Best WordPress Hosting
 

A Madách-univerzum nyomozói

Madách Imre 1823 januárjában született, a hivatalossá nem tett emlékév eseményei mégis késő ősz-tél eleje tájára sűrűsödtek. Közülük a társművészetek és -tudományok felé a legtöbbet annak a konferenciának az előadói kacsintottak ki, amelyet a lehető legautentikusabb helyszínen rendeztek. Alsósztregován, ezen a légvonalban mindenhez közel eső, érzetre mégis a világ zajától és nyüzsgésétől is távoli nógrádi faluban, mi több, az emlékházzá alakított kúriában, ahol Madách született, és élete jó részét töltötte.

A múzeumot ebben a cikkünkben mutattuk be.

Az ide sereglett – de az ide zarándokolt jelző is teljes létjogosultsággal használható – kutatók előadásaiból egy sok tekintetben még mindig feltáratlan, izgalmas rejtélyekkel teli élet és életmű bontakozott ki, amelynek megfejtéséhez a hálózatkutatás adhat komoly fogódzót.

Ki a (nyelvi) kultúrember?

Kicsit mindannyian olyanok vagyunk, mint a fegyelmezett és jólnevelt gyerekek. Nem mindig és nem minden esetben, de azért sokszor rohangálnánk az asztal körül, hangosan felnevetnénk a legrosszabb vicceken, duzzogva kivonulnánk egy-egy nem tetsző csattanót vagy véleményt hallva – mégsem tesszük. A belső gyermekünk ösztönösen kiált, üvölt, tombol, amikor örül vagy sír, kívülről mégis csak egy halvány mosoly vagy egy elégedetlen tekintet látszik meg rajtunk. Szavakkal sem feltétlenül esünk egymásnak, inkább hosszas magyarázatokat fűzünk mások véleményéhez arról, hogy nem érint minket jól az álláspontja, felsoroljuk a javaslata előnyeit, hátrányait, esetleg elmondjuk, mi hogyan gondolkodtunk – bár talán ennek az ellenkezőjét is gyakran tesszük. Alapvetően azért mégis csak empatikusak vagyunk, mert mi sem szeretnénk, ha velünk durván bánnának, faragatlanul leszólnák az ötleteinket és a földbe tipornának minket. Tesszük mindezt azért, mert ilyenek vagyunk: kultúremberek.

A kulturált szavunk jelentése ’művelt’ vagy ’kifinomodott’, a kultúrember pedig a ’viselkedésében kulturált, szellemiekben igényes’ személy. A kultúrember nem illetlen, nem faragatlan, törekszik a legjobbra, és mindez a nyelvhasználatában is tükröződik. A nyelvhasználat ugyanis – legyen az szóbeli vagy írásbeli – szintén viselkedés. Úgy is mondják: kommunikáció, ami alatt a beszélőnek a beszélgetőtársra irányuló, hozzá lehetőség szerint igazodó jelzéseit (nyelvhasználatát) értjük. A cél ugyanis az, hogy megértsük, és ne félreértsük egymást.

Ezt a szándékot a pszichológia is alátámasztja. A lélek tudománya is azt szorgalmazza, hogy a félreértsek elkerüléséért a nyílt, őszinte és asszertív kommunikációt részesítsük előnyben. Vagyis: ahogyan nem mindegy, hogyan viselkedünk otthon vagy az utcán, mások előtt, az sem mindegy, milyen nyelvi formákat használunk egy-egy üzenet megfogalmazásakor. „Ha két ember ugyanahhoz a kultúrához tartozik, az tulajdonképpen azt jelenti, hogy nagyjából ugyanúgy értelmezik a világot; illetve önmagukat, a világgal kapcsolatos gondolataikat és érzéseiket úgy tudják kifejezni, hogy az a másik számára érthető legyen” – fogalmazza meg Em Griffin kommunikációkutató. A kultúra ugyanis egyfajta jelentésalkotás: megegyezünk abban, hogy ez vagy az a nyelvi forma, ez vagy az a gesztus mit jelent nekünk. És természetesen az is a kultúra része, hogy elismerjük, ha más kultúrák képviselői máshogyan gondolkodnak. De térjünk vissza a kultúrember nyelvhasználatához!

A Tankcsapdában zenekari életünk nagy részét nem a zenélés teszi ki

Mennyire követitek nyomon, mi történik jelenleg itthon a rockzenében?

