Best WordPress Hosting
 

A könnyűzene piramisának tetejét adja majd a Póka Egon Művészeti Akadémia

Bár az intézmény Póka Egon nevét viseli majd, nem csak a 2021-ben elhunyt rockzenész álma volt a könnyűzene számos területét átfogó budapesti felsőoktatási intézmény létrejötte. Dr. Horváth Zita, a Miskolci Egyetem rektora 2017 óta tervezte a Bartók Béla Zeneművészeti Kar kibővítését, és tervéhez támogatókra is talált. Demeter Szilárd, a Petőfi Kulturális Ügynökség vezérigazgatója is hasonló képzésben gondolkodott, így még évekkel ezelőtt felvette a kapcsolatot Póka Egonnal, a Kőbányai Zenei Stúdió alapítójával. Ők 2020-ban kezdték el megtervezni az egyetemi képzést.

Demeter Szilárd elmondta, két alapdokumentummal áll a színpadra. Az egyik a magyar könnyűzenei stratégia, amelyet 2020-ban fogalmazott meg, és a könnyűzenével kapcsolatos elképzeléseit tartalmazta. A másik a Magyar Rocktörténet, amely tavaly jelent meg. E két dokumentummal kívánja képviselni kívánja a magyar könnyűzenét. Hangsúlyozta: ha akarjuk, ha nem, elsődleges kultúránk az, amit ma popkultúrának hívunk. Ehhez kapcsolatban megjegyezte azt is, hogy a rendszerváltozás előtt volt egy sajátos karaktere a hazai popkultúrának, amely nem akart megfelelni a globális trendeknek.

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója a Magyar Zene Házában tartott sajtótájékoztatón 2024. január 17-én. Fotó: Bach Máté

A filmkészítés kábítószere

Elindítottam a felvételt.

Biztos? A videós korszakban előfordult, hogy elkezdtünk dolgozni, és nem sokkal később rémülten vettem észre, hogy sajnos nem indítottam el a kamerát. Ifjúkorom felejthetetlen bűnei közé tartozik ez. Az ilyen hibák alkalmával derül ki, hogy vannak megismételhetetlen ügyek. Egy másik felvételen már máshol vannak a forráspontok.

Film esetében érezte valaha, hogy végleg elszállt egy ilyen pillanat?

Akik nem akartak a földön járni

Valójában a Solaris nevű prog rock zenekar – mint mindenki a műfajból – szeretett kísérletezni, kipróbálták a közös munkát Vincze Lilla énekesnővel, majd a dolog túl jól sikerült. Adva volt tehát egy mindenre nyitott progresszív csapat, a tagjai fogékonyak voltak a harmóniákra, a melódiagazdag megoldásokra, nem akartak feltétlenül a saját zsenijükbe bonyolódni, és csuklóból kirázták azt, amit Napoleon Boulevard néven ismerünk. A zenekar gegnek indult, még 1986-ban, aztán négy év alatt négy albummal eladtak több mint egymillió lemezt. Az 1988-ban megjelent Júlia nem akar a földön járni című albumból háromszázezer darab fogyott.

A Napoleon Boulevard legnagyobb titka azonban nem is a hatalmas sikere volt, hanem az, hogy egy ekkora siker miképpen múlhatott el úgy, hogy szinte alig maradt emlékezete. Mintha meg sem történt volna ez az egész.

Kezdjük ott, hogy szinte minden olyan Hungaroton-produkció, amelyik a rendszerváltás előtt aranylemez lett, később megjelent CD-n. A Napoleonnak egyetlen válogatásalbumát sem adta ki a jogörökös, sőt, a Spotify zenemegosztón sincsenek fenn a nyolcvanas években készült soralbumaik. Keresnéd a Júlia nem akar a földön járni CD-t? Hiába, mert csak vinilen találod meg. Vagy a YouTube-on.

A szerelem mindig győz

A vicc szerint miután Pistikét először viszik Szent István-bazilikába, a misét otthon annak folyamataként írja le, hogy a püspök bácsi sapkáját az elején elveszik, aztán végig azért küzd, hogy visszakapja, és végül csakugyan visszakapja. Az Ők tudják, mi a szerelem hetedik forgatási napján való újságírói vendégeskedésünket én ennek mintájára úgy foglalnám össze, hogy a színészeket a stáb mindenféle csellel el akarta előlünk rejteni, de mi egy délutánon át megszállottan küzdöttünk ez ellen, és végül azt is megkaptuk, amire még vágyni sem mertünk. És közben megértettük: a színész olyan kincs, akit minden úton-módon védeni kell, mert semmi sem lehet fontosabb annál, mint hogy ő a legjobb formában legyen és örömmel játsszon.

