„Nehéz megfogalmazni, hogy az ember miért szeret bele a vasútba. De ha találkozik olyanokkal, akik hasonszőrűek, akkor egy egész éjszakát át tudunk beszélni a vonatról” – meséli Balázs Géza, aki elmondása szerint gyermekkora óta érdeklődik a vasút iránt. Olyannyira, hogy ki is talált egy tudományágat, ez a vasútnéprajz, illetve ennek kiterjesztett változata, a vasút-antropológia.
Készítette: Talum Fruzsina, Honti Gergő, Kojnok Dávid
#közlekedés
„A tizenkét éve sikeresen működő Versmaraton után rövidebb műfajain keresztül a kortárs próza is megérdemel egy olyan rendezvényt, amely ráirányítja a közfigyelmet az év legfigyelemreméltóbb prózai alkotásaira, teljesítményeire, és azok szerzőire” – mondta köszöntőjében Szentmártoni János író, költő, a Kulturális és Innovációs Minisztérium helyettes államtitkára.
Mint kifejtette, minden, ami az ember fantáziájában megjelenik, az vagy megtörtént már vagy előbb-utóbb meg fog történni. „Ezek a történetek biztos támaszai az emberiség önbecsülésének, önbizalmának, és abban való hitének, hogy képesek vagyunk felülemelkedni saját gyengeségeinken, feszegetni saját teljesítményünk határait, legyőzni önmagunkat, és példát mutatni a fiatalabb nemzedékeknek”.
Demeter Szilárd, a PIM főigazgatója az eseményen arról beszélt, hogy el kell mondanunk történeteinket, mert azokat senki más nem tudja elmondani helyettünk, és az el nem mondott történetekből nem lesz sorsközösség. Demeter Platón barlanghasonlatával vezette fel gondolatait, párhuzamot vonva a filozófus példájában szereplő „rabok” és a mai szemlélődő ember között.
Beszélgetés Rébecca Dautremerrel
A szerdai megnyitót megelőzően a PIM különleges vendéget fogad majd Rébecca Dautremer személyében, aki Franciaországból érkezik a fesztiválra. A gyermekkönyvekkel és -folyóiratokkal foglalkozó grafikusművész nem csak „megbízásra” dolgozik: legutóbbi szerzői könyve, a Jussváry Jakominusz gazdag órái 2021-ben magyarul is megjelent a Scolar gondozásában, Pacskovszky Zsolt fordításában. Részben ennek apropóján is beszélget majd Pacskovszky az illusztrátorként és humoros versek szerzőjeként is tevékenykedő Dautremerrel szeptember 20-án 17.30 és 18.30 között. A megnyitót követő napokban, szeptember 21. és 23. között Dautremer szakmai workshopot tart a PIM-ben, közös alkotásra hívva a résztvevőket.
Szűcs Péter beszélgetőtársa: Stacey Halls
A magyar felnőtt lakosságnak alig több mint tíz százaléka olvas rendszeresen, viszont több mint fele egyáltalán nem vesz könyvet a kezébe. Ugyan a nyomtatatásban megjelenő szövegeket a rendszerváltás óta egyre kevesebben fogyasztják, a Gutenberg-galaxist továbbra sem kell temetnünk. Dr. Tóth Mátéval, a Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár igazgatójával, a PTE Könyvtár és Információtudományi Tanszékének adjunktusával beszélgettünk olvasási szokásaink legutóbbi feltérképezéséről.
Mióta létezik Magyarországon olvasáskutatás?
A legelső – jelenlegi szempontjaink szerint felvett – adatok 1964-ből származnak. Azóta minden évtizedben volt egy átfogó vizsgálat, a legutóbbi 2019-ben, így több mint ötven évre visszamenően vannak összehasonlítható idősoros adataink. Az alapkérdés úgy szól, hogy „Elfoglaltságai mellett tankönyvön kívül olvas-e könyveket?”. A skála egyik végére azok kerültek, akik az elmúlt 12 hónapban egyet sem vettek a kezükbe – őket tekintjük nem olvasónak. A következő kategória azoknak jutott, akik egy év alatt 1-3 könyvet olvastak el, majd azok következtek, akik negyedévente egyet. A sort a rendszeres olvasók zárták, ők évi 12-t is végigböngésztek.
Zsupán Edina klasszika-filológus tizenöt éve kutatja a corvinák történetét Magyarország nemzeti könyvtárában, a Budavári palotában található Országos Széchényi Könyvtárban (OSZK). Latin- és ógörögtudásának egyaránt hasznát veszi, hisz Mátyás könyvtárának jelentős részét ezen a két nyelven írt kéziratok teszik ki (főként az előbbi). Ma csupán az eredeti könyvállomány körülbelül tíz százaléka ismert és azonosított, 235 tétel a világ egyéb jeles könyvtáraiban található. A hazánkban fellelhető 55 kötet legnagyobb részét az OSZK őrzi, amely nemcsak gazdagon illusztrált, informatív honlapján, a Corvina-program részeként, hanem időszaki kiállításokon is igyekszik bemutatni a fényérzékeny, féltett gyűjteményt.
– Corvinának azokat a kódexeket, tehát kézzel írott könyveket nevezhetjük, amelyekről bizonyítható, hogy megfordultak Mátyás könyvtárában. A díszkódex lapjának anyaga pergamen, állati bőr, mely időtállóbb, mint a papír. A lapokon egyesével dolgoztak, lehetőleg minden munkafolyamatot más végzett. A másoló megvonalazta a lapot, tintával megírta a szöveget, kihagyva benne a díszítések helyét. Ezután került sor az aranyozásra, majd a minátorok, gyakran többen is, kidíszítették, illuminálták a kódexet. A kódexfestők mesterségéhez tartozott, hogy megtanulták előállítani maguknak az ásványi anyagokból készült festékeket. Csak ezután fűzték egybe és vágták körbe a lapokat, melyeket fatáblák közé szorítottak. A kötéstáblákra bőrkötés került, melyeket poncolással (ütésmintákkal való díszítéssel) és csatokkal is elláttak.
– Mátyásnak kétféle, aranyozott bőr és egy még ennél is drágább, lila bársony, úgynevezett veluto morello díszkötést készítettek. Az egységesítés esztétikai szempontokat követett, és nem tartalmiakat – vélekedik a kutató –, hisz a lila bársony 15. századi, belül fehér indafonatos könyvekre került, amelyeket még nem Mátyásnak készítettek, de ilyen módon később „corvinásítottak”. Ezekben a könyvekben a belső díszítés üde és letisztultabb színvilágú, mint később a budai királyi könyvkészítő műhelyben készült kötetek sötétebb, kékes tónusú és gazdagon aranyozott képei. Talán úgy gondolták, hogy a légies, könnyed növényi ornamentikához nem illenek a nehéz, súlyos bőrkötések.
Milyen jelenség volt? Miként tudott oly erőteljesen hatni olvasóira? A 95 éve született költő hagyatékát ma már unokája, Nagy Borbála Réka gondozza, akit elkísértünk emlékgyűjtő útjára – Sebő Ferenchez.
Készítette: Talum Fruzsina, Honti Gergely, Zagyva Zoltán
Ez a bejegyzés: Bicskám és szívem kinyitva – Szécsi Margit válogatott versei eredetileg innen származik: kultúra.hu.
Négy év telt el halála óta, azóta hagyománnyá nemesedett, hogy szeptember közepén az író, költő előtt tisztelegnek, s művein keresztül kiemelten foglalkoznak azzal, mit is jelent debreceninek lenni, mit jelent a debreceniség, hogyan kötődnek a városhoz, a hagyományokhoz. Ezek azok a kérdések, amelyek az írót is rendkívüli módon foglalkoztatták: műveiben és magánéletében is, és ez a kettő ért össze az idei Térey Könyvünnepen emlékhelyének átadásával.
Június végén érkezett a hír, hogy az özvegy, Harmath Artemisz úgy döntött, a budapesti, Viza utcai írólakás tárgyi hagyatéka teljes egészében költözik a cívisvárosba. (A döntés hátteréről Harmath Artemisszel készített interjúnk itt olvasható.) Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójának javaslatára Harmath Artemisz Debrecen kultúrájáért felelős alpolgármesteréhez, Puskás Istvánhoz fordult tanácsért, aki hamarosan megoldást is talált az állomány elhelyezésére. Azt biztos kezekbe, a Méliusz Juhász Péter Könyvtár gondozására bízta, akik a legmegfelelőbb hajlékot, Térey fiatalkorának legkedvesebb kiskönyvtárát jelölték ki a személyes tárgyak otthonául. Egy emlékhelyet hoztak létre, ami a jövőben egy kis kulturális központtá nőheti ki magát: lehetőséget teremt a kutatóknak elmélyedni a személyes tárgyakon keresztül is az életműben, és otthont ad a helyi irodalmi szcénának is rendezvényeik lebonyolítására.
Harmath Artemisz, az író özvegye gyermekeivel
Nehéz időkben született, a világválság a pesti Józsefvárost sem kerülte el, a négy polgárit végzett fiú örülhetett, hogy akadt szabómester, aki felfogadta inasnak, mégsem lett belőle úri szabó, tizenhét évesen inkább vasesztergályosnak tanult a Fuchs-gyárban. Azután jött a háború, s a munkásfiút behívták katonának, de megszökött, bujkált, míg csak el nem vonult a front, azután az elcsendesült tavaszon jobbnak látta, ha messzire megy innen. Nyugat-Európa sem ocsúdott fel még a rettenet éveiből, de ott legalább másféle világ készülődött, mint nálunk. Megpróbált élni a németeknél, egy kicsit Párizsban, azután Hollandiában meg Belgiumban, ahol keresték a szénbányászokat, de a földmélyi munka helyett kedvesebb volt Itália kék ege. Négyévnyi vándorlás után, 1949-ben hazajött. Akkor látta, hogy hová! És újra nekivágott Nyugatnak, de elkapták, tiltott határátlépésért Kistarcsán tölthetett nyolc hónapot. Amikor kiszabadult, Angyalföldön lett vasesztergályos.
Sokat mesélt ezekről a megélt idejéről Fejes Endre a Rákóczi úti Marika presszó asztalánál, ahol szinte naponta találkoztam vele a hatvanas években. Itta a dupla feketét, szívta a cigarettát, füstjétől hunyorogva, kemény szavakkal mesélt, ahogy Józsefváros lakóiról is, embereiről, akik között élt, akiket olyan jól ismert utcákról, terekről, műhelyekből, mesélt róluk szóban és mesélt remek novelláiban, regényeiben is. Szerette őket, fájt neki életük nyomorúsága, perelt értük örökké a világgal. Perelt, mert látta a sorsukat, s perelt, mert nem azt ígérték nekik a háború utáni Magyarországon, amit élniük kellett a szocializmusban. Keserű líraisággal, tömör stílusával írt Pék Máriáról, Hábetlerékről, Janijuk tragédiájáról, Cserepes Margit szerencsétlen házasságáról, a Sötét ruhás fiúról, aki görög diplomatának adta ki magát, hogy felnézzenek rá a nők, és szerelmet kapjon, fénylő szerelmet, de gyilkossá tette a végzete, írt Vonó Ignácról, aki megjárta az első világháborút, s kacska keze miatt szerencséjére altiszt lehetett, mindent tudott vágyaikról és bukott reményeikről. Senki sem írt alaposabban és értőbben róluk.
A hazudós című novellája meg az első elbeszéléskötete 1958-ban azonnal az olvasók kedvelt írójával tette. Akkor már csak az írásaiból élt, ontotta magából a történeteket, s négy év múlva óriási szenzáció lett regénye, a Rozsdatemető, egy egyedülálló stílusú, csodálatos tömörségű családregény, amelyben Fejes felölelte a századelőtől történelmünk hétköznapjait egy józsefvárosi munkásfamília tükrében. A regény először botrányt keltett a hivatalos körökben, hiszen Fejes azt vetette a kor szemére, hogy az a réteg, amelyik mindig is a terheket viselte, a megváltozott világban sem került jobb sorba, az, hogy övé a hatalom, csak merő propaganda. A megrendültséget támadásnak vélték, de a kritikai csatározások a Rozsdatemetőnek meghozták az elismerést, írójának a Kossuth-díjat, és ami fontosabb, a regény nemzetközi sikerét.
Tavaly jelent meg a Noran Libro Kiadó gondozásában a Valaha madarak voltunk című kétnyelvű válogatásod kicsiknek. Hány éves kortól ajánlod?
A Valaha madarak voltunk kötet kitűnő háromévestől tízéves korig minden gyerek számára; hangsúlyozom, hogy minden gyereknek, mert nem csupán cigány anyanyelvűeknek írtam, hanem minden kicsinek, azért is, hogy idejében sikerüljön megismerni egymás másságát.
Azt írod a könyv előszavában, hogy egyetemistaként is készítettél egy hasonló kiadványt a Fővárosi Pedagógiai Társaságnak, de az csak kilencvenkilenc példányban jelent meg. Hogyan jött az ötlet, hogy újra ilyesmivel foglalkozz?
Az első Stranger Things-regény írója, Gwenda Bond, valamint Janne Teller, Bergsveinn Birgisson, Bridget Collins és Mathias Énard is vendége lesz az idei PesText nemzetközi fesztiválnak. A szeptember 20–30. közötti budapesti eseményen a már ismert szerzők mellett a látogatók olyan feltörekvő, ígéretes alkotókkal ismerkedhetnek meg, mint Giulia Caminito, Nicholas Binge vagy Stacey Halls.
A PesText kiemelt szerepet szán az irodalom határterületeinek, így a könyvillusztrációnak is. A zenei és színházi programokról Vecsei H. Miklós és a TÁP Színház gondoskodnak. A PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál a MISZJE és a Petőfi Kulturális Ügynökség szervezésében valósul meg.
„Amikor öt évvel ezelőtt először rendeztük meg a PesTextet, éreztük, hogy ez valami nagyon más lesz. Olyan nemzetközi fesztivált álmodtunk meg, amely a világirodalmat helyezi a fókuszba, ugyanakkor külföldön is jó hírét kelti a magyar kultúrának. Azóta minden évben kiváló szerzőket hívtunk el hazánkba, akik izgalmasabbnál izgalmasabb párbeszédeket folytattak a magyar olvasókkal – idén sem lesz ez másként. Mindazon nehézségek ellenére, amelyek mostanság jellemzik világunkat, mi továbbra is itt vagyunk, hiszünk abban, hogy az irodalom összeköt bennünket. Biztos vagyok abban, hogy a művészet, a kultúra képes hatni az arra nyitott emberekre” – fogalmazott Kollár Árpád, a PesText alapítója, a MISZJE (Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és Jogkezelő Egyesület) igazgatója.
Géczi János: Az utolsó rózsához
A Szegeden biológusként tanult, majd később irodalmi és képzőművészeti pályát választó Géczi megszállottja a rózsáknak: korábban már megjelent A rózsa labirintusa című könyve, de még doktori dolgozatát is a dísznövény szimbolikájának szentelte. Új kötetében, mely a Kalligram gondozásában jelent meg, a rózsát olyan jelképként igyekezett láttatni, ahogyan korábban nem volt jellemző az irodalomban. Az utolsó rózsához egyszerre pedzeget általános kérdéseket akár az életről, akár a hatalomról, de biografikus vetület is felfedezhető benne, mellyel a költő önmagát is igyekszik értelmezni jelenkorunk forgatagában.
Hatvany Helga: Viharos idők
Keresztes Balázs: A Continental ötödik számának hívószavai a „Fiatalság és szépség” (Young and Beautiful). Mi jut eszébe ezekről a kifejezésekről?
Fran Lebowitz: Tudom, hogy a fiatalok nem így látják, és szinte felesleges is kimondani: bár nem minden fiatal szép, minden fiatal szebb, mint amilyen öregen lesz. Amikor már nem vagyunk annyira fiatalok, a barátainkkal elkezdjük mondogatni egymásnak, milyen jól néz ki a másik. Amikor még tényleg jól néztünk ki, ilyet soha nem tettünk. Most úgy értjük, hogy „másokhoz képest nem nézel ki annyira rosszul”. Akárhogy is nézel ki (persze tudom, hogy nem minden fiatal szép), most vagy a legjobb formádban. Ahogy öregszel, egyre rosszabbul nézel majd ki. Ugyanakkor egy másik csodálatos dolog is bekövetkezik: miközben egyre kevésbé nézel ki jól, a látásodat is elveszíted. A természet nagy ajándéka ez.
KB: Mitől volt igazán szép a fiatalsága?
Az irodalom élet és halál kérdése, legyünk bárhol, bármely korok bármely izmusokkal terhelt időszakában. Ezen kijelentés láttán bizonyára sokan bőszen bólogatnak, alkotóktól és kritikusoktól kezdve az irodalmi közéletben jártas rajongókon át a „kocaolvasókig”. A megállapítás természete ugyanakkor kettős. Kezdjük talán a könnyebben hozzáférhető olvasattal: az irodalom élet-halál kérdése, azaz komolyan veendő. Ez, mondhatni, magától értetődő, még a „trendi irodalom” vagy a könnyűirodalom szemüvegén keresztül vizsgálva is.
A másik olvasat – amelyet talán sokszor kitakarhat az előbbi, holott igen erős kapcsolatban állnak – ugyanakkor egy általános művészeti törekvést fed fel, mely bármilyen esztétikai erővel bíró alkotásra igaz: az irodalom, mivel az életünkből táplálkozik, és így vagy úgy, de arról is szól, szükségképpen mindig életről és halálról folytat párbeszédet. Ez a párbeszéd aztán megközelítéstől és alkotói habitustól függően változhat, értelme lehet akár az élet-halál elválaszthatatlan egységének feldolgozása, meghaladása, az elmúlással való küzdelem, vagy pusztán annak (látszólag) közönyös leírása.
A test mint művészeti alapobjektum ennek a párbeszédnek a legkézenfekvőbb szemléltetője, noha nehéz igazán jól használni erre a feladatra. A legnagyobb nehézséget talán épp az adja, hogy a test magától értetődően mélyen érintett az élet-halál kérdésben, sőt, bizonyos értelemben annak kiindulópontjának tekinthető – a test megszületik, fiatalodik, él, majd megöregszik, gyengül és darabjaira hullik. Az erre való alkotói rádöbbenés kihívásain túl szintén nehezítő tényező a test túlreprezentáltsága, profán bélyegzettsége, de ott vannak a kortárs testdiskurzusok is, amelyek hatalmi ütközőponttá és absztrakttá teszik a testet. A testet, amely egyszerre végtelenül privát, és amely mégis elkerülhetetlenül a köz része, már csak azért is, mert közös sorshoz köt mindnyájunkat – szűkebb értelemben az emberiséget, tágabb értelemben minden élő létezőt.
A támogatást a helyi olvasási lehetőségek bővítésére, így a nyilvános könyvtárak gyűjteményeinek fejlesztésére, új könyvek és könyvtári dokumentumok beszerzésére, legfeljebb 30 százalékban pedig könyvtári infrastruktúra fejlesztésére, azaz informatikai és műszaki eszközök, berendezési tárgyak megújítására lehet fordítani.
A települések olyan arányban kaptak támogatást, amennyit könyvek és egyéb dokumentumok beszerzésére fordítottak az elmúlt évben. A támogatásból idén a kulturális és innovációs miniszter döntése alapján 270 önkormányzat részesült. A döntési lista elérhető a kormany.hu oldalán.
A képen a Vas vármegyei horvátzsidányi könyvtár. Fotó: Filep István / MTI
Nyáry Krisztiánt szokták irodalomtörténésznek, kommunikációs szakembernek, írónak, könyvkiadónak titulálni, de a Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatójaként és a Magvető Café irodalmi kávéház művészeti vezetőjeként tevékenykedő szakember az utóbbi években podcastszerkesztőként is ismertté vált – Buksó című irodalmi-könyves podcastja egyszerre segíti a hallgatót a kortárs irodalmi trendekben való tájékozódásban, értékes ismeretterjesztő tartalmat kínál, és valóban az irodalom terepén maradva szólaltat meg írókat, költőket és a könyvszakma meghatározó alakjait. Ő maga is egyike a legtekintélyesebb hazai szakembereknek, aki nemcsak irodalmi vagy kiadói körökben ismert, hanem a széles olvasóközönség is figyel rá. 2012 elején barátainak kezdte publikálni a Facebookon magyar írók és művészek szerelmi életéről szóló, dokumentumok és művek alapján feltárható történeteit, amelynek hatására nagy népszerűségre tett szert – ma már több mint nyolcvannyolcezer ember követi, Kárpát-medence szerte telt házzal várják az előadásait, nyilvános beszélgetéseit.
Az olvasók számát illetően milyen a magyar könyvkiadás helyzete? Nemzetközi viszonylatban sokat vagy keveset olvasnak a magyarok?
A legutóbbi nagy olvasáskutatásból, amelyet a Tárki Társadalomkutatási Intézet végzett 2020-ban, egy félig teli vagy félig üres pohár képe rajzolódik ki: a magyar felnőttek többsége, 53 százaléka egyáltalán nem olvas könyvet, 47 százaléka viszont igen – ez nemzetközi összehasonlításban nem olyan nagyon rossz, de nem is túl jó. Viszont ha az olvasási tendenciákat hosszú időtávon nézzük, akkor azt is láthatjuk, hogy elképesztő fejlődés van, ma sokkal több ember engedheti meg magának az olvasást, mint száz évvel ezelőtt.
Budán született, arisztokrata családja a bárói rangot még Mária Teréziától kapta. Apja, báró Eötvös Ignác sárosi helytartó döntő szerepet játszott az 1831. évi kolerafelkelés leverésében. Mivel Eötvös otthon német nyelvű anyjával tanult és rosszul beszélt magyarul, apja a magyar jakobinus mozgalom egyik – 1795 után börtönbüntetésre ítélt – résztvevőjét, Pruzsinszky Józsefet választotta nevelőnek gyermeke mellé. Eötvös később nyilvános gimnáziumba járt Budán, majd 1826–1831 közt jogot hallgatott Pesten, 1833-ban tett ügyvédi vizsgát. Részt vett az 1832. évi pozsonyi országgyűlésen, ahol többek között Kölcseyvel is megismerkedett, 1834-ben Fejér megyei aljegyző, majd kancelláriai fogalmazó lett.
Kora ifjúságától kezdve sokat olvasott, elsősorban német és francia szerzőket, Goethe volt a legkedvesebb költője, a magyar szerzők közül pedig Bajza József hatott rá leginkább. Irodalmi munkássága az 1830-as évek elején kezdődött, első nyomtatásban megjelent műve a jambusokba szedett A kritikus apotheosisa volt, amelyet Kazinczy védelmében írt. Ezt követően megjelentette A házasulók című vígjátékot, majd a Bosszú című szomorújátékot – ez utóbbit a debreceni színház is műsorára tűzte. 1835-ben levelező tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia, amelynek rendes tagja 1839-ben lett.
1836–37-ben Trefort Ágostonnal beutazta Nyugat-Európát, tapasztalatai alapján írt első politikai művei a börtönviszonyok javításával és a zsidók egyenjogúsításával foglalkoztak. 1837-ben az eperjesi kerületi tábla közbírája lett, részt vett az 1838-as árvízi mentésben; a Budapesti árvízkönyv kiadását a Heckenast Kiadó kárainak pótlására indította. Ebben jelent meg egyik legismertebb műve, az A karthausi első része, maga a teljes kötet 1841-re készült el. A ma már nehezen olvasható regényt, amely külföldi útjainak és hazai törekvéseinek foglalata, a korabeli ifjúság, így Petőfi is bibliájának tekintette.
Gyermekként évekig ülünk a szüleink mögött vagy mellett az autóban, alig várva azt a pillanatot, hogy végre mi magunk is a kormány mögé ülhessünk. Milyen mértékben foglalkoztatott gyermek- és fiatalkorodban a vezetés, illetve milyen utazással, autózással kapcsolatos emlékeid vannak?
Nekünk annak idején Erdélyben nem Daciánk volt – amelyre egyébként tökéletesen ráillett az életbölcselet: „Amikor egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik” –, mint a lakosság jelentős részének, hanem a román autóipar másik csodája, egy Oltcit, amelyik az Olt folyó nevét ötvözte zavarba ejtő eredetieskedéssel a Citroën autómárka nevével. Ez egy háromajtós modell volt, akkorka – ha jól emlékszem, hatszáz köbcentis – motorral, amely kb. egy hajszárítót tudott volna magabiztosan hajtani. Kisebb dombokon egyes fokozatban ment fel, nagyobb dombokról visszagurult. Ráadásul olyan trehányul rakták össze, hogy a benzingőz egy része állandóan az utastérben terjengett.
Mivel az üléseket – érthetetlen és francia módon – meglepően kifinomult plüss borította, amely erősebb érintésre viszont könnyen szakadt, édesapámék előrelátóan preparált báránybőrrel borították be őket. Miután ezt a nap megsütötte, és a szaga összekeveredett a magát az utastérben már otthonosan érző benzingőzzel, olyan gyilkos elegy keletkezett, hogy a húgommal ketten minden utazás alkalmával ájultan hevertünk a hátsó ülésen, amely erős klausztrofóbiát is eredményezett, mert kicsi volt, szűk és kényelmetlen, és csak az első ülések előredöntését követően lehetett kikászálódni az autóból. Évekig ennyi élményem volt az autózással kapcsolatban; szerintem azon ritka gyerekek közé tartoztam, akik még a buszt is jobban kedvelték, mint a kocsit.
John Ronald Reuel Tolkien 1892. január 3-án született a dél-afrikai Bloemfonteinben, ahol édesapja bankigazgatói állást kapott. Négyéves volt, amikor apja meghalt, ezután anyjával és testvérével visszaköltöztek Angliába, Birmingham közelébe. A család 1900-ban áttért a baptista vallásról a katolikusra, ami Tolkien életének egyik meghatározó eseménye lett. Katolikus iskolába járt, s miután tizenkét évesen teljes árvaságra jutott, anyja gyóntatópapja gondoskodott a taníttatásáról. Hitbeli meggyőződése, a katolikus egyházhoz való ragaszkodása későbbi erősen meghatározta irodalmi munkáit.
Már középiskolás korában megmutatkozott kiváló nyelvérzéke, nyelvek iránti rajongása, érdekelték a középkori nyelvek – óangol és középangol, gót –, de a walesi és a finn nyelv is nagy hatást gyakorolt rá. Különösen megérintette a finn nemzeti eposz, a Kalevala nyelvezete és világa. A Kalevala ihlette 1915-ben oxfordi diákként írt első prózai művét, a Kullervo története című elbeszélést, amelyet angolul 2010-ben, magyarul 2016 decemberében adtak ki először.
Az oxfordi egyetemen 1911-től klasszika-filológiát, 1913-tól összehasonlító filológiát és angol irodalmat hallgatott. Már ezekben az években foglalkozott mesterséges nyelvek létrehozásával, később ezek alapján alkotta meg A Gyűrűk Ura quenya és a sindarin tündenyelvét. Élete során összesen tizenöt mesterséges nyelvet hozott létre, és tucatnyi valóban létező nyelven beszélt folyékonyan. 1916-ban elvette kamaszkori szerelmét, akivel négy gyermekük született. Még abban az évben az első világháború francia frontjára vezényelték, a somme-i csatában tanúja volt milliók értelmetlen halálának és szenvedésének, ez döntő hatással volt életszemléletére. Sebesülése után, betegágyán kezdte írni meséit, az általa alkotott nyelvekhez talált ki történeteket. Így született meg A Gyűrűk Ura előzményét, mitológiai hátterét alkotó A Szilmarilok, amelyet csak évekkel halála után adtak ki fia, Christopher gondozásában. Középfölde legendáriumának azóta is jelentek meg újabb darabjai, mint például 2017-ben a földi halandó Beren és a halhatatlan tündér Lúthien története, egy évvel később a Gondolin bukása.
A költőverseny zsűrijének döntése értelmében a nagydíjas Farkas Wellmann Endre mellett különdíjat vehet át Jóna Dávid Patchwork című verséért, a Térey János-díjat pedig Payer Imre Rapszódia tájakról, időkről című alkotása érdemelte ki.
A Nobel-díjas Salvatore Quasimodo 1961-es balatonfüredi tartózkodása emlékére 1992-ben indított költőverseny ezúttal is igazi irodalmi fesztivál lesz. A programsorozat Borbély Szilárd, a Nincstelenek című, számos nyelvre lefordított regény szerzője, nemzedéke egyik legnagyobb költője emlékét felelevenítő kiállítással kezdődik, Tamus István grafikái lesznek láthatók a Kisfaludy Galériában. A hagyományoknak megfelelően a Tagore sétányon Salvatore Quasimodo emlékfájánál tartanak ünnepséget, majd este hatkor az Anna Grand Hotel dísztermében adják át a költőverseny díjait. A díjazott költők ezúttal is felolvassák verseiket.
– Ebben az évben is sok vers érkezett, érdekesség, hogy a korábbiakhoz képest sokkal több női pályázó volt. Az irodalom mellett szokásunkhoz híven ezúttal is lesz zene és gasztronómia is, sőt a Petőfi 200 emlékévhez kapcsolódva Minden örömben bor címmel a Tempevölgy kiadásában egy kötet is megjelenik, amelyben 25 kortárs költő borversei olvashatók – fogalmazott Cserép László, a Quasimodo Költőverseny alapítója.
Idén először az Erste támogatásának köszönhetően a Margó x Erste #higgymagadban különdíjjal jutalmazzák majd az egyik döntős szerzőt.
Idén 34 pályázat közül választotta ki a legjobb tízet a Könyves Magazin szerkesztősége, a győztesről pedig a Fiatal Írók Szövetsége, a Szépírók Társasága és a Margó Irodalmi Fesztivál képviselőiből álló szakmai zsűri dönt a következő hetekben.
Margó-díj 2023 döntősök