Best WordPress Hosting
 

Tóth Barnabás: A sakk szexi is lehet

Nem idegenek számodra az adaptációk, rendezői pályádon már találkoztál feldolgozásokkal. Az Akik maradtak F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyve alapján készült. A Mesterjátszma viszont szabad feldolgozás, és valóban: sokban különbözik a kiindulóponttól, Stefan Zweig Sakknovellájától. Melyek voltak azok az elemek, amelyeket az eredeti írásból mindenképp meg szerettetek volna tartani?

Erre a legjobban Tibor (Fonyódi Tibor, a Mesterjátszma forgatókönyvírója – a szerk.) tudna válaszolni, mert időrendben nála kezdett a történet torzulni. Zweig Sakknovelláját átfordította térben és időben, magyarosította: ’41-ből és az eredeti helyszínről, egy hajóról átmentünk ’56-ba, egy menekültvonatra. Ami sajnos nem változott, az az elnyomás pszichológiája és dinamikája. Szomorú, de minden korban ugyanúgy működik – nálunk a kommunistákkal, a szövegben pedig a nácikkal kapcsolatban.

Zweig novellája elsősorban filozófiai mű, amely a mindenkori elnyomásról, tartásról és kiszolgáltatottságról mesél. Nos, Tibor nem egyet csavart a történeten. Egyiket sem árulhatom el, de két ponton úgy belenyúlt, hogy az egésznek lett egy zsáneresebb, krimisebb, pszichothrilleresebb rétege. A film végkimeneteléig vezető út nagyrészt az ő érdeme.

Paulina: Sok csoda történt velem

Kevés olyan magyar énekesnő van, aki a zongora mellől énekel, ettől talán még különlegesebb atmoszférájúak a dalaid. Megfigyeltem, hogy másképp énekelsz a zenekarral, mint amikor zongorázol…

A zenekar-alapítás nagyon fontos lépés volt az életemben. Nem bújhatok el másfél órára a zongora mögé. Fontos, hogy a közönség lásson, és az együtt zenélést is nagyon élvezem. De a koncertjeink egyik kötelező eleme, hogy odaülök a zongorához, akárcsak az Ajándék című dal zárásként.

Egyéves koromban kezdtem el nyomogatni otthon a szintetizátort, mivel más hangszerünk nem volt. Anyukám is zongorázott. Hatévesen beírattak zeneiskolába, hét évig tanultam. Sosem szerettem igazán tanárhoz járni, unalmasnak tartottam. Anyukám szerint az volt a fordulópont, amikor közöltem, hogy szeretnék ugyan zongorázni, de szívesebben játszanám a saját dalaimat. Akkor esett le neki, hogy nem a zongorázást unom, csak a körülményeket. De egy kicsit megbántam, hogy nem tanultam tovább, mert néha jól jönne, ha jobban tudnám a zeneelméletet.

Tegyük félre a szerénységet – Borlai Gergő a magyar jazz színvonaláról

Nagyapáink idején vidéken a fontos dolgokat kidobolták. Tudom, hogy ez egy kicsit furcsa analógia, de te dobosként azt a megbízatást kaptad, hogy vidd hírét a magyar jazznek, azaz dobold ki a világnak. Hogyan teszel ennek eleget?

Nekem elég sok követőm (több mint 65 ezer) van ahhoz képest, hogy dobos vagyok és nem azt a generációt képviselem, amelyik a nap minden percét a közösségi médiának szenteli. Elsősorban ennek a követőtábornak tudom bemutatni a magyar jazzt. A megbízatást nagyon szép és izgalmas feladatnak, megtiszteltetésnek tartom, ugyanakkor örülök, hogy jobban feltérképezhetem a magyar jazzt, hiszen már 14 éve nem lakom itthon.

Ennek a megbízatásnak köszönhetően tulajdonképpen virtuálisan hazajössz?

„Átélve Isten győzedelmes mosolyát, hogyan vénülhetnék meg?”