A rockzene soha nem volt mainstream műfaj. Legalábbis a rockzenének az a bizonyos ága vagy válfaja, ami valóban kemény riffeket, zenei megoldásokat, kemény szövegeket, megszólalásokat tartalmazott. Nyilvánvalóan a populáris, a pop- és könnyűzene kifejezések is a széles népszerűségnek örvendő zenei műfajokra utalnak. A rockzene mindig inkább egy rétegműfajnak számított. A könnyűzene történetében viszont, ha az ötvenes és hatvanas évektől nézzük, voltak olyan korszakok, amikor a keményebb zenét játszó előadók is nagy népszerűségnek örvendhettek. De ezek is inkább azok a zenekarok voltak, és azon zenekaroknak a dalai, amelyek ehhez a bizonyos populáris, könnyebben fogyasztható zenei közeghez álltak közelebb.

Azt viszont elmondhatjuk: Magyarországon a rockzene nem most éli az aranykorát. Botcsinálta módon az évtizedek alatt kénytelenek voltunk a Tankcsapdával megtanulni, hogy egy zenekari karriert milyen formában érdemes, illetve hogyan lehet felépíteni, miként lehet menedzselni. Ez viszont független attól, hogy éppen rockzenét játszunk. Az más kérdés, hogy mi azért játszunk rockzenét, mert ez a fajta zenei közeg, ez a fajta zenei kifejezésmód az, ami a miénk, ami hozzánk közel áll, akár hallgatóként, akár előadóként.

Pénteki kultúrrandi Hevér Dániel filmrendezővel

Decemberben debütált az első játékfilmed, amely idős férfi és kamasz lány különleges barátságáról szól. Milyen érzés volt egyben látni a többéves munkafolyamat eredményét?

Nagyon különleges élmény, főleg, mivel öt éven át dolgoztunk a Valami madarakon. Bennünk, alkotókban nyilván másképp csapódik le ez az egész, mint a nézőkben, akik csak egyben látják az eredményt. Nehéz tudomásul vennünk a hosszú időszak lezárultát. Valami, amin nagyon sokat dolgoztunk, elkészült, és kikerült a kezünk közül. Ez egészen olyan, mintha a gyereked engednéd el – annyi a különbség, hogy őt akkor is felhívhatod, ha elköltözött, a filmhez viszont már nem nyúlhatsz.

Mennyire sikerült ragaszkodnotok az eredeti koncepcióhoz?

Ha semmi más nem érdekel, csak a hangszered, gyere és jelentkezz!

A Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti karának kortárs könnyűzenei alapképzése nyolc szakirányt hirdetett meg, amelyekről a felvi.hu-n tájékozódhatnak részletesen a jelentkezők.

Készítette: Scrob Andrea, Honti Gergely, Kojnok Dávid, Sófalvi Kiss Csaba

A sajtótájékoztatóról szóló tudósításunk itt olvasható.

Moszkvai puccsról és önismeretről olvastunk a legtöbbet tavaly

2023 legtöbbet eladott kötete a volt műsorvezető, jelenleg üzletember és író Frei Tamás Puccs Moszkvában című regénye lett. Bár a regény csak év végén, november elején jelent meg, így is megszerezte az első pozíciót. A második kegnépszerűbb alkotás Bödőcs Tibor Prímszámok hóesésben című könyve, a harmadik Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című önismereti írása lett. 

Tavaly is a fikciós műfaj címeit keresték a legtöbben.. A sikerlistán húsz ilyen könyv található, így ezek adják az összesítés 40%-át. A szép- és szórakoztató irodalmi alkotásokat az önismereti írások követik (22%), a gyerek- és ifjúsági regények (10%), az életrajzok (8%), valamint gyerekneveléssel (6%) foglalkozó írások a Bookline összesítésében. 

A gyerekek kedvence idén a 27. helyet megszerző Holly Jackson Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz című rendhagyó ifjúsági regénye lett, az életrajzok esetében a nemrég elhunyt Matthew Perry Jóbarátok, szerelmek és a Rettenet című írása, a gyereknevelésről szóló kötetek között pedig Joanna Faber és Julie King Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című kötetét keresték a legtöbben. Előbbi a 7., utóbbi pedig 29. helyen szerepel. 

