Best WordPress Hosting
 

Dublőr nélkül forgatott a rekorder úszóból lett sztár, a leghíresebb Tarzan

Bánáti sváb anyja Eszéken, apja Temes megyében született. Ő maga is magyar állampolgárként látta meg a napvilágot 1904. június 2-án a Temesvárhoz közeli Szabadfaluban (Freidorf). A kis Johann, avagy János szülei a következő évben kivándoroltak Amerikába, ahol végül Chicagóban telepedtek le. Csak a nyolc általánoson küzdötte át magát, annál többre vitte azonban a medencében. A vézna, beteges fiú orvosi tanácsra kezdett úszni, s azonnal kitűnt tehetségével – 17 évesen minden számot megnyert az amerikai bajnokságon, amelyikben elindult, és felállította első világcsúcsát is. Idővel 190 centi magas, 95 kilós óriássá serdült, 1922-ben ő úszta le először egy percen belül a száz métert és öt percen belül a négyszázat. Egyéni csúcsát 174 alkalommal döntötte meg; 52-szeres amerikai bajnok volt, és 67 világrekordot állított fel. Az 1924-es párizsi és az 1928-as antwerpeni olimpián öt aranyérmet szerzett, 1924-ben tagja volt a bronzérmes vízilabdacsapatnak is. Fölényére jellemző, hogy a 400 méteres gyorsúszás egyik előfutamában a cél előtt abbahagyta a tempózást, és csak lábbal „evezett” be – persze elsőként. Neve életmentőként is ismert lett: 1927-ben egy hajóbaleset után tizenegy fuldoklót mentett ki Chicagóban a Michigan-tóból.

1929-ben heti 500 dolláros reklámszerződést kötött, de ezzel elvesztette amatőr státuszát, és be kellett fejeznie a versenyzést. Rövid ideig az úszást népszerűsítő oktatófilmeket forgatott, de a film világába nehezen tudott betörni: első, néma szerepében egy fügefalevéllel takarva Ádámként domborított. 1932-ben aztán 150 jelentkező közül választották ki Tarzan szerepére, nem kis részben a Metro–Goldwyn–Mayer stúdió nyomására. Mivel Weissmüller ekkor még egy alsóneműket gyártó vállalat modellje volt, szerződésének felbontása fejében Greta Garbo készített néhány reklámfilmet a cég termékeinek népszerűsítésére.

Tarzan, a majomember hatalmas sikert aratott, Weissmüller ezután még tizennyolcszor öltötte magára bőr ágyékkötőjét, lendült ágról ágra, és hallatta híres kiáltását, amelynek titkát állítólag az édesanyjától ellesett jódlinak köszönhette. Igazi színész soha nem lett, de ezt nem is várták el tőle: szerepei inkább csak bátorságot és kitűnő fizikumot igényeltek. Ő egyikben sem szenvedett hiányt; bár dublőr nélkül dolgozott, soha még csak karcolás sem érte. Csak egyszer makacsolta meg magát: egy fogatlan, elkábított alligátorral nem szállt harcba. Amikor arról faggatták az újságok, mit tanácsolna filmbéli utódjának, azt válaszolta: lengés közben ne engedje el az indát.

Pénteki kultúrrandi Hevér Dániel filmrendezővel

Decemberben debütált az első játékfilmed, amely idős férfi és kamasz lány különleges barátságáról szól. Milyen érzés volt egyben látni a többéves munkafolyamat eredményét?

Nagyon különleges élmény, főleg, mivel öt éven át dolgoztunk a Valami madarakon. Bennünk, alkotókban nyilván másképp csapódik le ez az egész, mint a nézőkben, akik csak egyben látják az eredményt. Nehéz tudomásul vennünk a hosszú időszak lezárultát. Valami, amin nagyon sokat dolgoztunk, elkészült, és kikerült a kezünk közül. Ez egészen olyan, mintha a gyereked engednéd el – annyi a különbség, hogy őt akkor is felhívhatod, ha elköltözött, a filmhez viszont már nem nyúlhatsz.

Mennyire sikerült ragaszkodnotok az eredeti koncepcióhoz?