Egy nagyon direkt meghívással kezdődött a szakmai pályája, életútja. Mi történt önnel kilencévesen a templomban?

Nem meghívással, hanem kinevezéssel. Mindenki életében van több-kevesebb ötlet, amit a teológia idea impulsának nevez, belénk öntött ismeretnek. Ezek között van természetes és természetfölötti is. Kilencévesen már régóta ministráltam Almásfüzitőn, és amíg vártuk a tisztelendő atyát a sekrestyében, bejött Jézus az ajtón. És nem nézett senki másra, csak négyen voltunk, fogta a nagy misekönyvet, odalépett hozzám, a szemembe nézett, és azt mondta, hogy te fogsz nekem ministrálni. A szó eredetileg szolgálást jelent. Nem kérte, hogy jönnék-e, hanem kinevezett. Ebből aztán papi hivatás lett, sőt annál több is. Akkor kezdtem megérteni, hogy az emberi élet értelme a többé levés. Hogy lépjünk ki önmagunkból, gyűjtsünk új értékeket, gazdagodjunk gondolkodásban, szeretetben, érzelmi világban és a végtelenben.

És valahogy minden igazán értékes dolog, ami nem rombol, mind-mind telítődik szépséggel. A nagy alkotó úgy alkotta meg ezt a világot, hogy minden fejlődjön. Annyi csoda van: az ásványok, az anyag, a makrokozmosz, a mikrokozmosz, tehát a csillagvilág, a kicsiny világ, a dolgok világa, a sejtek. Csak nem vagyunk rá alkalmasak, hogy észrevegyük. Az a célunk, hogy alkalmassá váljunk. És közben ki kell képeznünk magunkat, hogy észrevegyük, ami nem igazi érték. Az ember telítődik, van, aki jóval, mások rosszal. Káin és Ábel harca örök a világban, mert szabad akaratunk van. Megértettem, az a küldetésem, hogy ragyogjak, sugározzak. Szenvedés nélkül pedig nem megy.

„Mindig egy hosszú kutatási és terápiás folyamat, amikor az ember ír és próbálja felismerni magát” – interjú Reisz Gáborral

Reisz Gábor legújabb alkotása, a Magyarázat mindenre (Reisz Gábor, 2023) a Velencei Filmfesztiválon elnyerte a fődíjat. A filmet óriási sikerrel játsszák a mozik hétről-hétre. A szegedi Belvárosi Mozi közönségtalálkozója után kérdeztük a rendezőt, többek között a filmkészítés kezdeti éveiről és a történeteiben lévő személyességről is. Mátó Gábor: Olyan 16-17 éves voltál, amikor eldöntötted, hogy filmkészítéssel […]

Örvénylő csend és állandó jelenlét – Interjú Gyémánt Bálint gitárossal

A hamarosan érkező lemezed, melyet a saját trióddal adsz ki Vortex of Silence címmel, a német Jazzhaus Records gondozásában kerül majd a polcokra. A külföldi kiadás, úgy sejtem, nem független attól a ténytől, hogy Harcsa Veronikával közös zenekarotok egészen az első kiadványtól fogva német illetőségű kiadóknál jelentette meg az anyagait – előbb a Traumton vállalta a kiadást, majd legutóbbi lemezetek, a 2022-es About Time pedig már úgyszint a Jazzhaus katalógusában kapott helyet. Hogyan alakult ki nálatok a németországi kapcsolat?