A fürdőszobából a világ tetejére

New York-i koncertje előtt azt írta a közösségi oldalán: a Carnegie Hallban játszani örökre megváltoztatja egy zenész életét. Nyolc éve lépett ott fel először szimfonikus zenekari művészként, ősszel volt a negyedik szóló fellépése. Hogyan változtatta meg az életét mindez?

New York a világ teteje. A Carnegie Hall pedig egy olyan zenei szentély, amelyet a világon mindenki ismer; világhírű muzsikusok sora lépett fel ott – köztük magyarok is –, vagy csak hogy egy számomra fontos idolt említsek: Benny Goodman. A Carnegie Hall falain ezeknek a hírességeknek a portréi, a koncertek plakátjai sorakoznak. Ha az ember zenészként belép, óhatatlanul elérzékenyül, és felteszi magának a kérdést, hogy ő mit keres itt. Ez nem kisebbségi érzés, inkább korábban soha nem érzett hála, hogy művészként idáig jutott. Jókor jó helyen lenni felbecsülhetetlen. Egy jól sikerült koncert New Yorkban sokféleképpen segítheti az ember szakmai előmenetelét, számomra az egyik legfontosabb változás mégis az volt, hogy önbizalommal telve, még magabiztosabban jöttem haza.

Nekem mindig erős volt az önmagamba, a művészet erejébe és a közösségbe vetett hitem. Mégis, mintha ez ott és azóta megsokszorozódott volna. A Carnegie Hallban szólistaként fellépni semmi máshoz nem hasonlítható érzés. Amikor a szólókoncertemre készültem, olyan „edzéstervet” állítottam össze, akár egy olimpiára készülő sportoló. Ennek része volt nem csupán a zenei, hanem a mentális és fizikai felkészülés is. Amikor kimentem a színpadra, tudtam, hogy a közönség soraiban kiváló menedzserek, muzsikusok ülnek olyan elvárásokkal, amelyek egyben nyomasztóak is lehetnek. Szerencsére el tudtam engedni ezt a nyomást, és egy olyan „burokban” játszottam, amelyben csak magamra koncentráltam. A ráadásként választott virtuóz darab igen kockázatos volt, de mindig azt vallottam, hogy az igazán nagy sikerért megéri bátornak lenni. Ez az érzés azóta is minden koncertemen elkísér.

Szőcs Árpádjai és a nemzet jövőképe

„Minden út visszafelé vezet előre” – idézi Kátai Mihály szavait barátja, Tolcsvay Béla Kossuth-díjas zenész. És valóban, amikor a modern fizikai időfogalmat vizsgáljuk, elkerülhetetlen az a megfigyelés, mely szerint a múlt kihat a jelenre, az pedig befolyásolja a jövő történéseit. Tehát mondhatjuk egyszerűen: a jövőnk a múltban alapozódik meg. Kátai Mihály gondolata pedig azt a történelmi valóságot is összefoglalja, mely a jövővízióink értelmezéseire is kíváncsi: mire számíthatunk az elkövetkező években?

Ez a kérdés valószínűleg örök érvényű, ám a válasz a világ rohamos fejlődése ellenére sem lesz soha garantált és egyértelmű. Talán a legfontosabb e témát bolygatva, hogy melyik az a felület, amelyik mindhárom idősíkot egybemosva tudja felmutatni mindazt, amire az ember tudásvágya szomjazik? Az időben keressük önmagunkat. Az irodalom egyik feladata és küldetése – évszázadok óta – az idő meghatározásában rejlik. Az időbeliség mindig is fő témája volt a szépirodalmi műveinknek: a szövegek által megismerhetjük a régmúltat, megérthetjük a jelenünkben zajló eseményeket, illetve beleláthatunk az elképzelt jövőbe.

Mára már megszámlálhatatlan könyv foglalja össze a jól ismert történelmi korszakok egyes pillanatait, kortárs irodalmunk pedig egyre több időt szentel annak, hogy meglássa a jövőt. Ám vannak olyan írások is, amelyek arra keresik a választ, mi történne akkor, ha a múlt összevegyülne a jelen történéseivel. Valahol mindegyik szépirodalmi mű az idő megfoghatóságában bízik, közben – akaratlanul is – az emberi létezés válik az írás valódi origójává.