Tíz magyar film, amit szeretni fogunk

Nyersanyag

Boross Martin február 15-én mozikba kerülő filmje az előzetese alapján nagyon életszagú: a magyar vidék nemegyszer nyomasztó viszonyait, kiszolgáltatottságát mutatja be. Kiskirály, mindent leuraló, mindenkit félelemben tartó polgármester által vezetett településen játszódik, ahová filmesek érkeznek szakkört indítani. Segíteni szeretnének, de felforgatják a stabil, bár igazságtalan rendet: anélkül, hogy ennek következményeivel igazán számolni tudnának, leleplezésre készülnek. A Nyersanyag azzal szembesít, hogy gyakran nincs jó döntés, és hogy csak akkor reális cél változásokat elérni, ha igazán ismerjük azokat, akikért tenni akarunk.

Most vagy soha!

A filmkészítés kábítószere

Elindítottam a felvételt.

Biztos? A videós korszakban előfordult, hogy elkezdtünk dolgozni, és nem sokkal később rémülten vettem észre, hogy sajnos nem indítottam el a kamerát. Ifjúkorom felejthetetlen bűnei közé tartozik ez. Az ilyen hibák alkalmával derül ki, hogy vannak megismételhetetlen ügyek. Egy másik felvételen már máshol vannak a forráspontok.

Film esetében érezte valaha, hogy végleg elszállt egy ilyen pillanat?

A szerelem mindig győz

A vicc szerint miután Pistikét először viszik Szent István-bazilikába, a misét otthon annak folyamataként írja le, hogy a püspök bácsi sapkáját az elején elveszik, aztán végig azért küzd, hogy visszakapja, és végül csakugyan visszakapja. Az Ők tudják, mi a szerelem hetedik forgatási napján való újságírói vendégeskedésünket én ennek mintájára úgy foglalnám össze, hogy a színészeket a stáb mindenféle csellel el akarta előlünk rejteni, de mi egy délutánon át megszállottan küzdöttünk ez ellen, és végül azt is megkaptuk, amire még vágyni sem mertünk. És közben megértettük: a színész olyan kincs, akit minden úton-módon védeni kell, mert semmi sem lehet fontosabb annál, mint hogy ő a legjobb formában legyen és örömmel játsszon.

*

Izgalmasan hangzik már az is, hogy kastélyban, méghozzá a veretes nevű Pázmándy–Brauch-kastélyban zajlik a forgatás, amelyhez busszal fogunk eljutni. Kastély: ez a szó hatalmas méreteket és sok-sok tornyocskát, oromzatdíszt, kanyargós feljárót és széles folyosókat vetít a lelki szemeim elé, ám mi ehhez képest szerény, bár takaros udvarházba lépünk be a vadregényes parkból, és egy cirmos macskával kezdünk barátkozni, amely mindig mindenütt ott nyüzsög – aztán kiderül, hogy valójában kettő van belőle, és a házhoz tartoznak, a stáb tiszteletbeli tagjai. (Nem csodálkoznék, ha a készülő film egy-két jelenetében is felbukkannának.) Miután a minden talpalatnyi helyet elborító felszerelések: kamerák, állványok, rendezői székek, zsinórok közötti szűk járatokon át bejutunk a forgatás legfőbb helyszínére, a nagyszobába, hirtelen ráébredünk: ez itt máris maga a szentek szentje, Estella otthona kandallóval, réz gyertyatartókkal, kínai vázákkal, hatalmas virágcsokorral, sok-sok porcelánnal, zongorával és rajta a kottával, ódon fotelekkel, kecses kanapéval. Mivel a kandalló előtt feltűnően sok a hamu, a tűztérben heverő fák tanulmányozásába kezdek, amelyekről egészen közelről kiderül, hogy műanyagból vannak. A látvány két méterről azonban már kétségtelenül megtévesztő, a lakótér atmoszférája pedig egy korábbi kor lassabb és a részletekre jobban ügyelő szemléletét tükrözi. Ez itt valóban az a szoba, amely talán éppen ma éjjel Berlioz és Estella szenvedélyes találkozásának helyszíne lesz. Jobban mondva Berlioz részéről szenvedélyes, míg Estella által ennek a szenvedélynek még a létezését is kétségbe vonó összecsapásra lehet számítani. De a színészek most nincsenek itt, mert éjjel kettőig dolgoztak, tudjuk meg. Elkezdődik a sajtótájékoztató.