*

Izgalmasan hangzik már az is, hogy kastélyban, méghozzá a veretes nevű Pázmándy–Brauch-kastélyban zajlik a forgatás, amelyhez busszal fogunk eljutni. Kastély: ez a szó hatalmas méreteket és sok-sok tornyocskát, oromzatdíszt, kanyargós feljárót és széles folyosókat vetít a lelki szemeim elé, ám mi ehhez képest szerény, bár takaros udvarházba lépünk be a vadregényes parkból, és egy cirmos macskával kezdünk barátkozni, amely mindig mindenütt ott nyüzsög – aztán kiderül, hogy valójában kettő van belőle, és a házhoz tartoznak, a stáb tiszteletbeli tagjai. (Nem csodálkoznék, ha a készülő film egy-két jelenetében is felbukkannának.) Miután a minden talpalatnyi helyet elborító felszerelések: kamerák, állványok, rendezői székek, zsinórok közötti szűk járatokon át bejutunk a forgatás legfőbb helyszínére, a nagyszobába, hirtelen ráébredünk: ez itt máris maga a szentek szentje, Estella otthona kandallóval, réz gyertyatartókkal, kínai vázákkal, hatalmas virágcsokorral, sok-sok porcelánnal, zongorával és rajta a kottával, ódon fotelekkel, kecses kanapéval. Mivel a kandalló előtt feltűnően sok a hamu, a tűztérben heverő fák tanulmányozásába kezdek, amelyekről egészen közelről kiderül, hogy műanyagból vannak. A látvány két méterről azonban már kétségtelenül megtévesztő, a lakótér atmoszférája pedig egy korábbi kor lassabb és a részletekre jobban ügyelő szemléletét tükrözi. Ez itt valóban az a szoba, amely talán éppen ma éjjel Berlioz és Estella szenvedélyes találkozásának helyszíne lesz. Jobban mondva Berlioz részéről szenvedélyes, míg Estella által ennek a szenvedélynek még a létezését is kétségbe vonó összecsapásra lehet számítani. De a színészek most nincsenek itt, mert éjjel kettőig dolgoztak, tudjuk meg. Elkezdődik a sajtótájékoztató.

Az utolsó interjú Lator Lászlóval

Bár A Lator-tanya alapját családi fotók adják, a költő hozzájuk fűzött kommentárjainak és verseinek köszönhetően egy eltűnt világ és eltűnőben lévő vidék pillanatképei rajzolódnak ki a lapjain, amelyek egyszerre szólnak hétköznapokról és ünnepekről, egy családról és az azt őket körülvevő társadalmi környezetről.  Az első kép 1920-ban, az utolsó 1943-ban készült, a helyszín pedig szinte kivétel nélkül az a kárpátaljai Tiszasásvár, amely 1920-ban Csehszlovákiához, majd 1939-ben ismét Magyarországhoz került. 1945 után a Szovjetunió, annak felbomlását követően, 1991-től pedig Ukrajna része lett. A kötetet a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia adta ki, közösségi finanszírozású, és a Petőfi Irodalmi Múzeum főmúzeulógusa, Kemény Aranka állította össze.  

Mi keltette fel az irodalom iránti érdeklődését?

Olvasgattam ezt-azt, és megpróbáltam én is olyat írni. Aranyt meg Petőfit, de XX. századi költőket is. Nem tudom, hogyan kaptam rá, egyszer csak kedvem támadt hozzá.

Ki néz manapság diafilmet?

Méztermelés, A csodaburgonya, Az imperialista kémtevékenység, Lányok, asszonyok, gyertek traktorosnak – csak néhány diafilmcím egy rég letűnt érát illusztrálandó. Ezek alapján nem túlzás azt állítani, hogy a műfaj történelmi jelentőséggel bír, hiszen korrajzot adnak politikáról, gazdaságról, gondolkodásról; ám az alapításának idén 70. évfordulóját ünneplő a Diafilmgyártó minden korban jóval több volt, mint a propaganda szócsöve.

