Best WordPress Hosting
 

Archívum címkék: kiemelt

Tárlatvezetés az ifjúság múzeumában – Kőbányai János Beat(korszak)regény című könyvéről

Közzétette szerző

A Beat(korszak)regény egy képzeletbeli kiállításnak a könyvvé terebélyesedő prospektusa sok-sok dokumentumértékű, először publikált fotóval. Maga a szöveg – ahogy hajdan bizonyos ORI-koncerteket reklámoztak – vegyes műsor, van benne expresszionista próza, a beat kialakulásának főbb színtereit bemutató szociográfia, de olvashatunk függő szövegbe átültetett életműinterjúkat, és megismerhetünk egy 1987-es keltezésű lektori jelentést is, amelyben Vitányi Iván kiadásra javasolja Kőbányai zakatoló lírával teli kéziratát. A könyvhöz egy új írást is hozzáillesztett a szerző: a Török Ádám temetésén elhangzott gyászbeszédét. Ezekben a sűrű, szédítő szövegekben olvashatunk a tabáni, elíziumi mezőkről, a felnőtt-társadalom televényéről, a beatflóráról, az osztályidegenség, a bizalmatlanság babiloni fogságáról.

Kőbányai különös szenvedéllyel rajongott a beatért, és ez az elragadtatása teszi egyedivé a rock and roll tudósítói között.

És a szenvedélye, hite át is jön a szövegein, ezt az áhítatot érzékeltetni is tudja, nem egy esetben irodalmi igénnyel. Nemcsak szociológiai, szubkulturális és biografikus ismeretanyagot hoz működésbe, de élményszerűn képes átadni, milyen az, amikor 1978-ban, a negyvenezres tömeget vonzó szolidaritási rockfesztiválon mennybe megy egy generáció. A bizonytalan műfajú, még a nyolcvanas években írt könyvének kézirata egy pincéből került elő, Nemrég újraszerkesztette, megigazította és kommentárokkal látta el.

PostPin It!

„Áradó folyó vagyok” – Beszélgetés Kárász Eszter énekes-bohócdoktor-színésszel

Közzétette szerző

Gyerekszínészként az egész ország ismert, sokat szerepeltél filmekben, tévé- és rádióműsorokban. Szinte semmit sem változtál! Lehet, hogy azért is találod meg könnyen a közös hangot a gyerekközönséggel, mert azt hiszik rólad, hogy gyerek vagy?

Régen versmondótáborokban tanítottam, és az egyik csoportom úgy nevezett el, hogy Ögye, azaz örök gyerek. És még mindig így hívnak. Azt hiszem, ezt a bohócéletemnek köszönhetem. A bohóc olyan, mintha gyerek lenne, de közben bölcsebb lény, aki semmilyen rossztól nem hagyja magát elkedvetleníteni, lubickol a jelenben és nem fél a jövőtől. Ez sok-sok év alatt beleívódott a kórházon kívül életembe is. Valószínű, hogy ezt érzik a gyerekek. A Magyar Rádióban nőttem fel, ahol az első komoly barátom Szabó Éva rádióriporter-szerkesztő volt. A közös műsorunkban – én hatéves voltam, ő meg talán 56 – mindig úgy éreztem, hogy teljesen egyenrangúan beszélgetett velem. Azt hiszem, ez határozza meg a gyerekekhez való hozzáállásomat: minden gondolatukat értékesnek tartom, és végtelenül kíváncsi vagyok rájuk. Ugyanúgy beszélgetek velük a színpadról, mint a felnőtt barátaimmal. Ettől megnyílnak, és jól működik a kapcsolatunk.

Tulajdonképpen mi a foglalkozásod?

PostPin It!

,,Úgy gondolom, van bennem egy egészséges bizonytalanság” – interjú Bánki Benivel

Közzétette szerző

Amikor rákeresünk a nevedre az interneten, sok mindennel találkozhatunk: influenszerkedsz, slammelsz, verseket és dalszövegeket is írsz, és az Ökumenikus Segélyszervezet több kampányába is bekapcsolódtál. Tizenkét évesen kezdtél komolyabban foglalkozni a szövegalkotással. Hogyan emlékszel vissza az első írásaidra, milyen témák inspiráltak téged kisiskolásként?

