető lány volt, de művészi tehetsége, rajzkészsége korán megmutatkozott. A középiskola elvégzése után ösztöndíjjal a chicagói művészeti iskolában tanult, mellette különböző munkákat is vállalt, volt modell, majd egy hűtőgépgyár háziasszonya is.

Húszéves korában, az iskolai szünetben két barátnőjével Los Angelesbe ment statisztának.

A csinos fiatal lányt ekkor fedezte fel egy filmes ügynökség, és 1954-ben a Columbia Pictures szerződtette is. Határozott tervük volt vele: a szőke szexbomba, Rita Hayworth helyét kellett elfoglalnia, akivel a stúdió jogi vitába keveredett. Barna haját platinaszőkére festették, arckifejezése „vampos” lett, nevét Kit Marlowe-ra akarták változtatni. Ő hosszas küzdelem után két keresztnevének törlésébe belement, de vezetéknevét megtartotta.

Egy szekérderéknyi vidámság száz vagon keserves sóhajtás helyett – 120 éve született Rideg Sándor, az Indul a bakterház írója

„Mert tuggya meg ország-világ, hogy én mindig jó szándékú gyerek voltam, csak mire a végire értem a szándékomnak, esett bele a fene.”

Törtelen látta meg a napvilágot 1903. február 12-én. Édesapja uradalmi béres volt, ezért ő maga is így dolgozott húszéves koráig. Öt elemit végzett csupán, utána pedig – híján a továbbtanulási lehetőségeknek – csikósnak állt, de volt katona, majd a Tanácsköztársaság bukása után gyári munkás, vasúti altiszt, péklegény a fővárosban.

„Konc bácsival megbeszéltük, hogy könyvet írunk a bakterházról. Ő előre ír egy előszót, én meg hátra. A ténsasszony nevit is kiírjuk, de csak kisbetűvel: őrá kár lenne a sok téntát pocsékolni.”

Franco Zeffirelli 100

Egy férjes asszony és egy nős férfi házasságon kívüli gyermekeként látta meg a világot Firenzében, apja családja újabb kutatások szerint rokonságban állt Leonardo da Vincivel. Mivel egyik szülője vezetéknevét sem kaphatta, anyja Mozart Idomeneo című operájának egyik áriájából a Zeffiretti (szellőcskék) szócskát választotta, ezt írták el anyakönyvezéskor. A firenzei egyetem hallgatójaként a második világháború alatt partizánként harcolt, majd brit katonák tolmácsa lett. A háború után érdeklődése a művészetek irányába fordult, főként Laurence Olivier V. Henrik adaptációjának hatására. Volt színész, díszletépítő és díszletfestő, 1948-ban kötött életre szóló barátságot a rendező Luchino Viscontival, akinek a Vihar előtt című film forgatásán asszisztense volt. Zeffirelli 2006-ban megjelent önéletrajzában vallott először nyíltan homoszexualitásáról, Visconti iránti szerelméről.

Alapvetően a klasszikus zene és irodalom érdekelte. A milánói Scalában 1953-ban Rossini Olasz nő Algírban című operája díszlet- és jelmeztervezőjeként debütált, majd rendezőként jegyezte a komponista Hamupipőke című operáját. Zeffirelli neve az operaház 21 színlapján szerepelt, utoljára 2006-ban az Aida rendezőjeként.

Pályafutása során negyven operát állított színpadra, köztük Verditől a Traviatát és az Aidát, Donizetti Lammermoori Luciáját, a Bohéméletet Puccinitől, Wagner-művet viszont soha, mert csak a bel canto világát érezte közel magához. 1964-ben a londoni Királyi Operaházban Maria Callas és Tito Gobbi főszereplésével rendezte a Toscát, Párizsban, szintén Callasszal, a Normát. A New York-i Metropolitanben évekig repertoáron volt az általa megálmodott Bohémélet, Tosca, Turandot és Don Giovanni. Több klasszikus operát megfilmesített, a Traviata látványtervét 1982-ben Oscar-díjra jelölték, és megkapta a brit filmakadémia BAFTA-díját.