Amit a diafilmekről tudni érdemes, kell vagy lehet, azt Bíró Ferenc mind tudja. Ahogy azt a jubileumi eseményeket beharangozó sajtóeseményen elárulta: 1974-ben a diafilmekből írta szakdolgozatát, tanára pedig akkor megjegyezte, a téma kimeríthetetlen. Ezt az elmúlt 50 év szisztematikus munkája igazolja, a Fővárosi Szabó Ervin és az Országos Széchényi Könyvtár egykori munkatársa ugyanis megszállottan gyűjti a valaha megjelent diafilmkiadványokat, technikai eszközöket és relikviákat, azokat digitálisan feldolgozza és mások számára is elérhetővé teszi. Mint elmondta: az OSZK-ban körülbelül 2000, a Virtuális Diamúzeum itt elérhető honlapján aktuálisan 4370 diafilm böngészhető és kattintható végig.

Propaganda, ismeretterjesztés, szórakozás

Leánykatalógus a 19. századból

A kultúrtörténeti kuriózumot Simon Zoltán régész fedezte fel a Bártfai Szabó család levéltárában, majd készítette el az első olvasatot. A kéziratban lévő, verses formájú alkotás képet ad egy korabeli tanult, de poétikai tehetség tekintetében nem éppen kiemelkedő szerző klasszikus műveltségéről, továbbá egy pezsgő, polgárosodó város elvárt és megvalósított női szerepeiről, itt-ott aktuális pletykákkal is fűszerezve.

A kilenc oldalból álló kézirat rövid bevezetőjében a szerző ostorozza lakóhelye hölgyeinek tsipkés főkötőbe öltöztetett erkölcseit, viseletét, képmutatását, majd kiáltó szót intéz városa szüzeihez és leányaihoz (a két szó nem szinonimaként értendő, ahogy erről a későbbiekben bizonyosságot kapunk). Hogy a megjelölt motiváció (a házasodni szándékozó barát) komolyan vehető-e, igencsak kérdéses. Az embernek inkább az az érzése, hogy a szerző csupán ürügyet keresett arra, hogy nyelvét köszörülhesse a nők tökéletlenségein. Büntetlenül moralizálhat a jó cél érdekében: hogy barátja végre fejét az édes igába hajtsa.

A nem éppen hízelgő felsorolás valószínűleg inkább eltántorította a jámbort, különösen azok után, hogy a szerző is siet leszögezni: inkább a nőtlenséget választja a szüzek rovására. A miheztartás végett azért felvázolja az úrinői szabályok és keresztény mérték szerinti ideált:

Nincsenek rossz emberek, de a gém hazudik

Mijazaki Hajao 2017-ben kezdett dolgozni a filmen, amelyet többek között Genzaburō Yoshino 1937-ben megjelent regénye ihletett. A könyv és a film eredeti, japán címét Hogyan éltek?-re fordíthatnánk, ami találóbban megfogalmazza a film üzenetét.

A nyitójelenetben bombatalálat éri a kórházat, ahol a főszereplő fiú, Mahito édesanyját ápolják. Emberek rohannak a lángok közé, hogy mentsék, ami menthető, de hiába. A nő hamarosan meghal. Mahito magát teszi felelőssé, pedig a kisfiút nem is engedték a mentőcsapat közelébe. A gyászmunka félbeszakad, Mahito édesapja újraházasodik, elveszi az elhunyt édesanya testvérét. Tokióból vidékre költöznek, és pár jelenettel később kiderül, a nő máris gyermeket vár. Bár tudjuk, eltelt pár év a haláleset és az új helyre költözés között, mégis hirtelennek érzékeljük a változásokat – ahogy vélhetően Mahito is. Az új élet, új anya és testvér ígérete inkább nyomasztó, mint reményteli a háború árnyékában.