Koraérett fiúként hallgatóztam és figyeltem: a felnőttek beszélgetései érdekeltek. Az olvasmányok közül is azok vonzottak leginkább, amiket nem egészen értettem. A gyermekkor törékenysége, az elmúlás éppúgy foglalkoztatott, mint a szerelem. A szüleim egy napon megtalálták a füzetemet, aminek a borítóján ez állt: ,,Bánki Benjámin összes eddigi, el nem ismert alkotása”. Karácsonyra be is köttették, úgy kaptam kézhez, kemény fedeles könyvként az írásaimat. Ekkor 12 éves voltam.

Ahogy mesélted, az irodalom iránti szeretetedet elsősorban a családodnak, édesapádnak és a CD-kről meghallgatott verseknek köszönheted. Voltak kedvenceid? Van rá alkalom, hogy ma is kézbe veszed ezeket a CD-ket és újrahallgatod őket?

PostPin It!

Nekünk a tenger – Filmtörténeti kalandozás a Balaton körül

Közzétette szerző

A Balaton a II. világháború előtt ősi szokások egzotikus színhelye is, ám jellemzően tehetős városiak kiruccanásának célja. Az 1950-es évek írói, festői megtehették, hogy időszakosan vagy végleg ide vonuljanak vissza, a fővároshoz kötött filmesek azonban javarészt a dolgozók pihenése helyszíneként ábrázolták. Két kivétel, két remekmű Makk Károlytól: a Liliomfi (1955) és a Ház a sziklák alatt (1958). A Kádár-korszak konszolidációja szervezett tömeges nyaralást, fusizott víkendtelkeket hozott. Exkluzív vetületét a nyugati turizmus beindulása generálta; a Balaton de luxe az aranyélet, a magyar álom szezonális színhelye. Az 1980-as években fordul a trend: a gyarapodással nőtt az igényesek köre, kínossá vált a sufnituning, a lehúzás.

Az Ítél a Balaton (Fejős Pál, 1932) népi egzotikumot melodrámával elegyít. Bevezetésként szokást ismertet: a balatoni halász nem fog halat, ha hűtlen a felesége. Marit (Medgyesi Mária) apja (Csortos Gyula) a nevelt fiához, Janihoz (Páger Antal) kényszeríti, de a lány az ellenséges család fiát, Mihályt (Elekes Ernő) szereti. Az apa Marit evező nélküli csónakban a tajtékzó tó ítéletére bízza. Ha a víz megkíméli, bűnei megbocsáttatnak, ha nem, az emberáldozat révén helyreáll a megélhetéshez szükséges egyensúly. Mindkét férfi a nőt mentené, a férj, Jani azonban vetélytársát is kihúzza, majd a vízbe vész. A film négy – magyar, angol, francia, német – verziójából utóbbi kettő maradt fönn. Változatok, különböznek, de abban egyeznek, hogy Janit önfeláldozása pozitív hőssé teszi, mert felülírja a gyilkos, ősinek tartott „természeti törvényt”.

Boronyák Rita cikke a Magyar Kultúra magazin 2023/6. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa!

PostPin It!

„A kamarazene: terápia” – Beszélgetés Boldoghy Kummert Péter nagybőgőművésszel

Közzétette szerző

Itthon egyedülálló a két fuvola–cselló felállású formáció. Hogyan alakult meg a Trio Flauticello?

Mindhárman a Magyar Állami Operaház zenekarában játszunk; Menyhárt Zsuzsanna szólófuvolista, Gjorgjevic Dóra pedig szólópikkolós és fuvolista. A konzi óta ismerjük egymást, közel harminc éve játszunk együtt az Operában, de még sosem kamaráztunk együtt. Hirtelen ötlet volt, hogy a feleségemet házi koncerttel lepem meg a születésnapján. Elkezdtem kamaradarabokat keresni, és olyanokat találtam, amelyek két fuvolára és csellóra íródtak. Ekkor kértem fel Dórit és Zsuzsit. A szülinapi muzsikálásnak olyan nagy sikere volt, hogy rögtön hivatalos koncertet is szerveztünk, így elmondható, hogy a spontán meglepetéskoncerttel, a nappalinkban alakult meg a Trio Flauticello. Hihetetlen, hogy hamarosan már a huszonötödik koncertünket adjuk.

Másképp kell zenélni a trióban, mint az operazenekarban?

PostPin It!