Ki néz manapság diafilmet?

Méztermelés, A csodaburgonya, Az imperialista kémtevékenység, Lányok, asszonyok, gyertek traktorosnak – csak néhány diafilmcím egy rég letűnt érát illusztrálandó. Ezek alapján nem túlzás azt állítani, hogy a műfaj történelmi jelentőséggel bír, hiszen korrajzot adnak politikáról, gazdaságról, gondolkodásról; ám az alapításának idén 70. évfordulóját ünneplő a Diafilmgyártó minden korban jóval több volt, mint a propaganda szócsöve.

Amit a diafilmekről tudni érdemes, kell vagy lehet, azt Bíró Ferenc mind tudja. Ahogy azt a jubileumi eseményeket beharangozó sajtóeseményen elárulta: 1974-ben a diafilmekből írta szakdolgozatát, tanára pedig akkor megjegyezte, a téma kimeríthetetlen. Ezt az elmúlt 50 év szisztematikus munkája igazolja, a Fővárosi Szabó Ervin és az Országos Széchényi Könyvtár egykori munkatársa ugyanis megszállottan gyűjti a valaha megjelent diafilmkiadványokat, technikai eszközöket és relikviákat, azokat digitálisan feldolgozza és mások számára is elérhetővé teszi. Mint elmondta: az OSZK-ban körülbelül 2000, a Virtuális Diamúzeum itt elérhető honlapján aktuálisan 4370 diafilm böngészhető és kattintható végig.

Propaganda, ismeretterjesztés, szórakozás

Nincsenek rossz emberek, de a gém hazudik

Mijazaki Hajao 2017-ben kezdett dolgozni a filmen, amelyet többek között Genzaburō Yoshino 1937-ben megjelent regénye ihletett. A könyv és a film eredeti, japán címét Hogyan éltek?-re fordíthatnánk, ami találóbban megfogalmazza a film üzenetét.

A nyitójelenetben bombatalálat éri a kórházat, ahol a főszereplő fiú, Mahito édesanyját ápolják. Emberek rohannak a lángok közé, hogy mentsék, ami menthető, de hiába. A nő hamarosan meghal. Mahito magát teszi felelőssé, pedig a kisfiút nem is engedték a mentőcsapat közelébe. A gyászmunka félbeszakad, Mahito édesapja újraházasodik, elveszi az elhunyt édesanya testvérét. Tokióból vidékre költöznek, és pár jelenettel később kiderül, a nő máris gyermeket vár. Bár tudjuk, eltelt pár év a haláleset és az új helyre költözés között, mégis hirtelennek érzékeljük a változásokat – ahogy vélhetően Mahito is. Az új élet, új anya és testvér ígérete inkább nyomasztó, mint reményteli a háború árnyékában.

Az új hely tágas, tele idős személyzettel, akik inkább hasonlítanak egy zajos idősotthon folyton éhező lakóira. A ház tartozéka egy elsőre barátságosnak tűnő szürke gém, illetve egy magas torony, amelyről az öregek baljós történeteket mesélnek. Azt gondolhatnánk, a gém vizslató szeme segít majd, hogy Mahito megélje gyászát, de a japán kultúrkörben járatosak tudják, semmi ilyesmiről nincs szó. Mint annyi Mijazaki-műben, a nevek itt is beszédesek, a Mahito igaz embert jelent, a gém viszont csalfa és hazug állat, ahhoz hasonló, mint a mi kultúránkban a ravaszdi róka.

Udvaros Dorottya és Blaskó Péter új magyar tévéfilmben játszik együtt

Hubay Miklós Ők tudják, mi a szerelem című művéből forog tévéfilm a Filmintézet 130 millió forintos támogatásával, az MTVA koprodukciójában. Az 1864-ben játszódó történetben Hector Berlioz, a már életében halhatatlannak titulált romantikus zeneszerző meg akarja szöktetni gyermekkori szerelmét, a már nagymama korú, tisztes kispolgári életet leélt Estellát. Felidézik az ifjúkori szenvedélyt, amit korábban a konvenciókhoz igazodva mélyen eltemettek magukban, és bebizonyítják, hogy sohasem késő megállítani az időt. A romantikus tévéfilm a Nemzeti Színházban látható előadás alkotói, Udvaros Dorottya és Blaskó Péter főszereplésével, Rátóti Zoltán rendezésében készül operatőre Nagy András, forgatókönyvírója Tréfás Luca.

Dramatizált dokumentumfilmet rendez Berecz Péter (Made in Finland) Szenes Hannáról Percek tánca címmel a Filmintézet 19,95 millió forintos támogatásával. A rendkívüli életű költőt és ejtőernyőst 1944-ben fogták el zsidómentő brit tisztként a második világháború Magyarországán, majd halálra ítélték. A 23 éves lány a kínzások ellenére sem volt hajlandó elárulni küldetése részleteit, ezért kivégezték. Az alkotók külön hangsúlyt fektetnek arra a kérdésre, miként él tovább a lány szelleme az utókorban, milyen példát adhat tiszta jelleme, tehetsége és kiállása a mai fiatalok számára. 

A Visegrádi Együttműködés, azaz a mai V4-ek középkorra visszanyúló előzményeit mutatja be a Magyar Golgota című alkotást is jegyző Pozsgai Zsolt új tévéfilm rendezése. A Filmintézet 353,75 millió forintos gyártási támogatásával készülő A királytalálkozó azt a történelmi eseményt dolgozza fel, amikor Károly Róbert magyar király 1335-ben találkozóra hívta a lengyel és a cseh királyt, valamint a fejedelemségek vezetőit, hogy szövetséget kössenek a nyugati gazdasági és politikai túlsúly ellensúlyozása érdekében. 

Golden Globe: íme a győztesek listája

A televíziós mezőnyben az Utódlás lett a legjobb drámai sorozat, A mackó pedig a legjobb vígjátéksorozat díját szerezte meg. A legjobb korlátozott epizódszámú tévésorozat elismerését a netflixes Balhé című szériának ítélték oda, a két főszereplő, Ali Wong és Steven Yeun a két legjobb főszereplő díját is elnyerte. A sorozatról itt írtunk.

A legjobb nem angol nyelvű film és a legjobb forgatókönyv díját az Egy zuhanás anatómiája nyerte, itt írtunk róla.

A Golden Globe idén először átadott, mozis kasszasikereket elismerő trófeáját a Warner Bros. Barbie című produkciója kapta, amelynek globális bevétele meghaladta az 1,4 milliárd dollárt (484 milliárd forintot).

Ő a legjobb színész és a legrosszabb is

Nicholas Kim Coppola néven jött a világra a kaliforniai Long Beachben, nagybátyja Francis Ford Coppola, A Keresztapa-trilógia és számos egyéb ismert film rendezője. A legjobb iskolákba járt, a családi házban korán megismerkedett a művészetekkel és a legismertebb művészekkel. Tizenkét éves volt, amikor véget ért boldog gyermekkora: szülei elváltak, anyja pedig súlyos depressziója miatt kórházba került. Egy ideig apja tiltása ellenére autóversenyzői, majd rockzenészi karrierről álmodozott, de miután a nyári szünetekben gyakran meglátogatta nagybátyját, érdeklődése a film felé fordult. Pályaválasztásához a döntő lökést a James Dean főszereplésével készült Az Édentől Keletre, valamint egy nyári színészi tanfolyam adta meg számára.

A filmvásznon először Francis Ford Coppola Rablóhal című 1983-as filmjében próbálta ki magát, még Nicholas Coppola néven. Mivel azonnal protekcióval vádolták, úgy döntött, nevet változtat: a legenda szerint sokáig fontolgatta, hogy kedvenc énekese, Elvis Presley, avagy kedvenc zeneszerzője, John Cage nevét válassza, végül utóbbinál maradt. Talán azért is, mert megrögzött képregénygyűjtő, így tisztelettel adózhatott Luke Cage képregényhősnek is. A Nicolas Cage név először 1983-ban tűnt fel a Lány a völgyből című film főcímlistáján.

Még nagybátyja adott számára szerepet a Gengszterek klubja (Cotton Club), valamint az Előre a múltba (Peggy Sue Got Married) című filmben, Kathleen Turner partnereként. Alan Parker Madárka című drámájában egy súlyosan sérült vietnami veteránt alakított, és a nagyobb hitelesség jegyében néhány fogát is kiverette. Az igazi népszerűséget a Holdkórosok című vígjáték hozta meg számára Cher oldalán (ebben jelölték először Golden Globe-díjra), és szintén sikeres volt az Arizoniai ördögfióka tolvajának szerepében, felvillantva komikusi képességeit. 1989-ben A vámpír csókja című kultuszfilmben a vámpírfilmek világába is belekóstolt, a következő évben megkapta David Lynch híres road-movie-ja, a Veszett a világ egyik főszerepét. Miután karrierje beindult, ő is beindította másét: az akkor még ismeretlen Johnny Deppet ő mutatta be egy ügynöknek, aki szerepet ajánlott neki a Rémálom az Elm utcában című horrorfilmben.

Hat film a jövőről, amely nekünk már a múlt

Egyéniséggyilkos vízió – 1984 (1984)

George Orwell az 1940-es években írt iregénye a világirodalom talán leghíresebb disztópiája, melyre a negatív jövőkép definíciójaként hivatkozhatnának a szótárak. Számos szállóige-értékű kifejezést adott a kultúrának: mindenki hallhatta már az újbeszél és a duplagondol  (1szavakat, de a „Szeretem Nagy Testvért” is ismerősen (és borzongatóan) cseng. A könyv filmváltozata stílusosan 1984-ben debütált. Michael Radford rendezése alapvetően követi az irodalmi forrásszöveget, amely egy olyan lehetséges – most már múltbéli – jövőt tár elénk, amelyben a Föld lakossága átvészelt egy nukleáris háborút, majd három részre szakadt. Az egyik ilyen terület Óceánia diktatúrája. Itt él a főszereplő, Winston Smith hivatalnok, aki a negatív utópiák kedvelt típusát testesíti meg: a környezetétől lassan elidegenedő, annak visszásságaira ráébredő magányos figurát. A regény és a film is érzékletesen mutatja be a gondolkodás szabadságának (elsősorban a nyelvi redukció által megvalósított) korlátozását, illetve azt, ahogy egy elnyomó rendszer a lakói magánéletét is irányítja. Az állandó megfigyelés lehetősége régen tényleg csak baljós sejtés volt, a technológia mai fejlettsége révén azonban valósággá vált.

A majdnem kétórás mozi főbb szerepeiben John Hurt, Richard Burton (ez volt az utolsó filmje) és Suzanna Hamilton látható. Nem lehet véletlen, hogy a nyolcvanas években egymást érték a diktatúrákat hasonlóan ábrázoló alkotások, mint A fal című Pink Floyd-film, a Szárnyas fejvadász vagy a Brazil – ez is az orwelli történet hatalmas hatását mutatja. A könyv és a belőle készült film olyan államalakulatot rajzol meg, amely minden egyéni megnyilvánulást elítél és szigorúan megbüntet, ez pedig igencsak aktuális felvetés a 21. századra jellemző szabványosító tendenciák közepette.

A Barbie, az Oppenheimer és a Megfojtott virágok a BAFTA hosszúlistája élén

15 kategóriában kapott jelölést a Barbie, az Oppenheimer ésMartin Scorsese új filmje, a Megfojtott virágok is.

14 kategóriában versenyez a Szegény párák, 12-ben a Maestro. 11-ben A Saltburn című thriller. Az Érdekvédelmi terület és az All of Us Strangers című romantikus fantasy alkotói tíz-tíz díjat nyerhetnek el (akár a legjobb filmét is), a Chalamet-féle Wonka nyolc, a Hogyan szexeljünk pedig hat díjra esélyes.

A hosszúlistán szerepel a The Holdovers, az Előző életek, a Napóleon, a The Old Oak – A mi kocsmánk is. A nem angol nyelvű idei filmek közott van a 20 Days in Mariupol című ukrán film, az Egy zuhanás anatómiája (itt írtunk róla), A fiú és a szürke gém című animációs film, a Nyolc hegy című belga alkotás, a Hulló levelek (kritikánk itt olvasható), A hó társadalma, A szenvedély íze és A tanári szoba is.

A rendező, aki Az angol beteget sikerre vitte

A La Manche-csatornában fekvő Wight sziget legnagyobb városában, Ryde-ban látta meg a napvilágot, ahol olasz származású szüleinek fagylaltműhelye volt. Gyermekkora gondtalanul telt, szabadideje javát a szomszédjukban álló moziban töltötte. A film világába mégis kacskaringós úton érkezett: az északkelet-angliai Hull Egyetemen végzett, ahol néhány évig irodalmat oktatott. Az írói babérokra áhítozó fiatalember ezután rádiójátékokat, forgatókönyveket és színdarabokat írt, egyik művét 1986-ban az angol kritikusok az év drámája címmel tüntették ki.

Első mozifilmje a Szívből, igazán című keserédes, romantikus komédia, amelyben a főszerepet játszó Alan Rickman kísértete a halálból tér vissza barátnőjéhez, ami nem várt események sorozatát indítja el. Az alkotás 1992-ben elnyerte a legrangosabb brit filmes kitüntetést, a BAFTA-díjat, Minghella pedig a lehetőséget, hogy Hollywoodban dolgozhasson. Így született meg 1993-ban a Mr. Wonderful című komédia, amely csak mérsékelt sikert aratott, és a rendező a forgatás közben szerzett keserű tapasztalatai miatt kiábrándult a nagy stúdiókból.

Következő filmje, Az angol beteg terveivel mégis a 20th Century Fox stúdiót kereste meg, amely a szereposztás körül kibontakozott vita miatt a forgatás kezdete előtt öt héttel kiszállt a vállalkozásból. Helyére a független és vállalkozó szellemű Miramax lépett, és a producereknek nem kellett megbánniuk a döntést. A romantikus dráma, amelynek főhőse a Ralph Fiennes alakította, Almásy Lászlóról mintázott titokzatos magyar Afrika-kutató, nem várt sikert aratott: kilenc Oscar-díjat kapott, maga Minghella a legjobb rendezőnek járó arany szobrocskát vehette át.

A vakság ábrázolása hihetetlen kihívások elé állított

Nem lehet könnyű cipelned a kamerát, operatőrnek lenni nem tűnik kifejezetten nőies pályának. Ráadásul a rendező szemének lenni a fizikai mellett mentális terhelhetőséget is kíván, nem?

Rátapintottál a lényegre. A magyar filmszakma számára értelmezhetetlen „képződmény” a női operatőr. Azontúl, hogy borzasztóan nehéz pálya, plusz kihívást jelent elfogadottá tenni, hogy nekünk is van létjogosultságunk hozzá. Nemrég tört ki a Szemem fénye című új magyar nagyjátékfilm forgatási szünete, úgyhogy kicsit még kóválygok, de nemcsak a fizikai kimerültség miatt, hanem azért is, mert ilyenkor olyan érzésem van, mintha túlélőversenyt csináltam volna végig. Fizikailag és mentálisan heteken keresztül napi tíz-tizenkét óra hosszat topon kell lennem.

Miért választottál ilyen nehéz szakmát?

Túl közel

„Nem azért csináltam így végig ezt a filmezést, mert építeni akarok magamról valami acélszobrot, hanem nekem ez volt a stratégiám. Hogy mutassam mindig, hogy én milyen k…a erős vagyok; hogy nem kell ebbe belehalni, hogyha ez megjön, mint ahogy a Mama meghalt meg a nagybátyám meghalt” – mondja Einspach Gábor a film vége felé, és bár igaza lenne! Bár igaz lenne, hogy ebbe, a hasnyálmirigyrákba nem kell belehalni, hogy akarattal legyőzhető, és hogy úgy általában semmilyen rákba nem kell belehalni, sőt egyáltalán nem kell meghalni. Senkinek, soha többé.

De hát a hasnyálmirigyrákban megbetegedők nagyobb részének sajnos meg kell, a (filmben is citált) statisztikák rettenetesek. Hősünk mondatai a mágikus gondolkodás nyomait mutatják, de az vesse rá az első követ, aki halálos betegsége idején nem keres hasonló kapaszkodókat. Másmilyenek ugyanis nincsenek.

Gábor és volt felesége a film első felében annak a vélelmüknek is hangot adnak, hogy a válásuk és a betegség között összefüggés lehetett. Noha ez természetesen bizonyíthatatlan – mint ahogy az ellenkezője is –, jól érzékelteti azt a hirtelen pánikot és tanácstalanságot, amely sorsfordító pillanatokban jellemez bennünket. A „normál üzemmenet” esetén érvényes igazságaink és tájékozódási pontjaink hirtelen érvényüket vesztik, és a háló, amelyet a családunk, a barátaink, a kollégáink, a munkánk feszített ki alánk, egyetlen pillanat alatt foszlik szét, mintha sohasem lett volna. Halandóságunkból fakadóan ehhez az elbizonytalanodáshoz nem is kell olyan sok, sőt kis túlzással mindig a mezsgyéjén járunk: a biztonságtudatból, amelyet a hétköznapokban a legtermészetesebbnek hiszünk, akár egész könnyen és váratlanul is kizökkenthet bennünket valamilyen esemény vagy felismerés.

Január 4-től látható a mozikban a Nem halok meg

A miskolci CineFesten és a Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon már találkozhattak a nézők a Nem halok meggel, mely a sikeres műgyűjtő és galerista Einspach Gáborról szól. A fővárosi művészeti világ egyik meghatározó alakja megtudja, hasnyálmirigyrákban szenved. Egy olyan betegségben, amit az emberek alig öt százaléka él túl. Ő azonban nem omlik össze, nem tragédiaként, hanem a teljes újrakezdés lehetőségeként tekint betegségére. 

Miközben folytatja a fizikailag őt egyre jobban igénybe vevő kezeléseket, megpróbálja újraértelmezni a saját életét, valódi céljait, és a gyerekeivel, valamint a teljes környezetével való kapcsolatot. A Nem halok meg egyszerre mutatja be egy beteg, de nem elkeseredett ember testi és lelki vívódásait.

Az Anyáim története társrendezője, Dér Asia a kezelés legelejétől fogva követi Gábor mindennapjait, egy különleges ember szellemi és fizikai vívódásainak legmélyére ásva ezzel. A film 2023 őszén – ahogy Moldovai Katalin nagyjátékfilmje, az Elfogy a levegő is – meghívást kapott a Varsói Nemzetközi Filmfesztiválra, mely a berlini, a cannes-i, a Karlovy Vary-i és a velencei seregszemle mellett egyike a 14, úgynevezett A-kategóriás filmfesztiválnak.

Volt Mahátma Gandhi, Salvador Dalí és Horthy Miklós is

Krishna Pandit Bhanji néven jött a világra egy északkelet-angliai faluban egy kenyai születésű, indiai származású orvos és egy angol színésznő-modell gyermekeként. A színházzal tizenévesen ismerkedett meg, pályaválasztásához a döntő lökést a Royal Shakespeare Company III. Richárd előadása adta, ekkor vette fel zanzibári fűszerkereskedő nagyapja angolos Kingsley nevét.

Színpadra először 1966-ban lépett egy darabban, amelyet Brian Epstein, a Beatles együttes menedzsere rendezett. A mű zenéjét a remekül éneklő és gitározó Kingsley szerezte, és Epstein felcsillantotta előtte a lemezszerződés lehetőségét. Kingsley mégis a színházat választotta: 1967-től volt a Royal Shakespeare Company tagja, a társulattal debütált 1971-ben a New York-i Broadwayn.

A filmvásznon már 1972-ben szerepelt, de a nagy áttörésre egy évtizedet kellett várnia. 1981-ben szinte ismeretlenül választotta ki Richard Attenborough a Mahátma Gandhi életéről szóló szuperprodukció főszerepére; Gandhit huszonhárom éves korától hetvennyolc éves koráig formálta meg. A film óriási sikert aratott, Kingsley – aki a szerep kedvéért csaknem tíz kilót fogyott, és Gandhi könyvtárnyi életművét is áttanulmányozta – megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat. A bemutató óta Indiában, ahol a függetlenség napján minden évben levetítik a filmet, Kingsleyt igen nagy tisztelet övezi.

Top 10 tudományos-fantasztikus film a jövőről

1. Érkezés (Denis Villeneuve, 2016)

Denis Villeneuve-re leginkább a Dűne rendezőjeként gondolunk, pedig ő rendezte az Érkezés című filmet is, a műfaj talán legjobbját. A barokk zeneművek szerkezetét idéző alkotás története látszólag egyszerű: egy nyelvésznő megfejti az űrlények kommunikációját. Valójában azonban arról szól, hogy miért vagyunk mi, emberek a Föld nevű bolygón. A rendező nem arról fest képet, hogy miként pusztítja el magát az emberi faj, hanem arról, hogyan jön majd el a világbéke akkor, amikor a maga teljességében leszünk képesek látni az életet. Akkor, amikor megzabolázzuk az időt.

A főszereplőnő a film végén csak ennyit kérdez a férjétől:

Selyemfiúból vietnami veterán

Jonathan Vincent Voight Yonkersben, New York államban született. Édesanyja német emigránsok gyermeke volt, apai nagyszülei pedig szlovák bevándorlókként érkeztek az Újvilágba. Két fivére közül Wesley, ismertebb nevén Chip Taylor énekes-zeneszerző lett, egyebek mellett ő írta a Wild Thing és az Angel of the Morning című kultikus slágereket.

Voight katolikus neveltetésben részesült és egy katolikus iskolába is járt. Itt kezdett el komolyabban érdeklődni a színészet iránt, miután eljátszotta a The Song of Norway című iskolai színdarab egyik főszerepét. Tanulmányait a washingtoni Amerikai Katolikus Egyetem falai között folytatta, a diploma megszerzése után, 1960-ban színészi álmokat dédelgetve New Yorkba költözött, ahol Sanford Meisner tanította a színészmesterségre.

A Broadwayn 1961-ben debütált A muzsika hangja című musical egyik kisebb szerepében. Először 1965-ben állt a kamera elé a Fearless Frank című filmben, és már harmadik szerepével befutott. A kis költségvetéssel készült, de filmtörténeti mérföldkövet jelentő Éjféli cowboyban egy nagyvárosba utazó, selyemfiú-karrierről álmodozó vidéki fiút alakított, jutalma a legígéretesebb feltörekvő tehetségnek járó Golden Globe- és BAFTA-díj lett, és Oscar-díjra is jelölték a legjobb főszereplő kategóriában.

Szegedre kellett jönnie a francia világsztárnak, hogy eljátszhassa Napoleont

Egy Chateauroux nevű kisvárosban született hatgyermekes munkáscsaládban. A szegénység, az alkohol, a sok gyerek állandó feszültségforrás volt a szülők között, ezért a kis Gérard inkább a barátaival lógott. A beszédproblémákkal küszködő, nehezen kezelhető gyerek az iskolától tizenhárom éves korában búcsút vett, ezután volt nyomdászinas, kabinos a Riviérán, közben cigarettával, alkohollal seftelt. 2014-ben megjelent Ez már csak így volt című önéletrajzi könyvében mellbevágó őszinteséggel beszélt arról, hogy fiatalon áruba bocsátotta testét más férfiaknak, halottakat fosztott ki, és egyéb bűncselekményekből tartotta fenn magát, a törvénnyel is többször összeütközésbe került. Az elkallódástól egy színházi tehetségkutató mentette meg, aki finanszírozta színiiskolai tanulmányait.

Élete első filmszerepét 1966-ban a Hippi és a cicus című rövidfilmben játszotta. Az igazi áttörést Bertrand Blier 1974-es Tojástánc című alkotása jelentette, amelyben Patrick Dewaere és Miou Miou voltak társai. Több neves filmrendező is felfigyelt a vagány és kissé szertelen fiatalemberre: 1976-ban Marco Ferreri Az utolsó asszony, majd Bernardo Bertolucci a Huszadik század című filmjében már főszerepet bízott rá.

Népszerűsége gyorsan nőtt, ami – sokrétű tehetsége mellett – alkalmassá tette arra, hogy a nehezebben befogadható alkotásokat, például Marguerite Duras rendezéseit is közelebb vigye a nagyközönséghez. Ezzel párhuzamosan játszott könnyedebb filmekben (Balfácán, Balekok, Négybalkezes), majd François Truffaut-val forgatta Az utolsó metrót és a Szomszéd szeretőket.