Az új hely tágas, tele idős személyzettel, akik inkább hasonlítanak egy zajos idősotthon folyton éhező lakóira. A ház tartozéka egy elsőre barátságosnak tűnő szürke gém, illetve egy magas torony, amelyről az öregek baljós történeteket mesélnek. Azt gondolhatnánk, a gém vizslató szeme segít majd, hogy Mahito megélje gyászát, de a japán kultúrkörben járatosak tudják, semmi ilyesmiről nincs szó. Mint annyi Mijazaki-műben, a nevek itt is beszédesek, a Mahito igaz embert jelent, a gém viszont csalfa és hazug állat, ahhoz hasonló, mint a mi kultúránkban a ravaszdi róka.

A Zeneakadémián is van standing ovation

A Covid-járvány után szűkebb esztendők következtek a Zeneakadémia koncertkínálatát tekintve is. Az idei program azonban mintha ismét színesebb lenne.

A Zeneakadémiát is megtépázta a világjárvány, aztán az energiaválság, és ebből azóta sem álltunk egészen talpra. De jól érzékeli, most valamelyest bővülnek a lehetőségeink, így gazdagabb szezont tudtunk hirdetni. Megjegyzem, az elmúlt évek programkínálatát sem tartom érdektelennek, sőt. A Zeneakadémia koncertszervezésének mindig alapvetése volt, hogy a művésztanárokkal és a hallgatókkal közösen, az ő aktív részvételükkel alakítsa ki a kínálatát. Amikor nincs pénzünk arra, hogy nagynevű külföldi előadókat hívjunk, akkor a rendelkezésünkre álló lehetőségeinkkel kell jól sáfárkodnunk, és szerintem mi ezekből kihoztuk a maximumot. A nemrég meghirdetett fél szezonban is javarészt magyar előadók szerepelnek, de megjelennek benne a nagyközönség számára különösen érdekes nevek és külföldi előadók is, akik korábban fémjelezték a Zeneakadémia koncertkínálatát.

A Zeneakadémia kétségkívül komoly tradíciókkal rendelkezik, de mi jelentheti ma a vonzerejét?

Hat film a jövőről, amely nekünk már a múlt

Egyéniséggyilkos vízió – 1984 (1984)

George Orwell az 1940-es években írt iregénye a világirodalom talán leghíresebb disztópiája, melyre a negatív jövőkép definíciójaként hivatkozhatnának a szótárak. Számos szállóige-értékű kifejezést adott a kultúrának: mindenki hallhatta már az újbeszél és a duplagondol  (1szavakat, de a „Szeretem Nagy Testvért” is ismerősen (és borzongatóan) cseng. A könyv filmváltozata stílusosan 1984-ben debütált. Michael Radford rendezése alapvetően követi az irodalmi forrásszöveget, amely egy olyan lehetséges – most már múltbéli – jövőt tár elénk, amelyben a Föld lakossága átvészelt egy nukleáris háborút, majd három részre szakadt. Az egyik ilyen terület Óceánia diktatúrája. Itt él a főszereplő, Winston Smith hivatalnok, aki a negatív utópiák kedvelt típusát testesíti meg: a környezetétől lassan elidegenedő, annak visszásságaira ráébredő magányos figurát. A regény és a film is érzékletesen mutatja be a gondolkodás szabadságának (elsősorban a nyelvi redukció által megvalósított) korlátozását, illetve azt, ahogy egy elnyomó rendszer a lakói magánéletét is irányítja. Az állandó megfigyelés lehetősége régen tényleg csak baljós sejtés volt, a technológia mai fejlettsége révén azonban valósággá vált.

A majdnem kétórás mozi főbb szerepeiben John Hurt, Richard Burton (ez volt az utolsó filmje) és Suzanna Hamilton látható. Nem lehet véletlen, hogy a nyolcvanas években egymást érték a diktatúrákat hasonlóan ábrázoló alkotások, mint A fal című Pink Floyd-film, a Szárnyas fejvadász vagy a Brazil – ez is az orwelli történet hatalmas hatását mutatja. A könyv és a belőle készült film olyan államalakulatot rajzol meg, amely minden egyéni megnyilvánulást elítél és szigorúan megbüntet, ez pedig igencsak aktuális felvetés a 21. századra jellemző szabványosító tendenciák közepette.

