„Kisfiam, apukád nem volt üveges, mondta apám, amikor a konyhán áthaladva elálltam előle a tévét – írta a Térey János Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai című, 2020-ban megjelent visszaemlékezésében. Mi az, amit kitakarunk a gyerekkor fénytől szikrázó üvegfelületéből, ami emlékeztet a tévék képernyőjére is. Persze, Térey gyerekkori élményanyaga elválaszthatatlan a Piac utcai sétáitól, miközben talán éppen arra gondolt, hogy ezúttal hogyan jár túl Thomas Lieven a németek eszén a Nem kell mindig kaviár című sorozatban. És a széria főcímzenéjébe belehallja a Nagytemplom harangzúgását, a nagyerdei Klinikák virágágyásai mellett elhaladó villamos csilingelését. Míg azonban a régi tévéknek a bekapcsolás után át kellett melegedniük, addig az emlékek bekapcsolásához nincs szükség áramra, maguktól is működésbe lépnek, váltanak csatornákat, mintha valaki össze-vissza nyomkodná emlékezetünk távkapcsolóját. A Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásaiban összefonódik a tragikus eseménysorokkal teli családtörténet, a személyes sors és a város krónikája.
Téreynek nem csak a tévé képernyőjével van különös viszonya, hanem a mozi vásznával is, amely remek felület ahhoz, hogy megjelenítse rajta a privát és a város emlékezetét. Nemcsak azt írja meg, hogy milyen volt apjával megnézi a Csillagok háborúját, megidéz egy másik vásznat is. Illetve nem is ő, hanem Hegyi Zoltán, a Sexepil egykori énekese. Térey csak idézi Hegyit.
1988 késő őszén történt, a debreceni IPK (akkori Ifjúságpolitikai Klub) nagytermében… Az énekes borközi állapotban így szólította meg a közönséget: „Mi van, mit ültök itt? Ez nem mozi. Álljatok föl, jó?… Addig nem folytatjuk a koncertet, világos?” Ezen a koncerten voltuk először egy légtérben, írta meg ezt a momentumot is Térey János a „Mit ültök itt? Ez nem mozi” – Szíves kalauz Debrecenben című, a Magyar Narancsban publikált cikkében. Akkor még nem ismertük egymást. Ő a Tóth Árpád Gimnázium végzős tanulója, akár össze is futhattunk volna az IPK mellett található Gambrinus közben is, de aztán Kemény István mutat be minket egymásnak egy év múlva, már a New York Kávéházban, de akkor nem jutunk túl a formalitáson.