Fischer Iván Izraelben vezényel

A hangversenyek műsorán Saint-Saëns, Debussy, Satie és Ravel művei szerepelnek, csellószólistaként Julian Steckel lép fel. Minden koncert Antonin Dvořák Notturno című darabjával kezdődik majd. A zenekar közleményében így indokolta a mű kiválasztását: „A Notturnót Fischer Iván kérésére vettük fel a programba, aki ezzel a zenével szeretné együttérzését kifejezni a jelenlegi háború összes áldozatával, vigaszt küldve családtagjaiknak, és reményt mindazoknak, akiknek szerettei még veszélyben vannak.”

A karmester tíz napot tölt Izraelben. Üzenetértékű vendégszerepléséről elmondta: „Most segíteni kell, lelki támogatást, erőt adni mindazoknak, akik ennek a szörnyű háborúnak áldozatai.”

Nyitóképen Fischer Iván. Fotó: Stiller Ákos

Tíz magyar film, amit szeretni fogunk

Nyersanyag

Boross Martin február 15-én mozikba kerülő filmje az előzetese alapján nagyon életszagú: a magyar vidék nemegyszer nyomasztó viszonyait, kiszolgáltatottságát mutatja be. Kiskirály, mindent leuraló, mindenkit félelemben tartó polgármester által vezetett településen játszódik, ahová filmesek érkeznek szakkört indítani. Segíteni szeretnének, de felforgatják a stabil, bár igazságtalan rendet: anélkül, hogy ennek következményeivel igazán számolni tudnának, leleplezésre készülnek. A Nyersanyag azzal szembesít, hogy gyakran nincs jó döntés, és hogy csak akkor reális cél változásokat elérni, ha igazán ismerjük azokat, akikért tenni akarunk.

Most vagy soha!

A könnyűzene piramisának tetejét adja majd a Póka Egon Művészeti Akadémia

Bár az intézmény Póka Egon nevét viseli majd, nem csak a 2021-ben elhunyt rockzenész álma volt a könnyűzene számos területét átfogó budapesti felsőoktatási intézmény létrejötte. Dr. Horváth Zita, a Miskolci Egyetem rektora 2017 óta tervezte a Bartók Béla Zeneművészeti Kar kibővítését, és tervéhez támogatókra is talált. Demeter Szilárd, a Petőfi Kulturális Ügynökség vezérigazgatója is hasonló képzésben gondolkodott, így még évekkel ezelőtt felvette a kapcsolatot Póka Egonnal, a Kőbányai Zenei Stúdió alapítójával. Ők 2020-ban kezdték el megtervezni az egyetemi képzést.

Demeter Szilárd elmondta, két alapdokumentummal áll a színpadra. Az egyik a magyar könnyűzenei stratégia, amelyet 2020-ban fogalmazott meg, és a könnyűzenével kapcsolatos elképzeléseit tartalmazta. A másik a Magyar Rocktörténet, amely tavaly jelent meg. E két dokumentummal kívánja képviselni kívánja a magyar könnyűzenét. Hangsúlyozta: ha akarjuk, ha nem, elsődleges kultúránk az, amit ma popkultúrának hívunk. Ehhez kapcsolatban megjegyezte azt is, hogy a rendszerváltozás előtt volt egy sajátos karaktere a hazai popkultúrának, amely nem akart megfelelni a globális trendeknek.

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója a Magyar Zene Házában tartott sajtótájékoztatón 2024. január 17-én. Fotó: Bach Máté

Világirodalmi disztópiák nyugaton, keleten, északon és délen

Top 10 világirodalmi disztópia

Tíz hátborzongató disztópia a világirodalomból Orwelltől J. G. Ballardig – Bajtai András tíz híres és kevéssé ismert disztópikus regényt mutat be, amelyek mind könyörtelenül szembesítenek bennünket társadalmunk különféle buktatóival.

Angolszász női disztópiák

Egy magyar cimbalomművész meghódítja Amerikát

Játszott már a világ számos híres koncerttermében, kiváló együttesekkel, mégis izgalmas, hogy novemberben a New York-i Filharmonikusok hangversenyén cimbalmozott szólistaként. Hogyan érkezett a felkérés?