10 disztópikus regény, amelyet érdemes elolvasni

Az emberiséget mindig is érdekelte, mit hoz a jövő. Míg a Föld nagy része ismeretlen volt, a vadregényes, buja tájak szolgáltak az utópiák helyszínéül. Majd amikor már a körülöttünk lévő világ jelentős részét felfedeztük, a távoli jövőben alkottunk új víziókat. A jelen azonban mindig hat a jövőre, így a megkérdőjelezhető idillt és a paradicsomi állapotokat felváltották a disztópiák, a negatív jövőképet ábrázoló írások. Ebben a válogatásban találunk klasszikusokat, amelyeket érdemes újra fellapozni, ismeretlen magyar történetet, kortársat sztárszerzőtől és olyat, amelyből majdnem mindenki látta a filmváltozatot. A disztópiák elgondolkodtatnak azzal kapcsolatban, mi is az ember, hol a helye a világban, illetve mit tehet azért, hogy ne váljon valóra az a jövőkép, amelyet ezek a regények bemutatnak.

Anthony Burgess: Gépnarancs

A regény többféleképpen olvasható: lehet izgalmas felnövéstörténet, lehet akár egy pszichopata elméjének mély bugyraiban való elmélyülés, és nem mellesleg akár egy fenyegető jövőkép ábrázolását is láthatjuk a műben. A cselekményen túl Burgess egy új nyelvet alkotott, amely miatt az olvasónak küzdenie kell, hogy kövesse az eseményeket. A tettek máshogyan beszélnek, mint a szavak. Szembekerül egymással Beethoven és az erőszak és agresszió hétköznapisága. A szleng alakulása, és az, mit tárhat fel a nyelv, fontos tétje a könyvnek, valamint az is, mit jelent a rend, mit adunk át az újabb generációknak. A könyvet Stanley Kubrick értelmezte újra a filmvásznon Mechanikus narancs címmel.

Gyermekotthonból a világ színpadjaira

A közelmúltban a barokk gesztikáról tartottál lebilincselő előadást a Magyar Zene Házában. Miféle tudás ez, és hogyan tettél rá szert?

Lipcsében, a Felix Mendelssohn Bartholdy Zenei és Színházi Főiskolán szereztem a diplomámat a régizenei mesterképzésen, a tanulmányaim része volt a barokk gesztika ismerete. Az énekesek és a színészek mindig is használtak/használnak előadás közben kézmozdulatokat. Ezeknek a barokkban kialakult rendje hasznos kulcsot ad egy-egy figura jellemének ábrázolásához. Vannak, akik például azt kutatják, hogy az egyházzenében, mondjuk egy oratórium előadásában a barokk gesztika anno hogyan jelent meg, ez engem is egyre inkább foglalkoztat. A gesztusok gyökere ősi, és nagyon mélyre nyúlik vissza.

Nyáron Eszterházán, ősszel a budai Várban Joseph Haydn Aki hűtlen, pórul jár című vígoperájában a kedves és szépen éneklő Sandrinát alakítottad.

A vakság ábrázolása hihetetlen kihívások elé állított

Nem lehet könnyű cipelned a kamerát, operatőrnek lenni nem tűnik kifejezetten nőies pályának. Ráadásul a rendező szemének lenni a fizikai mellett mentális terhelhetőséget is kíván, nem?

Rátapintottál a lényegre. A magyar filmszakma számára értelmezhetetlen „képződmény” a női operatőr. Azontúl, hogy borzasztóan nehéz pálya, plusz kihívást jelent elfogadottá tenni, hogy nekünk is van létjogosultságunk hozzá. Nemrég tört ki a Szemem fénye című új magyar nagyjátékfilm forgatási szünete, úgyhogy kicsit még kóválygok, de nemcsak a fizikai kimerültség miatt, hanem azért is, mert ilyenkor olyan érzésem van, mintha túlélőversenyt csináltam volna végig. Fizikailag és mentálisan heteken keresztül napi tíz-tizenkét óra hosszat topon kell lennem.

Miért választottál ilyen nehéz szakmát?

Hogyan születik újjá egy ötszáz éves kiadvány?

A könyvrestaurátori műhely az OSZK mélyén található – hosszú folyosókon, kopottas liftekkel haladunk lefelé, míg egyszer csak oda nem érünk. Itt már szűkek, résszerűek az ablakok, megvilágítást inkább a lámpák, mint a délelőtti napfény ad, de Horváth Diána irodájából éppen a Dunára nyílik kilátás.