A melankólia mestere – a Kollár-Klemencz Kamarazenekar A folyó című lemezéről

Közzétette szerző

Kollár-Klemencz László azon zenészek közé tartozik, akiknek munkájáról mindenféle műfaji címke, zsánerjelző lepereg. Ez persze önmagában nem egyedi jellemzője a jelenkori zeneszerzők életművének – mondhatni, alapkövetelményként áll a stílusklaszterek (ha vannak vagy voltak ilyenek egyáltalán) mögüli kikacsintás a kortárs zenében. A „már úgyis mindent le- és megírtak” alkotói alapállásából nézve ugyanakkor ez a fajta keveredés, fúzió sokszor inkább szükséges út, mint szabadon választott. Amolyan műfaji elvárásoknak való megnemfelelési kényszer ez, a végtelen sokaságtól való megkülönböztethetőséget elősegítendő.

Az eszkalálódó folyamat elé semmilyen előjelet nem érdemes tenni. A múltbéli történések lezártságuk okán egyébként is rendszerezettebbnek tűnnek a jelen káoszából visszatekintve: a műfaji határok létezése meglehet, csak sok évtized távlatából tűnik igazoltnak, ha egyáltalán lényegesek még az igazodási pontok. Mindenesetre az biztos, hogy a kortárs zeneszerzők elé folyamatosan kihívást állít a vélt határok tendenciózus elmosása.

A mégis fel-felbukkanó, a folyamatot negatív, kételkedő módon tárgyaló vélemények eredője talán ezzel az állandó változással együtt járó feszültség lehet. A különbözőségi versenyben megmerevedő, feszített alkotói póz így vagy úgy, de átüt a szerzeményeken. Izgalmasságukat, újszerűségüket jobbára az adja, hogy ezzel a feszültséggel – az egyediségre játszás akarata és a folyamatos változástól való törvényszerű lemaradás közti állapottal – mit kezdenek. Hogy hogyan tudják a szerzők ezt valóban a játék részévé, a kreativitás mozgatórugójává tenni a megújulási kényszer mellett vagy ellenében.

PostPin It!

„Igenis van élvezhető, átélhető, mély szépirodalom ma” – Szöllősi Mátyással beszélgettünk

Közzétette szerző

Mindhárom műnemben – líra, dráma, epika – alkotsz, és a fotóiddal is sűrűn találkozhat a közönség. Amikor az első regényedet, a Simon Pétert olvastam, az volt a benyomásom, hogy ezeket a művészeti ágakat egyszerre műveled. Hogyan döntöd el, hogy egy-egy anyagból, impulzusból mi lesz: próza, fotó vagy vers?

Ezek nem minden esetben különülnek el egymástól, és sokszor kvázi nem is én döntök, vagy nem is kell döntést hoznom, szóval az, hogy lefotózok valakit, még bőven megengedi, hogy akár írjak is róla, és fordítva. Azt hiszem, nálam a líra jelenti az alapot, és jó jel, ha ez a regényem olvasása közben föltűnik a befogadónak. Remélem, hogy a képeimben szintén van líraiság, és valahol a dokumentarista és a művészi fotó határmezsgyéjén tartózkodnak. Az, hogy milyen eszközökkel nyúlok egy témához, nyilván elsősorban magától a témától függ, de gyakran megtörténik, hogy egy adott történetet többféle műfajban is feldolgozok-megírok, és viszonylag az is gyakori, hogy egy-egy fotósorozathoz szöveg társul, szóval minden értelemben több lábon állok.

Szabad című versesköteteddel ismerkedve az a benyomásom alakult ki, hogy – mint a fülszövegben Lator László írja – a lírád sem tisztán lírai, hanem van egyfajta epikus vonása: helyzeteket ír le, történeteket vagy történettöredékeket mesél el.

PostPin It!

A titok körülrajzolása – Zákonyi S. Tamás: A nemzet aranyai

Közzétette szerző

Az első képkockáknál, azzal szembesülve, hogy „beszélő fejek” dokumentumfilm következik, nagyon megijedtem. A 149 perces vetítési idő ismeretében erre minden okom meg is volt. Ki képes ugyanis órákon visszaemlékezéseket hallgatni, rengeteg nevet, összefüggést, adatot megjegyezni-átlátni, és közben még ébren is maradni? Fából vaskarikának tűnik valami olyannak a magyarázatára kísérletet tenni, ami természetéből fakadóan megmagyarázhatatlan, és ez az igyekezet annál kínosabbnak ígérkezik, minél hosszabb ideig tart. Végül pedig: talán vétek prózára váltani, ami a sport legszebb költészete volt, vagy mint szükségszerűt „levezetni” azt, amiben a véletlennek és a szerencsének is jelentős szerep jutott. Ilyen gonosz kételyekkel kezdtem nézni A nemzet aranyait – de nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Még keresem a magyarázatot, hogyan volt rá képes, de Zákonyi S. Tamásnak éppen a fő hendikepet, a szóbeli emlékezést („egyik fej a másik után”) sikerült a sportközvetítések részleteivel vegyített film legnagyobb erényévé változtatnia. A két és fél óra mintegy felét-kétharmadát kitevő beszélgetésfolyamot óriási anyagból vágta össze Mezei Áronnal, méghozzá oly módon, hogy nem maradt benne üresjárat, és dinamikus, érzelmes, sztoris, kedves lett. Interjúalanyai láthatóan szívesen beszélgetnek vele, ami jó kérdésekre utal (ezeket nem halljuk). Érezhetően sikerült bensőséges hangulatot teremtenie, rájuk hangolódnia – és az is nyilvánvaló, hogy csak a téma alapos ismeretével nyerhette el a bizalmukat.

Mivel maga is tarthatott az unalmassá válás veszélyétől, többféle trükköt alkalmazott az elkerülésére. Ilyen például a szóló, a páros és a csoportos interjúk részleteinek vegyítése, meg az a fogás, hogy a különböző helyen és időben felvett, más-más személyektől elhangzó mondatok egymásra felelgetnek vagy egymást folytatják. Mindezek folytán az benyomásunk támad, hogy – noha sok szájból – mindvégig ugyanazt a történetet halljuk, és hogy a privát elbeszélésekben valamiféle kollektív tudat nyilvánul meg.

PostPin It!

Pénteki kultúrrandi Biksi Gábor producer-dalszerzővel

Közzétette szerző

Sejtetted-e már gyerekkorodban is, hogy zenével fogsz foglalkozni, vagy más terveket szövögettél?

Nem sejtettem, de már akkor is érdekelt a zene. Ovis dalok helyett édesanyámnak köszönhetően a Beatlesre voltam ráfüggve: az ágyon ugrálva hallgattam a kazettáikat, kezemben az édesapámtól kapott játék gitárral. Ő aztán olyan parabolaantennát vett, amivel a világ összes zenecsatornáját fogni lehetett. Emlékszem, hogy láttam a Guns N’ Roses egyik élő felvételét, amitől teljesen odavoltam. Általános iskolában hasonló volt a helyzet: a Hupikék törpikék-slágerfeldolgozások helyett Snoop Doggot és társait hallgattam – hála a nővéremnek, aki három évvel idősebb, mint én és az ikertesóm. A zenei ízlést tekintve ő fogta a kezünket. Alsóban a hiphop ment, majd tízévesen elkezdtem deszkázni – nyilván óriási gengszter lettem –, és jött a rapzene, majd a rock/metál, a pop/punk. Máson flesseltem, mint a környezetem, de ez leginkább a parabolaantennának és a nővéremnek volt köszönhető.

Mikor került igazi hangszer a kezedbe?

PostPin It!

Ahol a múzsák laknak – 70 éves a Szigligeti Alkotóház (videó)

Közzétette szerző

Milyen volt a pezsgő társasági élet Szigliget emblematikus épületének falai között? Hol és hogyan alkottak és alkotnak ma is az írók, költők, olykor képzőművészek? Milyen szerepe volt a tréfának a szigligeti mindennapokban? A kultikus alkotóház történetébe ezúttal Kelecsényi László Balázs Béla-díjas magyar író, filmtörténész enged bepillantást, aki maga is több évtizede visszatérő vendége a balatoni művészotthonnak.

A videót készítette: Talum Fruzsina, Szabó Bence, Zagyva Zoltán

Ez a bejegyzés: Ahol a múzsák laknak – 70 éves a Szigligeti Alkotóház (videó) eredetileg innen származik: kultúra.hu.

PostPin It!

„Outsider típus vagyok” – Sándor Zoltán bánátiságról, írásról és háborúról

Közzétette szerző

Hét évig a muzslyai Sziveri János Művészeti Színpad elnöke, illetve a szervezet gondozásában tizenkét évig megjelenő Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat alapító főszerkesztője volt.

