Pilinszkyhez hasonlóan te is mondhatnád, hogy „mindig a nyomorúság lim-lom tájait kerestem”. Visszatérő motívum nálad, hogy hőseid valamiféle marginális, sőt társadalmon kívüli pozícióban vannak, és ennek megfelelően azok a helyszínek is az otthontalanságról, kitaszítottságról, sehova sem tartozásról beszélnek, amelyeken mozognak, és amelyek számukra mégis otthonosak – igaz, más tér nem is kínálkozik számukra belakásra. A létezésük kissé lebegő, ők pedig szinte besorolhatatlanok, hiszen a regényalakokat általában a környezetük alapján értjük meg. Miből fakad a vonzalmad a marginális hősök és a marginális helyszínek iránt? Miért élnek ezek az emberek ennyire kívül mindenen?
A családomban transzgenerációs tapasztalat a szegénység. A nagyszüleimnek boltjuk volt, amelyet a második világháború után elvettek tőlük. Ezt bukdácsolás, majd egyre mélyebbre csúszás követte. Anyám megalázott, kiszolgáltatott bérelszámoló volt. A mai napig előttem a jelenet, ahogyan egyszer a bicikli csomagtartóján körülbelül tíz kiló aktát hozott haza. A főállása mellett lottóválogatással és pulóverkötéssel is próbálkozott, de minden kísérlete befuccsolt. Apám akkor hagyta el, amikor velem terhes volt, és a sok magányos küszködés idegrendszeri problémákat okozott nála. Nagy eredmény volt már az is, amikor mi ketten sok évvel később 16 négyzetméteres minigarzonhoz jutottunk, és végre elköltözhettünk az alkoholista nagyapámtól.
A szociális peremre szorítottság az én életemben is folytatódott. Tanítóképzőt végeztem, de soha nem lett fix munkahelyem. Sokat szorongtam, és meg voltam győződve arról, hogy úgysem lehet belőlem soha semmi. Nem éreztem magamat a struktúra részének. A szellemi szabadság irányába az irodalom által találtam kiutat. Láttam Illyés Tihanyban, tengerészkapitányi sapkában készült fényképét, és azt kérdeztem magamtól: „Az írók ilyen gazdagok?” Tetszett ez a perspektíva.