– Romantikusan hangzik, hogy az ember könyvrestaurátor, és van, amikor tényleg ilyen, amikor egy korvinával vagy ősnyomtatvánnyal foglalkozunk, de nemcsak restaurálunk, hanem megelőző- és tömegfeladatokat is ellátunk – kezdi Horváth Diána. Megőriznek, felméréseket végeznek, támogatják a feldolgozómunkát, raktározási feladatokat, tanácsokat adnak a tárolásra, képzik a kollégákat, hogy mire figyeljenek munkájuk során, melyek azok a szakmai fogások, amelyekkel még sok-sok generációnak megőrizhetik az állományt.

Ha egy restaurátor kézhez kapja az adott dokumentumot, felméri az állapotát, megtervezi a munkát, vizsgálatot kell végeznie: anyagvizsgálat, rostvizsgálat, meg kell néznie a papír, a bőr anyagát, egyszerűen mindent, ami egy ilyen tárgynál felmerülhet – meséli Horváth Diána. A könyv rengeteg anyagot vonultat fel. Mindenki a papírra asszociál, de a hordozó lehet pergamen is. A tintáknak, festékeknek is sok fajtájuk van, ezeket is ismerni kell, ahogy a kötésfajtákat és azok anyagát is: arany, selyem, bőr, pergamen. Sokrétű tudás szükséges hozzá. – Egy restaurátornak készítéstechnikai alapismeretei, kémiai és anyagismerete van. Minden az állapotfelméréssel kezdődik, ez határozza meg a restaurálási eszközöket, anyagokat, technikákat. Nem arról van szó, hogy megkapom a tárgyat és nekiesek a munkának, hosszas tervezés előzi meg. Fotódokumentáció is készül, minden munkafolyamatot rögzítünk – árulja el a könyvrestaurátor. Egy ilyen komplex szakma elsajátítása három évet vesz igénybe, azonban Horváth Diána kijavít: amikor ő tanult, a képzést megelőzte egy hároméves alapképzés, és még könyvkötő képzettséggel is kellett rendelkezni – ha összeadjuk, kijön a kilenc év. Nagyjából, mint az orvosi képzés esetében.

Futaki a miénk

Néhány évvel ezelőtt hívták fel a figyelmemet Futaki Attilára valahogy olyanféleképpen, hogy ő tényleg világhírű – kár, hogy Magyarországon kevesen ismerik. Gyorsan rendeltem tőle egy képregényt, amit az Előretolt Helyőrség-mellékletben hetente közöltünk, ez mára A kivarrt címmel franciául és magyarul is megjelent könyvben.

Beszélgettünk. És beszélgettünk. És beszélgettünk. Nyers volt, őszinte, lélekkel teli, egy tömbből faragott magyar ember. Szerettem. Azon kevesek közé tartozott, akivel talált a szó, és ha ritkán ugyan, de nem értettünk egyet valamiben, akkor sem várt el magyarázkodást, hogy én hogy merészelem azt gondolni, amit.

A beszélgetéseink mintegy hozományaként elindult egy képregénysorozat, ami a magyar rock történetét dolgozza fel 1960–1990 között, és aminek az első kötete tavaly karácsonyra megjelent. A következő lépésként képregényakadémiát terveztünk tető alá hozni, mert abban Attilának igazat adtam, hogy az igényes képregény több mint popkultúra, valódi művészet. A kompromisszummentes magyar képregénykultúrát szerette volna erősíteni, én meg szekundáltam volna hozzá az intézményi keretek kialakításával.

Túl közel

„Nem azért csináltam így végig ezt a filmezést, mert építeni akarok magamról valami acélszobrot, hanem nekem ez volt a stratégiám. Hogy mutassam mindig, hogy én milyen k…a erős vagyok; hogy nem kell ebbe belehalni, hogyha ez megjön, mint ahogy a Mama meghalt meg a nagybátyám meghalt” – mondja Einspach Gábor a film vége felé, és bár igaza lenne! Bár igaz lenne, hogy ebbe, a hasnyálmirigyrákba nem kell belehalni, hogy akarattal legyőzhető, és hogy úgy általában semmilyen rákba nem kell belehalni, sőt egyáltalán nem kell meghalni. Senkinek, soha többé.