„Művészfilmek, különleges zene, írás és olvasás. Ez az életem. Mindig van időm olvasni. Olyan nincs, hogy ne legyen nálam könyv. Most is van egy a táskámban” – mondja mosolyogva. Gyermekkorát és fiatalságát Muzslyán töltötte. Innen indítjuk a történetét, kíváncsi vagyok, mennyire határozta meg személyiségét, írói énjét a bánáti környezet.

Azt mondják, Bánátban jobban fúj a szél, s kicsit minden más, mint a Tisza bácskai oldalán. Így van ez?

PostPin It!

„Mi vagyunk a jelenkori magyar könnyűzene legfiatalabb boomer-zenekara” – interjú Agócs Mártonnal, az aurevoir. énekes-gitárosával

Közzétette szerző

Nagyjából egy év telt el a legutóbbi lemezetek, a Deák rét megjelenése óta, amely egyfajta alkotói fordulópontot is jelentett a zenekar életében: a hangszerelésbéli hangsúlyok máshová kerültek, a hangzás nagyobb lépésekben változott az előbbiekhez képest. Te egy év távlatából hogyan értékeled ezt az albumot?

Szerintem ez lett eddig a legjobb lemezünk, minden értelemben. Most érkeztünk meg igazán ahhoz, amit a zeneírás terén terveztünk: sikerült a népzenei hatásokat összefésülnünk a gitárzenével. Ezt úgy értem, hogy egyre kevesebb népdal vagy konkrét népzenei elem jelenik meg a dalainkban, de maga a népzenei inspiráció – szerintem – erősen érezhető.

Tehát a Deák rét zenei koncepciója már egészen a kezdetektől a zenekarban munkált?

PostPin It!

„A mérce nagyon magas” – Schöck Gyula könyvművész a Budai krónikáról

Közzétette szerző

Hogyan lát hozzá a könyvművész egy hasonmás kiadás elkészítéséhez? Hogyan viszonyul a korábbi ilyenekhez, mit tanulhat belőlük?

Azokból semmit sem tanulhat, mert korábban annyira mások voltak a technikai feltételek. A készültükkor akár tökéletesek is lehettek, de a digitális fotózás és a mai nyomdatechnika új fejezetet nyitott e téren. Ma más a mérce: például olyan papírt szerezhet az ember, amilyen csak kell, tizedmilliméterre pontosan hozzájuthat az eredetivel megegyező vastagságúhoz. Aki hasonmás kiadást akar tervezni, annak az eredetihez kell hozzáférnie, ami nem mindig könnyű, mert ahol vannak, oda nem lehet csak úgy az utcáról beesni. Le kell fotóznia vagy fotóztatnia, ez az alap.

De milyen támpontjai vannak a munka elkezdéséhez? Milyen nemzetközi sztenderdekhez kell igazodnia? És mi fogja eligazítani az ügyben, hogy elég jól dolgozott-e? Ön mire figyel különösen, amikor egy ilyen kiadványt megvizsgál és a minőségéről ítéletet mond? Hogyan lehet a kontárságot tetten érni?

PostPin It!

Bibliai ételek, avagy mit ehetett Jézus az utolsó vacsorán

Közzétette szerző

Biblia és étkezés? Csak látszólag távol álló fogalmak! – írja könyve előszavában. Bár a kezdetekben történeti antropológusnak készült, útja mégis a biológusi pályához vezetett, s miután harmincéves korában megtért, hamar felismerte, hogy a Biblia botanikus szemmel is tartogat érdekességeket. Számos botanikai expedíción vett részt, többek között Kínában, Tanzániában, Indiában, Mongóliában, a Szentföldön, Dél-Koreában, Örményországban, Kirgizisztánban, Tádzsikisztánban, Kazahsztánban, Üzbegisztánban és Iránban is. 2017-ben megszületett A Biblia növényei című munkája, amelyet A Biblia ételei című könyv követett.

A vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertben többféle élménysétára is jelentkezhetnek a látogatók, többek között A Biblia növényei címűre is. Mi várja az odaérkezőket?

A látogatók tizenkét állomáson keresztül járhatják végig ezt a tansétát. Vezetett sétát is kérhetnek, de egy kis füzet segítségével maguk is bejárhatják az állomásokat. Minden állomás egy fogalom köré csoportosul, a fügefáknál például a Biblia gyümölcseiről van szó, a ricinusnál a Biblia mérgező növényeiről, és a látogató szép lassan eljuthat a fügefától az orchidea- és broméliaházban növő papiruszon át a mirháig, amely a tizenkettedik állomás, és a kaktusz- és pozsgásházban található. Aki pedig végigsétál ezen, átfogó képet kap a Bibliában szereplő növényekről.

PostPin It!

A magyar jazz ikonikus muzsikusa – Szakcsi Lakatos Bélára emlékezünk

Közzétette szerző

Budapesten született, zongorázni kilencévesen kezdett – családjának ugyanis csak ekkor lett annyi pénze, hogy hangszert vegyenek neki. A klasszikus zenétől indult, de miután a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola tanulójaként megismerkedett a jazzel, érdeklődése a kötetlenebb műfaj, az improvizáció felé fordult.

1957-től Kovács Andor gitáros együttesének volt tagja, tíz évvel később már saját zenekarával szerepelt egy válogatáslemezen. A hatvanas évek közepén egy lemezjátszóval tért haza Nyugatról, amelyen felváltva hallgatta a Beatlest, a Rolling Stonest, elektronikus zenét, Stravinskyt és a legmodernebb jazzt. 1968-ban Duka Norberttel és Lakatos Gézával megalakította az LDL triót, amely a Magyar Rádió versenyén megosztott első díjat kapott.

1970-ben tagja volt Pege Aladár nagybőgős kvartettjének, amely a Montreux-i Jazzfesztiválon második díjat nyert. Fél évig New Yorkban dolgozott egy magyar vendéglőben, szabadidejében jazzklubokba járt, haza egy olcsón beszerzett Fender zongorával tért, a hangszert ő használta először Magyarországon. 1972–1976 között a Rákfogó, 1980-tól a Babos Gyulával létrehozott Saturnus együttessel dolgozott, majd a Hungarian Jazz Quartet tagjaként elévülhetetlen érdemeket szerzett a fúziós jazz hazai térnyerésében.

PostPin It!

Pénteki kultúrrandi Babcsán Bence zenésszel

Közzétette szerző

A klarinét, a szaxofon és a furulyák mellett brácsatamburán is kimagaslóan játszik számos együttesben, amelyek közül leginkább az egyre népszerűbb Babcsán Projekt hordozza magában Bence saját alkotói elképzeléseit. 

Mikor indítottad el a Babcsán Projekt nevű formációt? 

Az ős-Babcsán Projekt már a gimnáziumi időkben is létezett. Akkor már klarinétoztam, az iskolában működő drámatagozat révén pedig a színházhoz is közel kerültem, emellett néptáncoltam is, így népzenét már akkor is hallgattam. Az akkori Babcsán Projektnek nevezhető formáció világa ezekből az élményekből tevődött össze. Aztán a Zeneakadémián folytattam a tanulmányaimat, ami alatt nem volt aktív ez az együttes. Csak az egyetem elvégzését követően szedtem össze a bátorságomat, hogy újra belevágjak.

PostPin It!

„Lusta embernek tartom magam” – Zalán Tibor a termékeny gondolatokról és az elfáradásról

Közzétette szerző

Szolnokon születtél 1954-ben, de az alföldi Abony mezővárosában gyerekeskedtél. Hogyan emlékszel vissza azokra a korai éveidre? Csavargós, kalandozós kisfiú voltál, vagy pedig otthonülő, könyveket bújó?

Boldog gyermekkorom volt, ritka tartalmasan eltelő. Kis csavargó voltam; büszkén vállalom, hogy igazi utcagyerek, aki verekszik, cukrot lop Reich néni kisboltjában, rozsdás vasaktól és törött tányéroktól vérző lábbal kecmereg ki a téglagyári tóból, az izzó téglák szomszédságába, az égetőkemencébe menekül a rá felügyelő nagymamája elől, és röhög odabentről, amiért később elveri az anyja. Nyolcévesen a búvóhelyeimen a nagyapámtól lopott dohányt szívtam cigarettapapírba tekerve, és megállás nélkül bandáztam. Kimondottan rossz és sokszor komisz gyerek voltam. Apám ingázó kubikos volt, akit csak hétvégeken láttunk Pali bátyámmal, anyám hajnaltól késő éjjelig elszedő a téglagyári futószalag mellett – kemény munka, mert férfiak számára is iszonyatosan nehéz három-hat nyers téglát egyszerre lekapkodni egy teljes műszakon keresztül –, így nem volt idejük velem foglalkozni. Arra azonban volt gondjuk, hogy zenét tanuljak (művész- és jazzdobiskolát is elvégeztem gyermekként!). És bár szegények voltunk, mindig megkaptam a kívánt könyveimet karácsonyra és a születésnapjaimra. Különféle sorozatokkal ekkor alapozta meg édesanyám a későbbi könyvtáramat. Akár a kis Rimbaud, olyan lehettem: csavargóként pengettem a cipőzsinóromat, és közben rakódott az agyamba mindaz, ami miatt most válaszokat próbálok megfogalmazni neked. Élmény és művelődés. Már gyerekként mindkettő fontosságára ráéreztem, és azóta is szimbiózisban tartom magamban őket.

Gimnazistakorodban szerelmes versekkel indítottad a költői pályád. Hogyan értékeled ma ezeket a korai műveidet? Sikerült meghódítanod velük a lányok szívét?

PostPin It!

Musica ricercata ‒ Ligeti és az új zenei nyelv keresése

Közzétette szerző

Ligeti zenéjét nem könnyű befogadni és megérteni, elhelyezni a koncerttermekből, más nyilvános terekből és a rádióból jól ismert, fülhöz szoktatott zene mellett. A kortárs zene lehet kihívás, de ez nem jelenti azt, hogy bármilyen zene ne lenne az, ha az ember a mélyére szeretne látni, fel akar benne oldódni, esetleg „el akarja sajátítani”. Vagyis a klasszikus zenét hallgató közönség Ligeti születésnapjának századik évfordulóján komoly feladat előtt áll, de ebből az alkalomból az is kiderülhet, hogy Ligetivel és a kortárs zenével az ünnepeken kívül is érdemes foglalkozni.

Az ötvenes évek

Az 1956-os emigrálása előtti kompozíciók korai időszakának munkái, amelyek erősen kötődtek Bartókhoz. 1950-ben „akusztikus látomása” volt egy újfajta, statikus, dallam, ritmus és harmónia nélküli zenéről, amely lassan mégis változik. Ennek élményét a róla készült 1993-as portréfilmben és a vele készített interjúkban is elmesélte. „Tél volt, fáztam, éhes voltam, és akkor jutott eszembe egy olyan, álló zene, amely már túlmutat Bartókon.” Azt azonban hozzáfűzi, hogy Bartóknál is felfedezhető az akusztikus hangsorú zene.

PostPin It!

„Nem nehéz, nem szürke” – Zemlényi Attila költő a közös miskolci sorsról

Közzétette szerző

Ön gimnáziumigazgatóként benne áll az itteni valóságban, Kabai Lóránttal közösen írt díjnyertes művével, a Vasgyári eklógákkal egyaránt tekinthető a Miskolc-mítosz hívének és táplálójának, a Műút korábbi főszerkesztőjeként pedig egy nagy miskolci sikertörténet részese. E minőségeiben egész biztosan egyedi képe van Miskolcról: egy olyan városról, amelyet nagyon lehet szeretni és félteni, és amiben nagyon lehet hinni. Magam is nagy Miskolc-fan vagyok, egy időben le is akartam itt telepedni, ezért érteni vélem a vonzalmát és a ragaszkodását, de ahhoz képest, amit ön lát és átlát, az én ismereteim felületesek, és ami nagyobb különbség: én mégiscsak vendég, „turista” vagyok a városban, aki a lényeget talán soha nem értheti meg – de az ön segítségével egy-két részlet biztosan világosabbá válhat. Ezért egyfajta körkép felrajzolására kérem.

Ha valaki vonattal érkezik Miskolcra, az Avas lakótelep szürke tömbjét pillantja meg az ablakból először, a pályaudvari aluljáró környéke pedig szegényes, és „elhagyom a várost” hangulatot áraszt. Ha egy marslakó nézne felülről Miskolcra, nagyon elcsodálkozna azon, hogy a város közepén van egy körülbelül százhúsz hektáros, fallal körülvett romos terület: egy hatalmas sebhely, amely nagyon nehezen gyógyul be. A GYÁR, csupa nagybetűvel. Valamikor húszezren dolgoztak ott, és százezren kötődtek hozzá. Ipari múlt, P. Mobil, Pataki Attila, „nehéz, szürke nappalok”, a rosszul játszó, mégis imádott Diósgyőr, a „Sorsod Borsod”-életérzés – ezekre mi itt az otthonosság érzetével gondolunk. Ha itt élsz, a sorsszerűségből valóság válik.

Csórók vagyunk, és a szegénység összekovácsoló erő.

PostPin It!