Két évvel ezelőtt a Budapesti Fesztiválzenekarral játszottam a luzerni fesztiválon. Ez még a Covid időszaka volt, így a nézőtéren minden második széket üresen kellet hagyniuk. Cserébe viszont a teljes fesztivált (a nagy hagyományú svájci programsorozat a világ legjobb zenekarait vonultatja fel – a szerk.) közvetítették online. Susanna Mälkki finn karmester ezt a koncertet hallotta a neten, és annyira tetszett neki, hogy meghívott a New York-i Filharmonikusokkal közös hangversenyére. Tavaly Ligeti György születésének századik évfordulójáról az Egyesült Államok koncerttermeiben is megemlékeztek, Susanna pedig azt találta ki, hogy a koncerten felépít egy Liszttől Bartókon át Ligetiig ívelő idővonalat. Én zenekarral szoktam játszani a II. Magyar Rapszódiát, ám ő azt kérte, hangszereljem át, és játsszam el egymagam a hangverseny nyitányaként. Három közös koncertünk volt, emellett lehetőséget kaptam a Lincoln Center kamaratermében egy egész estés szólókoncertre is.

Ragyogó kritikák jelentek meg a hangversenyről. Az egyik azt írta: a darab végén játszott kadencia (virtuóz, improvizatív szóló) jelentősen hozzáadott a Liszt-műhöz.

A filmkészítés kábítószere

Elindítottam a felvételt.

Biztos? A videós korszakban előfordult, hogy elkezdtünk dolgozni, és nem sokkal később rémülten vettem észre, hogy sajnos nem indítottam el a kamerát. Ifjúkorom felejthetetlen bűnei közé tartozik ez. Az ilyen hibák alkalmával derül ki, hogy vannak megismételhetetlen ügyek. Egy másik felvételen már máshol vannak a forráspontok.

Film esetében érezte valaha, hogy végleg elszállt egy ilyen pillanat?

A rockzenét lehetőségként fogom fel

Álmodtál egy világot magadnak. Milyen volt az, és milyen a mai?

Ez attól függ, hogy milyen távolságból nézzük. Az a kérdés, hogy innen, a konyhából vizsgálod a valóságot, vagy irány a sztratoszféra, ahonnan már látod a Földet, és onnan tekintesz le rá. Persze ha abból az aspektusból nézzük, hogy én honnan indultam, és mi a helyzet most a világban, akkor nem sok mindenben látok különbséget. Azt viszont ki kell emelnem, hogy a Kárpát-medence számomra a világ egyik legszebb, legáldottabb és legvédettebb helye, hála érte a teremtő Istennek. De ha most körülnézünk, rálátunk azokra a dolgokra is, amik nem sokban különböznek attól, ami miatt mi megírtuk a Minden sarkon, az Ítélet vagy a Torony című dalunkat. Úgy gondolom, hogy jelenleg a vaskor legalján vagyunk, ez pedig az én hitvilágom szerint a nihil korszaka, amikor az emberek erkölcsi nullákként fityegnek a levegőben. Nem érdekli őket, hogy honnan jöttek, miért vannak itt és merre tartanak; semmi más nem érdekli őket, csupán az egójuk. De hol van a mi, hol van az együtt? Hol van az, amit mi értéknek nevezünk, amire támaszkodni lehet? Hiszen mit ér egy fa gyökértelenül?

Az igazi siker az, ami másoknak is örömet szerez. Az igazi előadó dolga utat mutatni a fény és a szabadság felé. Milyen érdekes, hogy hatezer év óta a megsemmisülés felé hajtják az emberiséget. Az pedig amolyan birkamódon megy előre. Valaha volt az Isten, az ember, az egyén és a pénz, ezek így szépen egymás alatt. A sorrendet mára megfordították: fent látjuk a pénzt és az egyént, legalul az isteni létezést. A lélek, a tudat végtelen, a létezés is végtelen, az emberi élet pedig csupán porszemnyi idő. A teremtés maga a valóság, az energia, a fény. A Vasgyárból először öntudatlanul, de nagy szenvedéllyel, később egyre tudatosabban jutottam el oda, ahol ma vagyok.

Akik nem akartak a földön járni

Valójában a Solaris nevű prog rock zenekar – mint mindenki a műfajból – szeretett kísérletezni, kipróbálták a közös munkát Vincze Lilla énekesnővel, majd a dolog túl jól sikerült. Adva volt tehát egy mindenre nyitott progresszív csapat, a tagjai fogékonyak voltak a harmóniákra, a melódiagazdag megoldásokra, nem akartak feltétlenül a saját zsenijükbe bonyolódni, és csuklóból kirázták azt, amit Napoleon Boulevard néven ismerünk. A zenekar gegnek indult, még 1986-ban, aztán négy év alatt négy albummal eladtak több mint egymillió lemezt. Az 1988-ban megjelent Júlia nem akar a földön járni című albumból háromszázezer darab fogyott.