De hát a hasnyálmirigyrákban megbetegedők nagyobb részének sajnos meg kell, a (filmben is citált) statisztikák rettenetesek. Hősünk mondatai a mágikus gondolkodás nyomait mutatják, de az vesse rá az első követ, aki halálos betegsége idején nem keres hasonló kapaszkodókat. Másmilyenek ugyanis nincsenek.

Gábor és volt felesége a film első felében annak a vélelmüknek is hangot adnak, hogy a válásuk és a betegség között összefüggés lehetett. Noha ez természetesen bizonyíthatatlan – mint ahogy az ellenkezője is –, jól érzékelteti azt a hirtelen pánikot és tanácstalanságot, amely sorsfordító pillanatokban jellemez bennünket. A „normál üzemmenet” esetén érvényes igazságaink és tájékozódási pontjaink hirtelen érvényüket vesztik, és a háló, amelyet a családunk, a barátaink, a kollégáink, a munkánk feszített ki alánk, egyetlen pillanat alatt foszlik szét, mintha sohasem lett volna. Halandóságunkból fakadóan ehhez az elbizonytalanodáshoz nem is kell olyan sok, sőt kis túlzással mindig a mezsgyéjén járunk: a biztonságtudatból, amelyet a hétköznapokban a legtermészetesebbnek hiszünk, akár egész könnyen és váratlanul is kizökkenthet bennünket valamilyen esemény vagy felismerés.

Minden hang mögött ott az alkotó ember

A tatárok Magyarországban nem jó drámája Kisfaludy Károlynak – mondták a közönségtalálkozón egyetértésben Szőcs Artur rendezővel. Az újabb miskolci színrevitelhez teljesen átírták. De ha nincs erős alapanyag, mi motiválja a zeneszerzőt?

Nem feltétlen a darabból kell kiindulni, máshonnan fogtam meg a dolgot. Engem elsősorban a drámában szereplő népcsoportok kulturális, zenei világa, hagyományai inspiráltak. Eleinte nem is konkrétan a darabbal foglalkoztam, hanem inkább a „háttér” érdekelt. Sokat hallgattam mongol, tatár népzenét, keresgéltem, hogy milyen hangrendszer, hangzásvilág jellemzi őket. A cigány zenével is sokat foglalkoztam, a magyar népzene pedig alapvető számomra.

A zeneszerzőnek segít, ha például ezekre a népzenei hagyományokra támaszkodhat, vagy inkább korlátozza a szabadságát?

Kell értenie a mai tinédzsernek, hogy a faterék miért rajongtak ezért?

Heroikus munkát végez, gigantikus ismeretanyag van a birtokában, ő tud mindent a magyar rockzenei világról, műfajtörténeti könyvei megkerülhetetlenek – ilyen érvekkel ajánlotta mindenki, hogy Jávorszky Béla Szilárd zenei szakírót kérdezzem, ha a zenével kapcsolatos generációs élmény érdekel. Fő szakterülete a rock-, a folk-, a jazz- és a kísérleti zene, doktori disszertációját 1991-ben zeneszociológiából írta. Ő a Magyar Popkulturális Értéktár felelős szerkesztője, a Magyar Zene Háza Nekünk írták a dalt! – A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai 1957-től a rendszerváltozásig című időszaki tárlatának egyik kurátora.

Mi kell ahhoz, hogy a zene által közösség keletkezzen? Hogyan működött ez az elmúlt évtizedekben, és milyen esélyei vannak manapság annak, hogy generációs élmény szülessen?