Veronika ötletével kezdődött minden. Mikor elkezdtünk együtt kompozíción, saját lemezanyagon gondolkozni, még nem volt tervben a külföld felé való nyitás. Azonban mikor elkészültünk az első albumunkkal, nem tudtuk, kihez forduljunk a kiadás ügyében. Így, mivel korábbi tapasztalataink azt mutatták, hogy külföldön sem lenne reménytelen a helyzetünk, Veronika elkezdett „házalni” az anyagainkkal. Utánanézett, hogy a kedvenc zenekaraink merre szoktak játszani, hol adnak ki lemezt Németországban. Aztán egyszer talált egy cikket, amely tíz jazzkiadót szedett listába – mind a tíznek el is küldte a felvételeinket. Természetesen egyiktől sem kaptunk választ az első körben, sem a másodikban. Harmadik próbálkozásra viszont a Traumtontól Stefanie Marcus válaszolt Varonikának, hogy érdekelné az anyagunk, és hogy mikor jár legközelebb Berlinben, mert szeretne személyesen is találkozni. Veronika másnap délelőtt a német fővárosba repült, délben már hívott engem, hogy: „Nem fogod elhinni, de van német kiadónk!”

Ez mennyiben alapozta meg a külföldi, szűkebben a németországi vagy nyugat-európai lehetőségeiteket? Tényleg sokat tud számítani egy ilyen rajt, vagy inkább csak a térségbeli zenészek által hangoztatott-éltetett mítosz, hogy ezzel dobbanthat igazán nagyot a világ közönsége felé egy projekt?

Filmtörténeti kuriózumok az „átkosból”

Az egykori keleti blokk országainak „nemzeti mozijai” aligha ismeretlenek a világ filmkedvelői számára. A hidegháború idején kialakult kulturális megosztottság és konfliktusok ellenére Lengyelország, Magyarország, a volt Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia számos filmkészítője az 1950-es évektől az 1980-as évekig nemzetközi elismerésben részesült. Itthon és külföldön egyaránt kevésbé ismertek és ritkán láthatók a háború utáni Kelet-Európában a nagy állami játékfilmstúdiókon kívül zajló filmkészítés produktumai. A kiállítás bemutatja a háború utáni időszakban itthon létező filmkészítés és korai videós gyakorlat sokféleségét, és azon művészek és amatőrök, valamint profik munkáit, akik a korlátozások ellenére független és kísérleti alkotásokat készítettek mind önállóan, mind pedig kisebb, államilag finanszírozott amatőr filmklubok, fesztiválok és stúdiók támogatásával. A kiállításról Kigyós Fruzsina kurátor beszélt lapunknak.

Film a múzeumban?

Pontosan ez az a kérdés, mely foglalkoztatott bennünket a kiállítás létrehozása során. Mivel itthon ritkán lehet látni ilyen tematikájú tárlatokat, ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy a film is teret kapjon a kiállítóterekben.

„Nem a hatalomra nyomultam, egy projekt volt a fejemben” – Batta András hetvenéves

Batta Andrással, a Magyar Zene Háza ügyvezető igazgatójával találkoztunk.

A szüleim „civilek” voltak: édesapám vezető jogtanácsos, édesanyám a születésemig minisztériumi tisztviselő. Nem muzsikáltak, de művészkörökben mozogtak; koncertekre, operaelőadásokra jártunk. Egy vékonyka örökletes szálat mégis felmutathatok, az anyai ágon egy nagybácsit: abszolút hallású, nagyon jó zenei képességű férfiút. Tehetségesen hegedült, az anyagi körülményei miatt nem válhatott profi zenésszé. Néha játszottam neki, meg együtt is cincogtunk valamit hegedűvel és csellóval.

Miért a csellót választotta?

„Minden üres időszeletet igyekszem olvasással kitölteni” – Járvás Péter Kuszma irodalmi blogger

Az egyik legelismertebb hazai irodalmi blogger vagy, az olvasóközönség a Kuszma nicknév alatt találkozhat a recenzióiddal. Munka ez, amit napról napra végzel?

Nem, inkább hobbi. Sőt már-már rutin. Igazából csak leírom, amit gondolok, mintha magamat kéne meggyőznöm, hogy tényleg azt gondolom. Általában meg is győzöm, de van, hogy bizonytalan maradok. Aztán olyan is van, hogy nem gondolok semmit egy adott könyvről, de többnyire ilyenkor is el tudok magammal beszélgetni valamiről – érdekes módon ezek az értékelések szerintem kifejezetten jól szoktak sikerülni. Szóval valójában csak hangosan gondolkodom. És nem tudok elmenni amellett, hogy meglepőnek találom a „legelismertebb” jelzőt.

Pedig akár véleményvezért is írhattam volna, hiszen sokan adnak a szavadra, a kritikáidat rengetegen olvassák. Miért választottad ezt az oroszos hangzású álnevet?

„Nem én vagyok a fontos, hanem a dalok” – Für Anikó az énekesi karizmáról

Az október 25-ei sajtótájékoztatón bájos jelenetek sorában mutatkoztatok be a duettpartnereiddel, és főleg azt tudtuk meg, melyikükkel hogyan és hol ismertétek meg egymást, de arról, hogy a lemezre miért éppen őket hívtad-hívtátok meg, és hogy melyikük miért egyik vagy másik számban működött közre, nem árultatok el részleteket. Bizonyára minden esetben alapos oka volt a döntésnek, ezekről a megfontolásokról kérdeznélek. Mik voltak a te preferenciáid, ki hogyan jutott eszetekbe, és hogyan illeszkedett a koncepcióba?

Fokozatosan alakult így minden. A férjem, Fekete György szövegíró és zeneszerző nagyszerű ötlete alapján indult el a gondolkodási folyamat, hogy „reanimáljuk” Hrutka Róbert és Jamie Winchester csodálatos dalait, amiknek korábban nem volt magyar szövegük. Úgy gondoljuk ugyanis, hogy az emberek akkor tudnak igazán magukhoz ölelni egy-egy dalt, ha az anyanyelvükön hallják. A fantasztikus magyar szövegeket is Gyuri írta, aki nem kezdő ebben a szakmában: a Dögkeselyű zenéjével, librettójával és dalszövegeivel például annak idején megnyerte a Madách Színház pályázatát, és már az előző lemezemnek, a 2018-as Magyar hangja vagyoknak is ő írta a szövegeit (a cím arra utal, hogy sok külföldi sztárnak voltam-vagyok a magyar hangja). Rengeteg dal terítékre került akkor, egy albumra nem is fértek fel. Hittünk-hiszünk abban, hogy az érdeklődés és a szeretettség, azaz egy új lemez sikere nem lehet cél, csak következmény: nem piaci meggondolások vezettek bennünket. Először kevesebb közreműködőben gondolkodtunk, de aztán én azt javasoltam, hogy ha tíz duett, legyen tíz duettpartner – és mindenki első szóra igent mondott, pedig a felvetésem először csaknem lehetetlennek tűnt. 12 dal van a lemezen, az elsőt és az utolsót egyedül éneklem. Egy párkapcsolat stációin haladnak végig, és korunk húsba vágó egyéb témáit dolgozzák fel. „Hosszú szülés” volt a megalkotása, de a két év Covid is közbeszólt – és amúgy sem volt miért sietnünk. A lemezbemutató koncert január 25-én lesz az Örkény Színházban.

Arról, hogy kiket hívtunk meg közreműködőnek, főleg érzelmi-személyes kötődések döntöttek. A mérhetetlen szimpátia, amelyet irántuk érzek-érzünk. Minden esetben a dalokhoz választottuk a partnereimet; azt gondoltuk át, melyik melyiküknek állna a legjobban. Petruska Andrást Gyuri nagyobbik lánya, a színész Fekete Linda révén ismertük meg. (Linda latin-brazil zenei koncertjeivel beutazta Magyarországot, és ennek révén rengeteg zenészt ismert meg.) Gerendás Péternek tíz éven át dalszövegeket írt a férjem, Epres Attila kollégám volt az Örkény Színházban, Schrott Péter és Schwartz Dávid elképesztő hangi és előadói adottságait a 2013-as szombathelyi Jézus Krisztus szupersztár-előadáson ismertem meg, Kálloy Molnár Péterrel kölcsönösen lelkesedünk egymás zenei albumaiért, Roy-jal anno a Tankcsapdás MTV Icon-on álltunk egy színpadon, Hrutka Róberttel pedig már húsz éve dolgozom együtt. Heincz Gábor Biga is régi barát, csakúgy, mint Nagy Ervin, akivel együtt éneklünk Dés László-dalokat Laci Így öten című koncertműsorában.

„Ez szórakoztató irodalom, a strandon kell olvasni” – Bősze Ádám az új könyvéről

Törvényszerű, hogy a zeneszerzők, alkotók szerelmi élete izgalmas, könyvbe kívánkozik? Vagy legtöbbször éppen annyira érdekes, akár egy könyvelőé?

Szerintem a zeneszerzők szerelmi élete pont olyan unalmas vagy érdekes, mint egy könyvelőé. Nem hiszem, hogy túlságosan különbözne az „átlagemberek” szerelmi életétől. Úgy képzelem, hogy kinek milyen a szerelmi élete, az inkább személyiség, mintsem foglalkozás kérdése. Azért lábjegyzetként hozzáteszem, hogy minden valószínűség szerint, akik reflektorfényben élik az életüket, vagy akár csak azzal kell számoljanak, hogy az utcán felismerik őket – és a könyvben szereplő zeneszerzők között sok ilyen volt –, azok másképp reagálnak a magánéleti közeledésekre is, és gyakran ki vannak téve annak, hogy határozott választ adjanak intimebb kérdésekre. Egyszerűen arról van szó, hogy a híres emberek bulvártémái érdekesebbek az átlagemberek bulvártémáinál. Ezért született erről a könyv.

Hogy azt mondod, bulvár, az nem becsmérlése egy kicsit a könyvnek?

Pénteki kultúrrandi Nitával, az imanexperiment producerével

2014-ben lettél producer. A zenéléssel kezdődött, vagy ez hozta magával, hogy szólóban zenélj?

2014-ben töltöttem le az Abletont, akkor kezdtem beletanulni autodidakta módon, és akkor indult el ez a projekt. Pár demót készítettem. Utána 2015-ben volt az első nagy fellépésem, a Rakéta Fesztiválon debütáltam. Akkoriban robbantak be a loop-művészek a YouTube-on. Előtte sok-sok évig zenekarban játszottam, de mellette mindig volt szólóprojektem is, főleg akusztikus gitárral, mert az volt a legegyszerűbb. Régen is megvolt az elképzelésem arról, mit szeretnék csinálni szólóprojektként, viszont még nem tudtam, hogy létezik olyasmi, hogy producer-zeneszerzés és hogy egy zenei producer mivel foglalkozik. Utánanéztem, milyen módszerrel dolgoznak ezek a loop-pedálos előadók, és így találtam rá az Abletonra. Mostanra pedig már producerként hivatkozom magamra.

Sokféleképpen jellemzik a zenéd. Te hogyan szoktad bemutatni?

„A legjobb, ha rám az előadások alatt nincs szükség” – A színházi élet rejtett hőse, a súgó

Ha most azt mondanám neked, szeretnék súgó lenni, mi lenne az első kérdésed?

Hogy mennyire szereted a színházat, és mi a célod ezzel.

Ezt csak lázas elhivatottsággal lehet csinálni?

„Semmi mozgás nem volt, csak síri csend és hőség” – El kell mesélni, mi történt Csernobilban

Hogyan kerül egy kárpátaljai magyar orvos Csernobilba?

1986. április utolsó napján behívott az igazgató főorvosom, és megkérdezte, mit tudok a Csernobilban történtekről. Azonnal kiderült, hogy tudatlanok és tájékozatlanok vagyunk, ezért előszedtünk egy térképet, megnéztük, hol van Csernobil, és összeraktuk a képet, hogy van ott egy ipari központ, egy atomerőmű, ott történt valami, mert közben a nyugati rádió informált bennünket. Annyit tudtunk, hogy a főnökök döntöttek arról, mennünk kell segíteni a helyieknek, de hogy miben, hogyan, mikor, azt nem mondták meg. A balesetet követően 36 órával döbbentek rá a központban, hogy a lakosságot ki kell telepíteni. Kutyafuttában ezer autóbuszt vezényeltek Pripjatyba, ahol az erőmű alkalmazottai laktak, és két óra alatt kitelepítették az úgynevezett egyes zónát, vagyis az abszolút veszélyeztetett harminc kilométeres körzetet – Pripjatyot és száznyolcvan falut. Azt mondták az embereknek, hogy csak három napra utaztatják el őket, amíg az ezért felelősök rendet teremtenek, de a három napból mérhetetlenül hosszú idő lett, soha nem telepítettek vissza senkit.

Más kérdés, hogy nagyon sokan visszajöttek, és sokakat befogadtak az úgynevezett második zónában rokonok, ismerősök, együttérzők. Ez az egyes zónát övező, feltételesen szennyezett terület. Az első napok támogatással, együttérzéssel teltek, de ahogy múlt az idő, az emberek elégedetlenkedtek, összetűzésekig, sőt tettlegességig is elfajult a helyzet. A kitelepítettek légüres térben leledzettek, lakhelyükre visszatérni nem lehetett az egyes zónába, az óra ketyegett, a gyerekeknek iskolába kellett járniuk, meg hát élni is kell valahol. Akkor döntött úgy a kommunista párt Központi Bizottsága, vagyis a szakértők, hogy a kettes zónában lakóházakat építenek és oda költöztetik be az ideiglenesen hajlék nélkül maradtakat.

„Egy jó szöveg olyan, mint a szív felé kilőtt nyíl” – Berényi Emőke vajdasági irodalomterapeutával beszélgettünk

Mikor olvastál a legtöbbet?

Egyetemistaként. Volt olyan nap, amikor négy könyvet olvastam el. Persze a vizsgaidőszakban, amikor a vajdasági magyar irodalom vizsgámra készültem. Előtte is szerettem olvasni, bár kamaszkoromban volt pár év, amikor az álmodozáson és a barátnőkkel való beszélgetésen kívül nem nagyon csináltam semmit. Aztán amikor megszületett a kisfiam, az az idő is eltűnt, amit olvasásra szánhattam volna. És rájöttem, hogy bizonyos témák már nem fekszenek. Például megpróbáltam elolvasni Zoltán Gábor Orgia című, nyilas kínzásokról szóló regényét, és nem ment, pedig korábban meg se kottyant volna.

S a gyerekkor? Jártad a könyvtárat új olvasmányokért?

Felcsapom a kuka tetejét, és pontosan látom, ki milyen ember

Református lelkész szerettem volna lenni, valamiért mégis a rabbiképzőben kötöttem ki – jegyzi meg a kukásember, az egykori olimpikon az edzőterem előtt, ahol gyerekek birkózóedzőjeként tevékenykedik. Amilyen kusza ez a mondat, épp olyan szövevényes Nagy Béla élete is. Mintha öt-hat különböző történet keveredne össze, olyan lehetőségek, amelyek valahogy mindig kisiklanak az ember kezéből. De a beszélgetés során mégis az derül ki, hogy végre találkoztam valakivel, aki épp úgy él, ahogy szeretne.

Nagy Béla a magyar olimpiai birkózóválogatott tagjaként 6. helyet szerzett 1988-ban a szöuli olimpián az 57 kilós szabadfogású birkózók versenyén, 1992-ben pedig Barcelonában képviselte Magyarországot, és 11. helyen végzett. A birkózás ma is az élete része, edzőként igyekszik átadni a tudását gyerekeknek – nagyon kemény napi munka után hetente háromszor a Kispesti Nehézatlétikai Sportiskola Klinga László Birkózótermében óvodásokat, kisiskolásokat tanít. Ingyen. Mert ennek van értelme, mondja.

– Jó gyerekkorom volt. Az igazi fateromat nem láttam, ötéves koromban lett nevelőapukám, és született két féltestvérem, ikrek. A nevelőapukám egy percig nem éreztette velem, hogy én nem vagyok a gyereke. Ez nagyon nagy dolog. Szeretet vett körül, pedig nagyon rossz gyerek voltam – meséli, amikor a gyerekkoráról kérdezem.

„Örülnék, ha jobban szeretnék és tisztelnék a macskákat.” – Interjú Törőcsik Franciskával

Október 19-én, végre megérkezett a magyar mozikba Szeleczki Rozália (Csodapunci, Rozgonyiné, Mióta velem jár) első nagyjátékfilmje, a Cicaverzum, amiben a Törőcsik Franciska alakította Fáni beleszeret szomszédja fekete macskájába, aki Patkós Márton búgó hangján csavarja el a lány fejét. A film sajtóvetítését követően volt szerencsénk beszélgetni Franciskával az alkotói folyamatról, Rozival való kapcsolatáról és a macskarasszizmusról. […]

The post „Örülnék, ha jobban szeretnék és tisztelnék a macskákat.” – Interjú Törőcsik Franciskával appeared first on Filmtekercs.hu.

Pénteki kultúrrandi Szövényi-Lux Balázs rendező-forgatókönyvíróval

Már egészen pici gyerekként mágnesként vonzott a történetmesélés. Milyen meghatározó emléket őrzöl ezzel kapcsolatban?

Talán épp hatéves voltam, és a szüleim válla mögül lestem a Muzsika hangját a tévében. Azt, amikor a katonák jöttek, nem nézhettem, az éneklős részeket ellenben még le is fordították, mert angol volt a szöveg. És rengeteget olvastak is nekem kicsi koromtól, én meg elképzeltem a meséket, és kis rajzokká alakítottam őket.

11 évesen kétórás bábfilmet kezdtél forgatni, amit három évvel később be is fejeztél, tehát nemcsak gyermeki fellángolásról volt szó…

Spoon The Boat – A Chef

A SÉF – Fekete Tibor

Az Eventrend Group üzemeltette Spoon Hajó executive Chefje kiemelt feladatának tekinti a márka hosszú távú képviseletét és fejlesztését.

A vendéglátás szenvedélye már fiatalon megfogta és az eltelt évek alatt egyre mélyebb tudássá vált. Azt kedveli a leginkább a munkájában, hogy megőrizheti és újra felfedezheti az elfeledett tradíciókat, miközben egyfajta tájékozódási pontként szolgál a csapatának. Büszke arra, hogy képviselheti a Spoon márkát és egy tehetséges konyhai csapat élén állhat.

„Úgy éltem meg, hogy a szerencse fia vagyok” – László Attila csaknem fél évszázada a pódiumon

Családi indíttatásból mentél a Műszaki Egyetemre?

Valamelyest. Kaposváron születtem, édesanyám matematikatanár volt, én pedig matematika–fizika szakos gimnáziumban érettségiztem. Az alap tehát adott volt. Akkoriban is zenéltem, nyolc évig hegedülni tanultam. Nem gondoltam, hogy pályát fogok módosítani, igen komolyan vettem az egyetemi tanulmányaimat. Városépítészet szakon diplomáztam, és az egyetemen nagyszerű barátokat szereztem. Neves és befutott építészek is vannak köztük, ma is tartom velük a kapcsolatot. Néhány napja épp a hetvenedik születésnapom alkalmából találkoztunk. Az építész pálya annyiban kötődik a zenéléshez, hogy abszolút humán és kreatív erényeket kíván – érdekelt ez is. De menet közben észrevettem, hogy amit az építész elképzel, és ami megvalósul, aközött sok állomás van, a vízió pedig sok helyen változhat – és változik is. Ettől idegenkedtem. A zenélés és főleg a gitár esetében egész más a helyzet. A gitáros és a hangszere között nincs senki és semmi. Ez kicsit kockázatos, de megvan a szépsége.

Úgy emlékszem, hogy Horváth Kornél ütős azt mesélte, te hívtad meg abba a különleges együttesbe, amit még az egyetemen alapítottál.