A Napoleon Boulevard legnagyobb titka azonban nem is a hatalmas sikere volt, hanem az, hogy egy ekkora siker miképpen múlhatott el úgy, hogy szinte alig maradt emlékezete. Mintha meg sem történt volna ez az egész.

Kezdjük ott, hogy szinte minden olyan Hungaroton-produkció, amelyik a rendszerváltás előtt aranylemez lett, később megjelent CD-n. A Napoleonnak egyetlen válogatásalbumát sem adta ki a jogörökös, sőt, a Spotify zenemegosztón sincsenek fenn a nyolcvanas években készült soralbumaik. Keresnéd a Júlia nem akar a földön járni CD-t? Hiába, mert csak vinilen találod meg. Vagy a YouTube-on.

Krízisek esetén a bennünk élő ősember falni kezd

„Az ember szereti ingerelni a száját. Látszólag minden cél nélkül rág (rágógumizik), napraforgót, pattogatott kukoricát majszol (az íze nem számít), cigarettázik vagy pipázik (rombolva az egészségét). Máskor mértéktelenül iszik, még ha nem is szomjas. Sokszor ellenállhatatlan vágyat érez a zabálásra, miközben túlsúlyára panaszkodik” – írja könyve előszavában dr. Forgács Attila szociálpszichológus, klinikai szakpszichológus, a hazai gasztropszichológia megalkotója. Őt kérdeztük.

Mit kutat pontosan egy gasztropszichológus?

A gasztropszichológia kifejezést 38 éve én alkottam. Akkor még nem lehetett ennek nyomát találni, és amikor 1985-ben a gasztropszichológia összetételt használni kezdtem, arra gondoltam, hogy az evés nem pusztán egy élettani jelenség, hanem az egyik legfontosabb életösztönünk. Minden élőlénynek van anyagcseréje, és az emlősöknél ennek az első lépése az evés. Enélkül nincsen élet. Az éhség őshajtóerő, ezért az evésnek máig is jelentős lélektani vonatkozásai vannak. A táplálkozás erős érzelmekkel átitatott jelenség. Az ételnek nem egyszerűen kalóriaértéke, hanem érzelmi értéke is van, utóbbi sok esetben fölülírja az élettani értékét. A gasztropszichológia tehát röviden az evés lélektani mozgatóival és meghatározóival foglalkozó pszichológiai részkérdés. Miért eszünk-iszunk akkor is, ha nem vagyunk éhesek vagy szomjasak? Másrészről miért kedvelünk egy ételt, és miért undorodunk egy másiktól, amit más kultúrákban szívesen megesznek, vagy épp a mi családunkban is a többiek örömmel fogyasztanak, mi pedig a szagát se bírjuk?

Egy baseballmeccsen jött rá, hogy tud regényt írni, most a Nobel-díjra vár

Kiotóban született, gyerekkorát Kobe városában töltötte. Apja egy buddhista szerzetes fia, anyja egy oszakai kereskedőcsalád sarja volt, mindketten japán irodalmat tanítottak. Miután a kiskamasz Murakami megtanult angolul, falta a nyugati írók könyveit, az amerikai kultúra teljesen elvarázsolta, különösen Kurt Vonnegut, Richard Brautigan, Raymond Chandler, a Beatles, Nat King Cole, Elvis Presley és a Beach Boys voltak rá hatással.

A középiskola elvégzése után drámarendezést tanult a tokiói Vaszeda Egyetemen. 1971-ben feleségül vette Takahasi Joko színésznőt, akivel 1974-ben megnyitották a Peter Cat nevű jazzbárt, amely a japán diákok és a közelben állomásozó amerikai katonák törzshelye lett. A házaspárnak nem született gyermeke, ami mindkettejük tudatos döntése volt.

Murakami a hetvenes évek végén kezdett el írni. Állítólag egy baseballmérkőzés közben ébredt rá, hogy tulajdonképpen tud regényt írni – ezt bizonyítandó még aznap éjjel nekikezdett első regényének, amelyet tíz hónap után fejezett be: 1979-ben megjelent műve, a Hallgasd a szél dalát! rögtön el is nyert egy irodalmi díjat. 1981-ben bezárta a jazzbárt, és eldöntötte, hogy hivatásos író lesz.

A szerelem mindig győz

A vicc szerint miután Pistikét először viszik Szent István-bazilikába, a misét otthon annak folyamataként írja le, hogy a püspök bácsi sapkáját az elején elveszik, aztán végig azért küzd, hogy visszakapja, és végül csakugyan visszakapja. Az Ők tudják, mi a szerelem hetedik forgatási napján való újságírói vendégeskedésünket én ennek mintájára úgy foglalnám össze, hogy a színészeket a stáb mindenféle csellel el akarta előlünk rejteni, de mi egy délutánon át megszállottan küzdöttünk ez ellen, és végül azt is megkaptuk, amire még vágyni sem mertünk. És közben megértettük: a színész olyan kincs, akit minden úton-módon védeni kell, mert semmi sem lehet fontosabb annál, mint hogy ő a legjobb formában legyen és örömmel játsszon.

*

Izgalmasan hangzik már az is, hogy kastélyban, méghozzá a veretes nevű Pázmándy–Brauch-kastélyban zajlik a forgatás, amelyhez busszal fogunk eljutni. Kastély: ez a szó hatalmas méreteket és sok-sok tornyocskát, oromzatdíszt, kanyargós feljárót és széles folyosókat vetít a lelki szemeim elé, ám mi ehhez képest szerény, bár takaros udvarházba lépünk be a vadregényes parkból, és egy cirmos macskával kezdünk barátkozni, amely mindig mindenütt ott nyüzsög – aztán kiderül, hogy valójában kettő van belőle, és a házhoz tartoznak, a stáb tiszteletbeli tagjai. (Nem csodálkoznék, ha a készülő film egy-két jelenetében is felbukkannának.) Miután a minden talpalatnyi helyet elborító felszerelések: kamerák, állványok, rendezői székek, zsinórok közötti szűk járatokon át bejutunk a forgatás legfőbb helyszínére, a nagyszobába, hirtelen ráébredünk: ez itt máris maga a szentek szentje, Estella otthona kandallóval, réz gyertyatartókkal, kínai vázákkal, hatalmas virágcsokorral, sok-sok porcelánnal, zongorával és rajta a kottával, ódon fotelekkel, kecses kanapéval. Mivel a kandalló előtt feltűnően sok a hamu, a tűztérben heverő fák tanulmányozásába kezdek, amelyekről egészen közelről kiderül, hogy műanyagból vannak. A látvány két méterről azonban már kétségtelenül megtévesztő, a lakótér atmoszférája pedig egy korábbi kor lassabb és a részletekre jobban ügyelő szemléletét tükrözi. Ez itt valóban az a szoba, amely talán éppen ma éjjel Berlioz és Estella szenvedélyes találkozásának helyszíne lesz. Jobban mondva Berlioz részéről szenvedélyes, míg Estella által ennek a szenvedélynek még a létezését is kétségbe vonó összecsapásra lehet számítani. De a színészek most nincsenek itt, mert éjjel kettőig dolgoztak, tudjuk meg. Elkezdődik a sajtótájékoztató.

Az utolsó interjú Lator Lászlóval

Bár A Lator-tanya alapját családi fotók adják, a költő hozzájuk fűzött kommentárjainak és verseinek köszönhetően egy eltűnt világ és eltűnőben lévő vidék pillanatképei rajzolódnak ki a lapjain, amelyek egyszerre szólnak hétköznapokról és ünnepekről, egy családról és az azt őket körülvevő társadalmi környezetről.  Az első kép 1920-ban, az utolsó 1943-ban készült, a helyszín pedig szinte kivétel nélkül az a kárpátaljai Tiszasásvár, amely 1920-ban Csehszlovákiához, majd 1939-ben ismét Magyarországhoz került. 1945 után a Szovjetunió, annak felbomlását követően, 1991-től pedig Ukrajna része lett. A kötetet a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia adta ki, közösségi finanszírozású, és a Petőfi Irodalmi Múzeum főmúzeulógusa, Kemény Aranka állította össze.  

Mi keltette fel az irodalom iránti érdeklődését?

Olvasgattam ezt-azt, és megpróbáltam én is olyat írni. Aranyt meg Petőfit, de XX. századi költőket is. Nem tudom, hogyan kaptam rá, egyszer csak kedvem támadt hozzá.