Egyfajta szubkultúrának kell kialakulnia körülötte, amely általában nemcsak a zenében manifesztálódik, hanem viselkedésben, divatban, idolokban, jóval szélesebb körben, mint amit maga a zene feltételez. Nyilván az 1960-as években, amikor én még csak megszülettem, a generációs élmény sokkal erősebben működött, mint később. Már csak azért is, mert minden szempontból kevesebb lehetőség volt. A populáris zenei folyamat nagyjából az 1970-es évekig egy irányba haladt, majd elkezdett szálakra bomlani, fragmentálódni. Az egydimenziós intézményrendszernek alapvetően persze csak hátránya volt, de mégiscsak azt eredményezte, hogy ugyanazt az egyetlen televízióadót nézte az ember, ugyanazt az egyetlen állami rádiót hallgatta, óhatatlanul megismerve azt a zenét is, amely nem érintette meg feltétlenül. Nekem az alapélményeim a kemény rockban vannak, de nyilván a Bergendyt, a Neotont vagy a Fonográfot is ismerem. Hogy a ’60-as, a ’70-es, a ’80-as években felnövőknek még volt generációs zenei élményük, amely nagyrészt annak is köszönhető, hogy az egyetlen médián keresztül mindenkihez eljutott a sugárzott tartalom – függetlenül attól, hogy az ember szerette vagy sem az adott zenét. Kamaszként az energiát kerestük mindenben. Nálunk még az underground–overground, vagy az offstream–mainstream közötti sokkal élesebb határ feszült. Nekünk ciki volt például a Bergendy vagy a Neoton. A gyerekeimen, akik a kilencvenes évek elején születtek, viszont azt látom, hogy nekik sokkal természetesebb az átjárás a mainstream és az underground között. Nincsenek olyan erős felvállalásaik egy-egy műfaj kapcsán, és nagyon széles palettáról hallgatnak zenét.

A nagy magyar rock and roll svindli

A hatvanas években, a hiánygazdaság korszakában minden helyettesített valamit: demokráciát a népi demokrácia, az autót a Trabant, a kávét a cikória. A lényeg az volt, hogy senki ne úgy nézzen ki, mint a KISZ-es igazolványába ragasztott képe, illetve lehetőség szerint eleve kerülje el az ehhez hasonló szervezeteket, ami azért is volt nehéz, mert szinte mindent a KISZ szervezett, részben a rock and rollt is. Még diák voltál, de már minden arra emlékeztetett, hogy hamarosan melós leszel, azaz véget ér a lázas ifjúság, addig meg minek ugrálni.

Mindennek megvolt a másolata, még a klasszikus képregényeknek is. Ez volt a hívogatóan színes Füles, amiben vetésforgóban jöttek a viccek, a rejtvények és a képregények. 1957. február 3-án jelent meg először, amikor már megszűntek a forradalom szórványharcai, és kezdetét vette a kőkemény megtorlás, és az életben nem a Skandi módra rejtvénytípus volt a legnagyobb talány. A hatvanas évek rajzos történeteiben még nem a klasszikus képregények kabalaállatkái mosolyogtak ránk, még messze volt Pif vagy a Disney-féle állatkert, jórészt Korcsmáros Pál és Zórád Ernő zseniális rajzain a klasszikus regények felképesített adaptációit láthattuk. Máig sem tisztázott okokból a balosnak mondott, de még így is nagyon kapitalista Pif újságok megjelentek a magyar újságosbódékban, talán azért, mert valaki elhitette az Ifjúsági Lapkiadó igazgatóságával, hogy ha egy gyerek tíz percig pislogva bámulja magát Pifet, akkor az Leninné változik.

Az ötvenes évek második felében, amikor a legnagyobb energiák nem a részecskegyorsítóban szabadultak el, hanem a rock & roll táncesteken, mi, magyarok nem a tánccal voltunk elfoglalva, hanem azzal, hogyan kell szétvágni Sztálin szobrát, és milyen messziről kell elhajítani a Molotov-koktélt. Vagyis a forradalommal. Utána pedig azzal, hogyan tüntessük el 1956 nyomait, a legbiztonságosabb trezorba helyezve az emlékeket: a szívünkbe. Amikor a megtorlások után elindultak a tánciskolák, a zenészeknek még nem volt lila zakójuk párducmintás gallérral.

Top 10 tudományos-fantasztikus film a jövőről

1. Érkezés (Denis Villeneuve, 2016)

Denis Villeneuve-re leginkább a Dűne rendezőjeként gondolunk, pedig ő rendezte az Érkezés című filmet is, a műfaj talán legjobbját. A barokk zeneművek szerkezetét idéző alkotás története látszólag egyszerű: egy nyelvésznő megfejti az űrlények kommunikációját. Valójában azonban arról szól, hogy miért vagyunk mi, emberek a Föld nevű bolygón. A rendező nem arról fest képet, hogy miként pusztítja el magát az emberi faj, hanem arról, hogyan jön majd el a világbéke akkor, amikor a maga teljességében leszünk képesek látni az életet. Akkor, amikor megzabolázzuk az időt.

A főszereplőnő a film végén csak ennyit kérdez a férjétől: