Best WordPress Hosting
 

Arthur Conan Doyle és Agatha Christie is Edgar Allen Poe köpönyegéből bújt elő

A bűnügyi történetek rajongói kellemes év eleji meglepetést kaptak a Netflixtől: egy klasszikus krimit váratlan csavarral a végén. A halványkék szemekben az idősebb, tapasztalt nyomozó, a Christian Bale által alakított Augustus Landor mellé tehetséges újonc – a Harry Potter Dudley-ja, Harry Melling – csapódik, hogy brutális gyilkossági ügyet oldjanak meg együtt. A helyszín a híres amerikai West Point katonai akadémia, a lelkes, fiatal kadét pedig nem más, mint Edgar Allen Poe.

Az a Poe, aki később a detektívtörténetek „feltalálójává” vált. Bár rövid ideig valóban járt a West Pointra, a Louis Bayard regényén alapuló történet nem megtörtént eseményt dolgoz fel. Ám tökéletesen visszaadja a 19. század elejének hangulatát, és azokat az elemeket – a sötét komorságot, morbiditást, misztikusságot – alkalmazza, amelyek később Poe írásművészetét jellemezték.

A nyomozóirodalom atyja

Nincs megalkuvás – Mécs Károly Jókai Mórról

A Kossuth-nagydíjas művész a Kőszívű – A Baradlay-legenda című új musicalban ismét Jókai egyik karakterének bőrébe bújt. A Magyar Kultúra Podcastok Talpig magyar című műsorában beszélt minderről.

A 60-as évek a történelmi kalandfilmek nagy korszaka volt. Egész Európában sorra készültek a nagy költségvetésű, látványos, ezernyi statisztát mozgató produkciók. Idehaza Várkonyi Zoltán volt a műfaj koronázatlan királya. Milyen volt egy ilyen szuperprodukció részesévé válni?

Komoly politikai tett volt akkoriban, hogy Várkonyi Zoltán filmre vitte a Baradlay család történetével ezt a hazaszeretet-apoteózist. Rengeteg munkával járt, és számos nehézséggel kellett megküzdenünk, hiszen valóban nem volt sok tapasztalatunk az ilyen nagyságrendű, csatajelenetekkel tarkított filmek forgatásában. Várkonyi Zoltán kétrészes filmje egy hatalmas, átfogó alkotás, arról beszél, hogy mit jelent számunkra a haza, mennyit lehet, vagy mennyit kell áldoznunk érte. Ne felejtsük el, hogy az 1956-os forradalom után pár esztendővel – a csalódottság dacára – még bennünk élt az a lendület és hevület, ami a nemzedékünket jellemezte. Nagyon inspiráló volt számunkra mindazt filmes körülmények közt megvalósítani, amit pár évvel korábban éreztünk.

Dráma Lego-figurákkal – Beszélgetés Szálinger Balázzsal

Aktuális emberi viszonyokról, problémákról írsz, legtöbbször történelmi kulisszák között. Miért?

Nagyon szeretem a történelmet, a magyar történelem különösen izgat. Gyakran megesik, hogy történelmi könyvek olvasgatása közben jön az a bizonyos szikra, ami egy színpadi mű alapja lesz. Megfog egy hangulat, vagy felkelti az érdeklődésemet valamilyen tisztázatlan részlet, amit szeretnék világgá kiabálni, és ennek remek eszköze a dráma.

Gyakran foglalkoztatnak a marginális vagy kevésbé ismert történelmi események.

„Nem az számít, hány éves az ember, hanem hogy van-e dolga a világban”

Mit gondolt gyerekkorában a halálról?

Amikor a nagyapám meghalt, még óvodába jártunk a húgommal a Rózsák terére, és a nagyanyám mindig eljött értünk. Aznap mondta, hogy nagypapa rosszul lett, vért hányt, kórházban van, és imádkozzunk érte. Nem lehetett megmenteni. Gyomorvérzése volt.

Idős volt?

Pénteki kultúrrandi Fehér Csenge íróval

A hogyan kerültél kapcsolatba az irodalommal témakörét most átugranám, helyette belevágnék a közepébe: épp a munkahelyedről érkeztél az interjúra, ahol szoftverfejlesztőként dolgozol. Szerintem megegyezhetünk abban, hogy az író-programozó kombináció elég szokatlan az irodalmi berkeken belül. Hogyan alakult ki nálad ez a párosítás?

Miután néhány évvel ezelőtt megszereztem a magyar szakos diplomámat az ELTE-n, fogalmam sem volt, hova tovább. Elég limitált lehetőségeim akadtak az álláskeresés során, utána pedig csak olyan pozícióban tudtam elhelyezkedni, ahol monoton és feleslegesnek tűnő munkát végeztem. Nem volt esélyem a fejlődésre vagy lehetőségem arra, hogy értékesnek érezzem magam. Rájöttem, hogy a hétköznapi foglalkozásom tekintetében valami egészen másba kellene belevágni, olyan tevékenységbe, amely folyamatosan kihívások elé állít és teret ad az egyéni képességek fejlesztésének, az önkifejezésnek. Így elvégeztem egy gyorstalpaló programozó képzést.

Végül is, a programozást is meg lehet élni alkotófolyamatként.

„Tulajdonos, vigyázz archívumodra” – Debreceni séták Térey Jánossal

„Kisfiam, apukád nem volt üveges, mondta apám, amikor a konyhán áthaladva elálltam előle a tévét – írta a Térey János Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai című, 2020-ban megjelent visszaemlékezésében. Mi az, amit kitakarunk a gyerekkor fénytől szikrázó üvegfelületéből, ami emlékeztet a tévék képernyőjére is. Persze, Térey gyerekkori élményanyaga elválaszthatatlan a Piac utcai sétáitól, miközben talán éppen arra gondolt, hogy ezúttal hogyan jár túl Thomas Lieven a németek eszén a Nem kell mindig kaviár című sorozatban.  És a széria főcímzenéjébe belehallja a Nagytemplom harangzúgását, a nagyerdei Klinikák virágágyásai mellett elhaladó villamos csilingelését. Míg azonban a régi tévéknek a bekapcsolás után át kellett melegedniük, addig az emlékek bekapcsolásához nincs szükség áramra, maguktól is működésbe lépnek, váltanak csatornákat, mintha valaki össze-vissza nyomkodná emlékezetünk távkapcsolóját. A Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásaiban összefonódik a tragikus eseménysorokkal teli családtörténet, a személyes sors és a város krónikája. 

Téreynek nem csak a tévé képernyőjével van különös viszonya, hanem a mozi vásznával is, amely remek felület ahhoz, hogy megjelenítse rajta a privát és a város emlékezetét. Nemcsak azt írja meg, hogy milyen volt apjával megnézi a Csillagok háborúját, megidéz egy másik vásznat is. Illetve nem is ő, hanem Hegyi Zoltán, a Sexepil egykori énekese. Térey csak idézi Hegyit.

1988 késő őszén történt, a debreceni IPK (akkori Ifjúságpolitikai Klub) nagytermében… Az énekes borközi állapotban így szólította meg a közönséget: „Mi van, mit ültök itt? Ez nem mozi. Álljatok föl, jó?… Addig nem folytatjuk a koncertet, világos?” Ezen a koncerten voltuk először egy légtérben, írta meg ezt a momentumot is Térey János a „Mit ültök itt? Ez nem mozi” – Szíves kalauz Debrecenben című, a Magyar Narancsban publikált cikkében. Akkor még nem ismertük egymást. Ő a Tóth Árpád Gimnázium végzős tanulója, akár össze is futhattunk volna az IPK mellett található Gambrinus közben is, de aztán Kemény István mutat be minket egymásnak egy év múlva, már a New York Kávéházban, de akkor nem jutunk túl a formalitáson. 

„Otthonról minden Nyugat” – A mozikban Cristian Mungiu új filmje, az R.M.N.

Három éve, nem sokkal a Covid európai berobbanása előtt először az erdélyi, majd a magyar, később pedig a román és a nemzetközi sajtóban is nagy visszhangot kapott a Srí Lanka-i pékek esete. A gyergyóditrói pékség alkalmazta a két szakképzett vendégmunkást, mivel helyben már nem talált munkaerőt. A helyiek először a zárt, Migránsmentes Ditrót akarunk nevű Facebook-csoportban kezdtek idegengyűlölő kommentelésbe, később pedig a templomban és a tanácsülésen követelték, hogy a vállalkozó ne telepítsen migránsokat a faluba.

Ebből az esetből merített ihletet a román új hullám egyik legismertebb alakja, Cristian Mungiu filmrendező. Az R.M.N. a tavalyi cannes-i filmfesztiválon mutatkozott be, és a romániai bemutató után, február közepén végre nálunk is a mozikba kerül. A film címe Románia mássalhangzóiból áll, de a mágnesesrezonanciás-képalkotás román rövidítésére is utal, azaz arra, hogy valójában mi rejtőzik az emberek legbensőjében.

Matthias (Marin Grigore), Rudi (Mark Edward Blenyesi) és Ana (Macrina Barladeanu)

A költő, aki úgy cikázott a magyar és amerikai egyetemek közt, mint senki más – 80 éves Oravecz Imre

Oravecz Imre Heves megyében, Szajlán született, édesapja gépkocsivezető volt, édesanyja pedig kevéske földjüket művelte. Oravecz 1962 és 1967 között az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetemen (ma: Debreceni Egyetem) magyar-német szakon tanult, a diploma megszerzése után Budapestre költözött, ahol segédmunkásként, mozi-üzemvezetőként, nevelőtanárként, az Európa Könyvkiadó titkáraként is dolgozott, majd 1970-től az MTI számára fordított. 1972-ben egy szerelmi csalódást követően előbb Párizsba disszidált, majd Londonba utazott, onnan pedig az Egyesült Államokba vezette az útja. Iowa Cityben hónapokat töltött egy nemzetközi íróprogram tagjaként. 1973-ban hazatért, ám 1976-ban ismét az Egyesült Államokba utazott, hogy a chicagói Illinois Egyetemen nyelvészetet és kulturális antropológiát tanuljon.

A későbbiekben is kalandos út állt a költő előtt: a rendszerváltozásig megjárta az Élet és Irodalom szerkesztőségét, a német líráról oktatott a Kaliforniai Egyetemen, majd egy nyugat-berlini ösztöndíjprogramban is részt vett. A rendszerváltozást követően visszatért Magyarországra, a Pesti Hírlap és az Új Magyarország munkatársa is volt. 1995-től 2005-ben történt nyugdíjba vonulásáig Piliscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen német irodalmat és amerikai őskultúrát tanított. 2001-ben visszaköltözött szülőfalujába, Szajlára.

Pályája nehezen indult: 1962-ben jelent meg első verse az Alföld folyóiratban, ám ezután egészen 1975-ig egyetlen hazai terjesztésű lap sem közölte munkáit. Ahogy egy interjúban elmondta, költészete „teljesen elütött attól, amit mások csináltak, ez már önmagában is hátrányt jelentett. Ezenkívül ellentétes volt a szocialista realizmus doktrínájával, amelynek a jegyében publikálni lehetett.” A határon túl, az újvidéki Híd című lapban 1968-ban több versét is leközölték. Ekkor fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy a verseiből kötetet is összeállíthatna, de a Szépirodalmi Kiadó visszautasította a kéziratát. Verseit végül a Költők egymás közt című antológiába válogatták be, amelyekről aztán Weöres Sándor méltatást is írt. Oravecz Imre első kötete 1972-ben jelenhetett meg Héj címmel.

Klasszikus női döntés – Interjú Helmeczy Dorottya producerrel

Egy beszélgetés során szóba került, hogy erdélyi vagy. Hol születtél? 

Szatmárnémetiben, a Partiumban, amelyet Erdély „klasszikus magyar részének” neveznek. Mégis a székelyeket irigyeltük, mert fel merték venni magyarul a telefont, mertek magyarul köszönni az utcán. Az anyaországi magyarokra végképp a szerencsés kiválasztottakként tekintettünk, amiért ők a határon belülre születtek. E két népcsoporthoz képest meghatározva magunkat könnyebben felvettük az áldozat szerepét. De ha valaki Erdélyben kisebbségben él, nem is elsősorban a magyarságon belül elfoglalt helye determinálja, hanem ahhoz az országhoz fűződő viszonya, amelyben él.

Esetemben a magyar–román ellentét komoly nyomokat hagyott a gyerekkoromon. Mindez sokat segített abban, hogy ambiciózussá váljak. Magyarként muszáj volt jól tanulni a román iskolákban, az embernek nem volt más választása, ha tovább akart tanulni. Hiába voltam évfolyamelső, a dicséretet akkor is egy gyengébb román tanuló kapta. Mivel az ehhez hasonló eseteket természetesnek vették Romániában, az ottani magyarokban erősen élt az érvényesülési vágy. A hátrányból így előnyt lehetett kovácsolni. A románok latinosan vidám nép, amit a partiumbeliek átvettek tőlük. Amikor ’89-ben, 12 éves koromban édesapám révén újrahonosítottak minket, és hivatalosan áttelepültünk Magyarországra, számomra meglepő volt, hogy rosszabb hangulatot tapasztaltam, mint Romániában. Megfelelési kényszert és érvényesülési vágyat hoztam Erdélyből, ami a mai napig meghatározza a munkámat.

Főszerepben Debrecen: filmek, amelyek kötődnek a városhoz

Légy jó mindhalálig (1960)

A történetet aligha kell hosszan ecsetelni bárkinek is: a Légy jó mindhalálig 1960-ban bemutatott fekete-fehér, egész estés film, amely Móricz Zsigmond azonos című regénye nyomán készült. A forgatókönyvet Darvas József írta, a filmet Ranódy László rendezte, zenéjét Szervánszky Endre szerezte, a főszerepben Tóth László látható.

Nyilas Misi második osztályos tanuló a debreceni bentlakásos kollégiumban. Eminens diák, aki mindenben igyekszik meglátni a jót. Iskola után felolvas a vak Pósalaky úrnak, aki megkéri Misit, játssza meg a lutrin a számokat, amiket megálmodott. Nyernek, de a fiú elveszti a szelvényt, ezért egyre nagyobb bajokba keveredik. Az igazgató kicsapással fenyegeti, Nyilas Misi pedig csalódik a felnőttek világában. Móricz Zsigmond regénye 1920-ban jelent meg folytatásokban a Nyugatban. Csak jóval később, az író magánlevelezéséből derült ki, hogy a Tanácsköztársaság bukása utáni meghurcoltatása ihlette Nyilas Misi történetét.

Egy szekérderéknyi vidámság száz vagon keserves sóhajtás helyett – 120 éve született Rideg Sándor, az Indul a bakterház írója

„Mert tuggya meg ország-világ, hogy én mindig jó szándékú gyerek voltam, csak mire a végire értem a szándékomnak, esett bele a fene.”

Törtelen látta meg a napvilágot 1903. február 12-én. Édesapja uradalmi béres volt, ezért ő maga is így dolgozott húszéves koráig. Öt elemit végzett csupán, utána pedig – híján a továbbtanulási lehetőségeknek – csikósnak állt, de volt katona, majd a Tanácsköztársaság bukása után gyári munkás, vasúti altiszt, péklegény a fővárosban.

„Konc bácsival megbeszéltük, hogy könyvet írunk a bakterházról. Ő előre ír egy előszót, én meg hátra. A ténsasszony nevit is kiírjuk, de csak kisbetűvel: őrá kár lenne a sok téntát pocsékolni.”

„Olyan ritka manapság az efféle makulátlan történet” – Koltai Lajos a Semmelweis-filmről

Számos film készült már Semmelweis Ignác életéről, köztük amerikai alkotás is. Miért kívánkozik filmvászonra a története, és milyen megközelítésben érdemes foglalkozni ezzel?

Semmelweis története számomra szép embermese arról, hogy valaki megtalálja a saját ösvényét, és mindenáron végigmegy azon. Ez az ember orvosnak született, mániákus eltökéltség jellemezte a sebészi pályán is. A kitartása, elszántsága egyedülálló, és engem ez érdekelt leginkább. A születés egyébként is misztikus dolog: a köldökzsinór elvágása körüli pillanatról még a filmben segédkező orvosok is azt mondták, hogy bibliai alapon lehet csak megközelíteni.

A film története egy évet ölel fel, a nagy felfedezés évét. Semmelweis a diplomája megszerzése után az Allgemeines Krankenhaus szülészeti osztályára került. A részlegnek rendkívül rossz híre volt a gyakori halálozások miatt. A film nyitójelenetében egy megesett utcalány inkább az ég alatt szülné meg a gyermekét; kézzel-lábbal tiltakozik, mikor a rendőrök erőszakkal beviszik az említett kórházba. Az ő történetét végigkísérjük a filmben. Engem személyesen is az foglalkoztat, hogy az akadályok ellenére miként járhatja végig az ember a saját útját. Semmelweis magára volt hagyva ebben a küzdelemben, a környezete és a felettesei folyamatosan bojkottálták a javaslatait. Egyedül egy osztrák bába, Emma áll mellé.

„Annyi mindent láttam már elpusztulni” – Interjú Győrffy Ákos költővel

1976-ban Vácott születtél. Korábban írói tevékenységed mellett egy budapesti iskolában mozgássérült gyerekeket tanítottál, később szociális munkásként dolgoztál hajléktalanszállón. Hogyan választottad ezeket a foglalkozásokat?

Úgy éreztem, hogy valami hasznos dolgot kell csinálnom, ha már mindenképp be kell lépnem a munka világába. Olyasmit, amiről azt gondolom, van értelme. Ebben nyilván benne volt, hogy soha nem volt érzékem és tehetségem az úgynevezett „normális” szakmákhoz. Soha nem tudtam elképzelni magam egy hivatalban vagy irodában. Mégis mit lehet ott csinálni? A periféria vonzott, azok az emberek, akik valamilyen határhelyzetben élnek. Nyilván nem függetlenül attól, hogy magamat is egyfajta határhelyzetben láttam mindig.

Sosem voltam igazán szociális lény. Introvertált, csendes kamasz voltam, akit az erdő, a Duna, a zene és az irodalom érdekelt. Ilyen alkattal óhatatlanul a perifériára sodródik az ember, elkülönül, járja a maga köreit. A mozgássérült gyerekek közel álltak hozzám, volt valami rokonság köztünk. Az ilyesmiről nehéz beszélni, mert nem arról van szó, hogy feltétlenül a segíteni akarás vezetett volna hozzájuk. Jól éreztem magam közöttük, és azt hiszem, ők is szerettek. Felismerték bennem azt, ami bennük is megvolt. A kiszolgáltatottságot talán.

Miért cívis a cívisváros? – Debrecen és nagyjaink

A cívisek az alföldi mezővárosok paraszti eredetű,

főképp földműveléssel foglalkozó vagyonos polgárai voltak. Sajátos életmódot

folytató réteg, amely konzervativizmusa révén zárt közösséget alkotott. A

„A családunk összes női tagja nagy hatással volt rám” – Terék Anna a nemzedékek által továbbadott tudásról

Amikor megkérdezem, mit ad neki az írás, ezt feleli: „Feszültséget, megnyugvást, álmatlan éjszakákat, megkönnyebbülést, kapcsolódásokat, gondolkodást, fájdalmat, örömöt, bizarr helyzeteket, önismeretet, önbecsülést, alázatot, szeretetet, találkozásokat, magányt és elszigeteltséget, türelmetlenséget és tehetetlenséget, felelősséget – de mindenekelőtt motivációt.”

Melegítsünk be! Hogy vagy, Anna, milyen volt számodra az ünnepek utáni januári időszak?

A január számomra mindig a megnyugvásról szól. A decembert akarva-akaratlanul is végigsieti az ember, mintha szilveszterig valóban mindent le kéne zárni, ráadásul ehhez társul az izgalom, a készülődés, a várakozás. Ehhez képest a január mindig hosszabbnak és nyugodtabbnak tűnik: leszedjük a díszeket, minden kopárabb lesz. Kellenek a nyugodtabb, egyszerűbb napok is, hogy kicsit begubózzon az ember; számot vessen, mi mindenre kell erőt gyűjtenie az elkövetkezendő hónapokban. A munkahelyemen viszont minden intenzívebb ilyenkor: ami feszültséget az ünnepek alatt összegyűjtenek a gyerekek, az januárban jön elő. De ez sokszor nagyon jó irányba tud terelni egy-egy munkafolyamatot.

„Ez az, amit csakis mi írhatunk meg” – Interjú Berta Zsolttal

A gyerekkor mindenki életében meghatározó. Az ön életét, szemléletmódját hogyan alakították a gyermekkorban szerzett élmények?

Igen, az meghatározó. Ezért hajlamosak is vagyunk a kudarcainkat, sikertelenségünket, inkompetenciánkat, tehetségtelenségünket, műveletlenségünket, bűneinket a gyerekkorunkra fogni. Nekem nem volt éppen habos torta a gyerekkorom, ezért aztán remek bűnbak lehetett. Egy darabig hivatkoztam is rá, főleg magam előtt; felmentettem magamat, de egy idő után már ciki, úgyhogy elhagytam. Helyette inkább a jelent és a környezetet, vagyis másokat hibáztattam. Hogy nincs idő, pénz, lehetőség stb. Tehát a nehéz gyerekkorom és főleg önmagam helyett már a nehéz felnőttkoromat okoltam. De most már ezt sem teszem. A nagyobb korban az a jó, hogy már reálisabban mérem fel, mennyi az én saram, és mennyi az ellenszélé. És már tudom, hogy az ellenszél a pálya tartozéka. És aki nálam sikeresebb, sőt értékesebb dolgokat tett le az asztalra – a kettő között nincs összefüggés –, nyilván az is ellenszélben dolgozott. Úgyhogy ne is beszéljünk a gyerekkoromról, vagy csak annyit mondok, hogy megerősített. Például kifejezetten nagy előny, hogy az ember nem tulajdonít önmagának túl nagy jelentőséget, és például nem kell végigélnie egy életet boldogtalanul, teszem azt áruházi osztályvezetőként vagy pénztárosként, abban a hitben, hogy híres és gazdag, Pulitzer-díjas újságíró is lehetne, ahogy azt gyerekkorában megbeszélte a szüleivel, akik azt mondták neki, hogy az lehet, ami csak lenni akar. Fordítva sokkal jobb.

Hogyan emlékszik vissza: gyerekként kereste a kiutakat, talált menekülési stratégiát, hogy megküzdjön a családjában bekövetkező drámai fordulatokkal?

Spielberg a kamera előtt – A Fabelman család

Szokás azt mondani, hogy a rendezők – írók, alkotók − mindig ugyanazt csinálják, egyetlen téma foglalkoztatja őket, és ha jók, akkor mindig másképp nyúlnak hozzá. Spielbergnél nehezen nevezhető meg egyetlen probléma. Azonosságként azt jelölhetjük meg, hogy pályája során folyamatosan tágítja az elbeszélésmód lehetőségeit, a történelmi és személyes drámák feldolgozásának perspektíváit, mindig a legújabb technológiát felhasználva. A rengeteg film, amely a nevéhez kötődik, az amerikai történelem árnyait és nagy alakjait, a 20. század nagy traumáit, a személyes drámák feldolgozását és a digitális média fejlődését veszi végig, dolgozza fel.

Új, életrajzi ihletésű filmje által megtudhatjuk, hogy mi mozgatja a fantáziáját, mi motiválja, ihleti, és mitől vált lételemévé az, hogy filmet készítsen – számára ugyanis, ahogy maga fogalmaz, a traumafeldolgozás módjáról van szó. A Schindler listája által került közel a zsidóságához, amely elől gyerekkorában menekült. A Ryan közlegény megmentését a 2. világháborúban rádiós operátor apjának ajánlotta, és az ő háborús élményeit dolgozza fel benne. A témában több kisfilmet is forgatott már gyerekként, és ezekről ebben a filmben is szó esik. Az itt felsorolt filmekhez kötődő személyes reflexióit a 2017-es, Spielberg című dokumentumfilmben el is mondta.

A Fabelman család esetében a névváltoztatással eltávolítja magától a gyermek- és serdülőkorát, felnőtté válásának éveit. Ez engedélyt ad számára a múlt egyes pontjainak módosítására – vagyis a jóvátételre. Itt sokkal kevesebb megértéssel viszonyul a szüleihez és a válásukhoz.

„Mindenkinek ajánlom, akinek volt gyermekkora”

Berentés Éva több évtizedes egyetemi munkája során legalább egy kisvárosnyi embert tanított egyetemi keretek között, felnőttképzéseken, vállalati tréningeken, itthon és külföldön egyaránt. Az érett személyiség című könyvének megírása után arra vállalkozott, hogy a Mindenható gyermekkor – A korai életévek hatása a felnőttkorra című új könyvében a fogantatástól kezdve rendszerezze azokat a tényezőket, amelyek segítik, illetve gátolják az egészséges személyiségfejlődést. A kötetben arra is kitér, hogy miként lehet feldolgozni a gyerekkorban átélt traumákat, hogyan lehet jobb szülővé és egyben érettebb személyiséggé válni. A könyv mindenkinek szól, aki volt gyerek, akinek van, vagy volt gyermeke, aki bármely életterületen emberekkel foglalkozik.

Manapság nagyon népszerűek a pszichológiai

könyvek, a sikerlistákon az első húszból öt-hat biztosan ezzel a témával

A mesterséges intelligencia feleslegessé teszi az írókat?

Az elmúlt években a mesterséges intelligencia (MI) hatalmas előrelépést tett az emberéhez hasonló szövegek létrehozásában. Ennek eredményeként az MI egyre általánosabbá válik, a vállalkozások a marketingszövegektől a pénzügyi jelentésekig már számos területen használják. Ugyan az MI által írt szövegek még messze vannak a tökéletestől és sok szerkesztést igényelnek, valóban fenyegetést jelenthetnek a hivatásos írókra. Végtére is, ha egy gép képes olyan szövegeket előállítani, amelyeket lehetetlen megkülönböztetni egy emberétől, kinek lenne érdeke írókat alkalmazni?

A japán Hoshi Shinichi irodalmi díjra az embereken kívül és gépek is pályázhatnak írásaikkal. 2016-ban először egy MI által generált novella, A nap, amikor egy számítógép novellát ír című alkotása kis híján megnyerte a versenyt. Pedig akkoriban az OpenAI által fejlesztett GPT-3 (mesterségesintelligencia-alkalmazás, amely tetszőleges témában képes értelmes szövegeket alkotni) és a mögöttes technológia sem létezett még. A GPT-3 mélytanulási technológiára épít és az interneten található szövegek, a Wikipédia, valamint digitális könyvek által tanul.

Képes esszéket, verseket, dalokat, vicceket, filozófiai értekezéseket írni, de segít a hirdetések megtervezésében is. Sőt, akár a legjobb írók stílusát is le tudja másolni.

Bereményi Géza: Az írás menekülés az alaktalan rettenettől

Azt gondolom, Bereményi Géza emlékezete bizonyos dolgok kapcsán szinte kollektív emlékezetté vált – sok fiatal általad ismeri meg a hatvanas-hetvenes éveket, kortársaid pedig a te soraiddal idézik fel azt. Megláttalak az imént, és azt éreztem, szembejön velem a kamaszkorom. Hogy van ez?

Ez az írás hatalma, erre való az írás. Miért van, hogy egy francia visszaemlékező író sokkal fontosabb számomra, mint egy francia történész? Mellesleg a francia történészeket csapnivalónak tartom. A visszaemlékező irodalom nagyon nagy hatalom.

Hogy maradtál meg fiatalnak? Benyomásom szerint téged mindenki tegez, te vagy a Géza, mindenki vigyorog, ha szóba kerülsz.