Best WordPress Hosting
 

Tekercsek, kódexek, átkok – történetek a könyvek születéséről

„Mert a könyvek nem teljesen halott dolgok: megvan bennük az élet lehetősége, az, hogy éppoly aktívak legyenek, mint a lélek, melynek termékei” – írja John Milton Areopagitica című művében. A könyvnek, annak ellenére, hogy fizikai dolog, elvont tartalma van. Milton így ír róla ugyanott: „Sok ember csak terhére van a Földnek; egy jó könyv viszont egy felsőbbrendű szellemnek az életen túli élet számára bebalzsamozott és elraktározott becses életnedve” – a könyv nemcsak tartalmában elvont, de egy, könnyen lehet, hogy már rég halott ember lenyomatát is magában őrzi. Nem meglepő tehát, hogy a bakancslisták visszatérő eleme a könyvírás – valamennyire út a halhatatlanság felé.

A könyv mint vallási szimbólum

A könyv általában a bölcsesség és az isteni tudás szimbóluma, kinyilvánított vagy ki nem nyilvánított voltára a könyv becsukott, illetve kinyitott állapota utal az ábrázolásokon. Egyiptomban a Halottak könyvét a halott mellé helyezték a sírba, hogy igazolja őt a túlvilágon. A könyv eredetileg – vagyis még írástekercsként – hatalmi szimbólum volt, amit az uralkodó tartott a kezében saját törvényeinek jelképeként.

„Igenis van élvezhető, átélhető, mély szépirodalom ma” – Szöllősi Mátyással beszélgettünk

Mindhárom műnemben – líra, dráma, epika – alkotsz, és a fotóiddal is sűrűn találkozhat a közönség. Amikor az első regényedet, a Simon Pétert olvastam, az volt a benyomásom, hogy ezeket a művészeti ágakat egyszerre műveled. Hogyan döntöd el, hogy egy-egy anyagból, impulzusból mi lesz: próza, fotó vagy vers?

Ezek nem minden esetben különülnek el egymástól, és sokszor kvázi nem is én döntök, vagy nem is kell döntést hoznom, szóval az, hogy lefotózok valakit, még bőven megengedi, hogy akár írjak is róla, és fordítva. Azt hiszem, nálam a líra jelenti az alapot, és jó jel, ha ez a regényem olvasása közben föltűnik a befogadónak. Remélem, hogy a képeimben szintén van líraiság, és valahol a dokumentarista és a művészi fotó határmezsgyéjén tartózkodnak. Az, hogy milyen eszközökkel nyúlok egy témához, nyilván elsősorban magától a témától függ, de gyakran megtörténik, hogy egy adott történetet többféle műfajban is feldolgozok-megírok, és viszonylag az is gyakori, hogy egy-egy fotósorozathoz szöveg társul, szóval minden értelemben több lábon állok.

Szabad című versesköteteddel ismerkedve az a benyomásom alakult ki, hogy – mint a fülszövegben Lator László írja – a lírád sem tisztán lírai, hanem van egyfajta epikus vonása: helyzeteket ír le, történeteket vagy történettöredékeket mesél el.

Elhunyt Lator László költő, műfordító, esszéista

Lator László 1927. november 19-én született az akkori Csehszlovákia, mai Ukrajna területén található Tiszasásváron. Egészen kicsi gyerekként kezdett verselni, apjától kapta meg Négyesy László Magyar verstanát, ebből tanulta meg, milyen versformák léteznek.  Első versei a Prágai Magyar Hírlap gyerekmellékletében, majd különböző diákújságokban, később a Magyarok és a Válasz című folyóiratokban jelentek meg.

A második világháború idején, 1943-ban behívták leventének, és előbb amerikai, majd szovjet hadifogságba került, a breszt-litovszki fogolytáborba szállították. 1945-ben került vissza az akkor már a Szovjetunióhoz tartozó szülőhelyére, ahonnan szerencsésen átszökött Magyarországra, és Makóra ment a szülei után. Tanulmányait a makói gimnáziumban folytatta, ahol társaival létrehozta a József Attila Kört, és jelentős irodalmi esteket is szerveztek.

1947 és 1951 között magyar-német szakra járt a Pázmány Péter Tudományegyetemen Budapesten, ahol 21 éves koráig, „dekadens, pesszimista” versei miatti kizárásáig Eötvös-kollégista volt. 1950 és 1955 között a körmendi gimnáziumban tanított a magyaron, a németen kívül oroszt és szertornát is. Ekkoriban már fordított – többnyire más szerző, Fodor András vagy Kormos István neve alatt dolgozott. 1955-től az Európa Kiadó lektoraként először az orosz irodalommal, majd az úgynevezett latin szerkesztőség főszerkesztőjeként olasz, spanyol, francia és portugál szerzőkkel foglalkozott. A kiadóban ismerte meg későbbi feleségét, Pór Juditot, aki szintén kiváló műfordító, esszéista volt.

Magába csavarodó labirintus – Szeifert Natália Örökpanoráma című könyvéről

A kritikusok elismerő értékelése nem minden esetben találkozik az olvasói ízléssel-igényekkel, e kötet esetében azonban ez a helyzet. Számos dicsérő recenzió végigböngészése után egyet kell értenem azzal a gyakran felbukkanó véleménnyel, ami Szeifert Natália művét Gabriel García Márquez Száz év magány című Nobel-díjas regényével állítja párhuzamba.

Ezek egyike, hogy az Örökpanoráma is egy település sorsát kíséri figyelemmel az alapítástól a fejlődésen át az elsorvadásig: ez az az ív, ami a regény tágabb keretét adja. Ami Márqueznél Macondo, az Szeifert regényében a Szegély nevű, a Felvidék környékére helyezett falucska. E tipikus magyar kistelepülés és lakói küszködését, az életben maradásért folytatott küzdelmét ábrázolja a huszadik század elejétől, három nemzedéken át. A két regény kezdőmondatai is egyaránt felejthetetlenek, örökre ott maradnak az olvasó szívében, és biztosítják, hogy elköteleződjenek a művek elolvasása mellett. Nagy igazság, hogy egy-egy regény első mondatának olyan intenzitással kell megszólalnia, mint a Száz év magányénak: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe.” Az Örökpanoráma első mondata így hangzik: „Marianna Delviget, úgy tűnt, lehetetlen lesz férjhez adni.” Aztán azonban mégiscsak férjhez megy, és Buendia ezredes is megússza a főbelövést.

Mindazokkal, akik e két kezdőmondatot párba állítva úgy vélik, lám, a férfi és a női szerzők műveit a sarkosan ellentétbe állítható tematikus megközelítés különbözteti meg, kis gondolkodás után egyet kell értenem. A párhuzamot folytatva: az Örökpanoráma története is egy teljes évszázadot ölel fel, ám Szeifertnél ez az időtáv a huszadik század elejének szegényparaszti világától a jövő évtizedbe vetített disztópikus zárlatig ível. S ez nemcsak valamiféle erőltetett hajszolása a népszerű science-fiction műfajnak, hanem a már ma is tapasztalható baljós tendenciák előrevetítése.

„Éva néni, hogy tetszett arra rájönni, hogy a gyerekek csak kicsik, de nem buták?” – Janikovszky Éva húsz éve halt meg

Kucses Éva néven született Szegeden 1926. április 23-án. Gyerekkorát nagyapja könyvesboltjában töltötte, ahol gyakori vendég volt Móra Ferenc is. 1944-től a szegedi egyetemen hallgatott filozófiát, néprajzot, magyar és német irodalmat, majd 1948-tól Budapesten, az ELTE Bölcsészettudományi karán szociológiát, filozófiát és pszichológiát tanult. Első munkahelye a Vallás és Közoktatásügyi (1951-től Közoktatásügyi) Minisztérium volt, ahol a tankönyvosztályon lett főelőadó. 1953-tól a Móra Könyvkiadó szerkesztője, 1964-1987 között főszerkesztője, 1981–1982-ben a Minerva Kiadó szerkesztője is volt. 1987-ben nyugalomba vonult, de továbbra is a kiadóban dolgozott, igazgatósági tag is volt, a Móra Kiadó elnök-vezérigazgatója 2008-tól az írónő fia, Janikovszky János. A minisztériumban és a kiadónál, még a legnehezebb időszakban is mindig az emberség, a kiállás jellemezte, sok üldözött és tiltólistára került írótársának segített.

1978 és 1995 között a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa (IBBY) megbízott elnöke, a nemzetközi Andersen-bizottság tagja, az UNICEF Magyar Bizottságának elnökségi tagja, 1991-től a hátrányos helyzetű gyermekek továbbtanulását segítő Staféta Alapítvány kuratóriumának elnöke, 1996-tól az Írószövetség Gyermekirodalmi szakosztályának elnöke volt. Janikovszky Éva hosszú betegség után, 2003. július 14-én halt meg Budapesten.

Első könyve, a Csip-Csup 1957-ben jelent meg, a címlapon még Kispál Évaként szerepelt. A magyar irodalomban védjeggyé vált – férje után felvett – Janikovszky Éva néven 1960-ban, a Szalmaláng című regényt publikálta először. Azután még 32 könyvet írt, művei 35 idegen nyelven, 40 kiadásban jelentek meg. Írásait korhatár nélkül szeretik, összetéveszthetetlen, ahogy a felnőttek és gyerekek világát, vitáikat, ütközéseiket és egymásra találásukat remek humorral és mélységes emberséggel ábrázolja – saját műfajt teremtett, valamiféle gyermekmonológot. 

Ahol a múzsák laknak – 70 éves a Szigligeti Alkotóház (videó)

Milyen volt a pezsgő társasági élet Szigliget emblematikus épületének falai között? Hol és hogyan alkottak és alkotnak ma is az írók, költők, olykor képzőművészek? Milyen szerepe volt a tréfának a szigligeti mindennapokban? A kultikus alkotóház történetébe ezúttal Kelecsényi László Balázs Béla-díjas magyar író, filmtörténész enged bepillantást, aki maga is több évtizede visszatérő vendége a balatoni művészotthonnak.

A videót készítette: Talum Fruzsina, Szabó Bence, Zagyva Zoltán

Ez a bejegyzés: Ahol a múzsák laknak – 70 éves a Szigligeti Alkotóház (videó) eredetileg innen származik: kultúra.hu.

„Outsider típus vagyok” – Sándor Zoltán bánátiságról, írásról és háborúról

Hét évig a muzslyai Sziveri János Művészeti Színpad elnöke, illetve a szervezet gondozásában tizenkét évig megjelenő Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat alapító főszerkesztője volt.

„Művészfilmek, különleges zene, írás és olvasás. Ez az életem. Mindig van időm olvasni. Olyan nincs, hogy ne legyen nálam könyv. Most is van egy a táskámban” – mondja mosolyogva. Gyermekkorát és fiatalságát Muzslyán töltötte. Innen indítjuk a történetét, kíváncsi vagyok, mennyire határozta meg személyiségét, írói énjét a bánáti környezet.

Azt mondják, Bánátban jobban fúj a szél, s kicsit minden más, mint a Tisza bácskai oldalán. Így van ez?

Elhunyt Milan Kundera cseh születésű író

A 20. század egyik legjelentősebb, világszerte ismert írója cseh és francia kettős állampolgár volt, Párizsban halt meg kedden, hosszú betegség után – írta a CTK az író feleségére, Vera Kunderára hivatkozva. Milan Kundera 1929-ben a dél-morvaországi Brnóban született, és elsősorban a hatvanas években megjelent, később 44 nyelvre lefordított A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényével szerzett nemzetközi hírnevet.

Az 1967-ben megjelent Tréfa című regénye – amelyből 1968-ban film is készült – a személyi kultusz karikatúráját rajzolta meg. A csehszlovák kultúrpolitika vezetői hisztérikusan reagáltak: kizárták a pártból, egyetemi állását elvesztette, könyveit száműzték a boltok és a könyvtárak polcairól. Miután aktívan támogatta a prágai tavaszként híressé vált 1968-as reformfolyamatot, újabb konfliktusba került a korabeli csehszlovák kommunista hatalommal, és 1975-ben emigrált Franciaországba. Csehszlovák (cseh) állampolgárságától 1979-ben fosztották meg, s állampolgárságát csak 2019-ben kapta vissza.

Bár az író a rendszerváltás után is csak ritkán látogatott el szülőhazájába, és gyakorlatilag soha nem kapcsolódott be a csehországi irodalmi és kulturális életbe, művei és élete iránt tartósan nagy az érdeklődés a csehek körében. A közelmúltban megjelent új, regényes Kundera-életrajz Jan Novák publicista tollából – Kundera: Csehországi élet és kor – igazi sikerkönyv lett, napokon belül eltűnt a könyvesboltokból, és hasonlóan gyorsan elfogyott az utánnyomása is. Jan Novák bejelentette: azt tervezi, hogy megírja Kundera franciaországi éveinek a történetét is.

Kiadatlan Radnóti-fordítást adott közre Balogh Tamás az 1749-en

Huizinga késő középkori és kora újkori európai történelemről, irodalomról és művészetről írt művei az egyetemes művelődéstörténet népszerű klasszikusai. Az 1920-as évek végétől a politikai és társadalmi fejlemények hatására jelentős tudománydiplomáciai tevékenységet vállalt. Bátran kiállt a fasizmus ellen, 1942-ben a németek ezért internálótáborba zárták. Kultúrkritikai munkássága ismert volt a harmincas években Magyarországon is, 1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia is tiszteleti tagjává fogadta.

Mint Balogh Tamás a fordításhoz készült, itt olvasható bevezetőjében írja: „Huizinga Válogatott tanulmányai először 1943 decemberében jelentek meg a Pharos kiadásában (Szécsy János és Szabó-Froreich Antal bibliofil kiadója – A szerk.), »Irodalom, művészet, tudomány« alcímmel, Radnóti Miklós fordításában és Tolnai Gábor válogatásában. A Magyar Nemzet 1944 február legelején arról tudósított, hogy az első kiadás alig négy hét alatt elfogyott. Egy másik híradásból kiderül, hogy már sajtó alatt van a – valamivel drágábbra tervezett – új kiadás. A könyvet a háború után is kiadták, változatlan tartalommal, de már Huizinga: Az európai hajnal. Irodalom, művészet, tudomány címmel. A kiadó ezúttal a címlapon is fontosnak tartotta szerepeltetni, hogy a könyv »Radnóti Miklós fordítása«, a megújult fülszöveg végén pedig azt olvashatjuk: »A könyv kongeniális fordítását a mártírsorsú költő: Radnóti Miklós végezte«. Ezen a nyomon elindulva érdekes dolgokra bukkanhatunk, ha még sok is a bizonytalanság.”

Balogh Tamás érzékletes betekintést ad a fordítási munka hátterébe, a bevezető szövegből olyan érdekességek is kiderülnek, mint az, hogy „a magyar köztudatban Huizinga neve mindmáig két kétségkívül leghíresebb fordítójáéval, A középkor alkonyát átültető Szerb Antaléval és Radnótiéval fonódik össze. Szerbnek nagyon sietnie kellett a munkával, és ennek nyomait viseli az általa készített szöveg. Ennek ellenére a fordítása jó – sőt, azt mondanám, ezért, vagy ezért is jó, hiszen Szerb alkatilag sem tudott másként, mint hajszoltan dolgozni. Ha Szerbnek megtisztelő, de letudandó feladat, Radnótinak kínszenvedés és elvesztegetett idő volt Huizingát fordítani. Számára ez pénzkereset volt. 1943–44-ben sokat jelentett neki a méltányos tiszteletdíj és az emberhez méltó munka, amit a Pharos kínált.”

„A mérce nagyon magas” – Schöck Gyula könyvművész a Budai krónikáról

Hogyan lát hozzá a könyvművész egy hasonmás kiadás elkészítéséhez? Hogyan viszonyul a korábbi ilyenekhez, mit tanulhat belőlük?

Azokból semmit sem tanulhat, mert korábban annyira mások voltak a technikai feltételek. A készültükkor akár tökéletesek is lehettek, de a digitális fotózás és a mai nyomdatechnika új fejezetet nyitott e téren. Ma más a mérce: például olyan papírt szerezhet az ember, amilyen csak kell, tizedmilliméterre pontosan hozzájuthat az eredetivel megegyező vastagságúhoz. Aki hasonmás kiadást akar tervezni, annak az eredetihez kell hozzáférnie, ami nem mindig könnyű, mert ahol vannak, oda nem lehet csak úgy az utcáról beesni. Le kell fotóznia vagy fotóztatnia, ez az alap.

De milyen támpontjai vannak a munka elkezdéséhez? Milyen nemzetközi sztenderdekhez kell igazodnia? És mi fogja eligazítani az ügyben, hogy elég jól dolgozott-e? Ön mire figyel különösen, amikor egy ilyen kiadványt megvizsgál és a minőségéről ítéletet mond? Hogyan lehet a kontárságot tetten érni?

Egy szó mint száz: Weöres-versek egy szóban

Szárnysötét, Tojáséj, Liliomszörny, Remetebál, Sugárpehely, Királyország, Űrgyűjtemény, Bánatszanatórium, Tyúkszemtanú, Körülálltalak, Tettbimbó, Szakállszentpéter, Oldalszem, Világocska, Jégfény, Merj!, Fényőrlő, Bűnbimbó, Emlékezzünk!

Elöljáróban annyit meg kell jegyezni, hogy Weöres Sándor sokat kísérletezett a magyar nyelv lehetőségeivel. A Tojáséj tehát nem a vers címe, hanem maga a vers. Vélhetőleg a magyar irodalom egyik legrövidebb költeménye. Tehát a cím és a vers egy és ugyanazon kifejezés. Az egyszavasokat, különös tekintettel a Tojáséjre, a következő szempontok alapján lehet bemutatni: stilisztikai, jelentéstani és grammatikai.

Stilisztikai szempontból ezek az egyszavasok mind hapax legomenonok, azaz olyan kifejezések, amelyekre csak egyetlen példa akad valamely nyelv irodalmában. A hapax legomenon görög kifejezés, szó szerinti jelentése ’egyszer olvasott’, ’egyszer mondott’. Tágabb értelemben neologizmusnak is tekinthető ezeknek a verseknek a nagy többsége. Egy általam felvázolt neologizmusrendszerben a gyakoriságuk alapján alkalmi vagy egyszeri neologizmusoknak, a létrejöttük célja szempontjából stilisztikai neologizmusoknak tekinthetők. Azok a kifejezések sorolhatók ide, amelyek nem kerülnek be a nemzeti nyelv szókészletébe, a pillanatnyi tartalmi és stiláris szükségesség hozza létre őket. Az expresszivitás érdekében megalkotott költői, írói szóalakok; megalkotásukkor a cél az egyediség, az egyszeriség, a szuggesztív kifejezésmód, ritkán a meghökkentés. Nyilvánvaló, hogy egyéni alkotások, az őket létrehozó írón, költőn kívül más nem használja, így nagyon jellemzőek az egyéni stílusra. A kifejezendő tartalmat szemléletesebben, erőteljesebben éreztetik meg, és elmélyítik az érzelmi hatást.

Hamis papírokkal „felszerelt” vízihulla és a helyi maffia is segítette a szicíliai partraszállást

A szicíliai partraszállásról 1943 januárjában, a casablancai konferencián döntött Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és Winston Churchill brit miniszterelnök. A tanácskozáson a szovjet vezető, Joszif Sztálin az éppen zajló sztálingrádi csata miatt nem volt jelen, de üzeneteiben az 1943 tavaszára ígért, a Szovjetuniót tehermentesítő második front megnyitását sürgette. Churchill és Roosevelt azonban úgy határozott, hogy a front megnyitását tovább halasztják, a brit-amerikai erőket pedig a mediterrán hadszíntéren összpontosítják.

Az észak-afrikai német expedíciós erő, az Erwin Rommel vezette Afrika Korps 1943. tavaszi felmorzsolása után az angolszász szövetségesek következő célpontja Szicília lett. A stratégiai jelentőségű sziget elfoglalásától azt remélték, hogy ráveszi Olaszországot a háborúból való kilépésre, a németek számára állandó fenyegetést jelent majd a szövetséges partraszállás „Európa lágy altestében”, emellett lehetővé válik a szövetséges hajók számára a Földközi-tenger medencéjének szabad használata. A Husky hadművelet főparancsnoka az amerikai Dwight D. Eisenhower, első helyettese a brit Sir Harold Alexander lett, az amerikai 7. hadsereget George S. Patton, a brit 8. hadsereget az afrikai győző, Sir Bernard Montgomery vezényelte.

Az előkészületek során a csapatösszevonások mellett elterelő hadműveletekre is sor került, a leghatékonyabbnak a Vagdalthús operáció bizonyult. Az MI5 egy brit tiszti egyenruhába öltöztetett holttestet dobott a tengerbe a spanyol partok közelében, az igazolványok mellett „szupertitkos”, természetesen hamis dokumentumokkal, amelyek azt sugallták, hogy az invázióra Szardínián és Görögországban kerül sor. A hulla aktatáskáját a spanyol hatóságok eljuttatták Berlinbe, ahol az iratokat hitelesnek minősítették, ezért Hitler páncélos egységeket csoportosított át Szicíliáról Görögországba. A szigetet így az invázió pillanatában a demoralizált és leromlott felszerelésű 200 ezer olasz katona mellett csak két német páncélos hadosztály védte, mintegy 70 ezer fővel. (Az elterelő akcióról 2021-ben film is készült Colin Firth főszereplésével.)

Bibliai ételek, avagy mit ehetett Jézus az utolsó vacsorán

Biblia és étkezés? Csak látszólag távol álló fogalmak! – írja könyve előszavában. Bár a kezdetekben történeti antropológusnak készült, útja mégis a biológusi pályához vezetett, s miután harmincéves korában megtért, hamar felismerte, hogy a Biblia botanikus szemmel is tartogat érdekességeket. Számos botanikai expedíción vett részt, többek között Kínában, Tanzániában, Indiában, Mongóliában, a Szentföldön, Dél-Koreában, Örményországban, Kirgizisztánban, Tádzsikisztánban, Kazahsztánban, Üzbegisztánban és Iránban is. 2017-ben megszületett A Biblia növényei című munkája, amelyet A Biblia ételei című könyv követett.

A vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertben többféle élménysétára is jelentkezhetnek a látogatók, többek között A Biblia növényei címűre is. Mi várja az odaérkezőket?

A látogatók tizenkét állomáson keresztül járhatják végig ezt a tansétát. Vezetett sétát is kérhetnek, de egy kis füzet segítségével maguk is bejárhatják az állomásokat. Minden állomás egy fogalom köré csoportosul, a fügefáknál például a Biblia gyümölcseiről van szó, a ricinusnál a Biblia mérgező növényeiről, és a látogató szép lassan eljuthat a fügefától az orchidea- és broméliaházban növő papiruszon át a mirháig, amely a tizenkettedik állomás, és a kaktusz- és pozsgásházban található. Aki pedig végigsétál ezen, átfogó képet kap a Bibliában szereplő növényekről.

„Egyébként én is oda igyekszem” – Berta Ádám Szöszmösz, a tündéregér című könyvéről

Mese, modern mese, egyáltalán nem is mese, a kiadó szerint pszeudomese – sokan birkóznak Berta Ádám Szöszmösz, a tündéregér című könyvének műfaji meghatározásával. Egy ajánlóban azt írják róla, hogy ez Berta Ádám első gyerekkönyve. Na, ennek utánajárok: mit is tartok a kezemben?

Küllemre, formára mesekönyv, mégpedig igényes kiállítású darab a Cser Kiadó gondozásában. Borítója kemény, még gyakorlatlanabb kezecskék is könnyen lapozhatják, mert a lapok kellően vastagok. A betűtípus egyszerű, sallangmentes, a betűméret és az ahhoz arányított sorközök pedig könnyen olvashatóvá teszik a könyvet. Már a borító fehér háttere is azt sugallja, hogy valami makulátlanul tisztával fogunk találkozni, ha belevágunk a kalandba.

Agócs Írisz munkái, az illusztrációk bátrak, mégis visszafogottak. Sok gyerekkönyv harsány, csiricsáré, túlhajszolt képi világához képest milyen jólesik ez a korlátozott színhasználat! Olvasás után először az ötlik az eszembe: a látvány és a szöveg kettős játékát úgy találom inspirálónak, hogy közben azt gondolom róla, képes lehet megnyugtatni az ingerfeldolgozási érzékenységgel született olvasókat. (Bizony, kedves könyvkiadók, ideje a szuperérzékeny gyerekekre is odafigyelnetek.)

„Soha nem érdekelt, hogy dokumentáljam az életemet” – Petri György különbözése

Petri György a posztmodern irodalom egyik legnagyobb magyar költője. Így sietünk meghatározni őt – még akkor is az volt, ha tiltakozott ez ellen a behatárolás ellen. Egy költészetében és életszemléletében egyaránt modern, laza ember, feszültségmentesen innovatív.

Petri a filozófia és a politikai diskurzus lövészárkából figyelte a magyar közélet változásait, erről tanúskodik az egész életmű, amely nagyon szerteágazó. Hogy megértsük ennek a világnak a fő törvényszerűségeit, az átfogó munkák lehetnek segítségünkre. Egészen más azonban egy monográfia hangulata és más egy olyan szövegé, ami első kézből, valamiképp tőle származik.

És Petrinél igazán különleges az a hangulati szféra, ahogyan a világban – néha túlságosan is – benne van. Ha jobban meg szeretnénk ismerni ezt az egyszerre hétköznapiságon alapuló, mégis nagyon összetett gondolkodásmódot, ami verseiben is visszaképződik, hasznunkra válik elolvasni a Petri György különbözése című interjúkötetet, amely a Kertész Imre Intézet gondozásában, a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány és a Petőfi Irodalmi Múzeum közös kiadásában jelent meg.

„Lusta embernek tartom magam” – Zalán Tibor a termékeny gondolatokról és az elfáradásról

Szolnokon születtél 1954-ben, de az alföldi Abony mezővárosában gyerekeskedtél. Hogyan emlékszel vissza azokra a korai éveidre? Csavargós, kalandozós kisfiú voltál, vagy pedig otthonülő, könyveket bújó?

Boldog gyermekkorom volt, ritka tartalmasan eltelő. Kis csavargó voltam; büszkén vállalom, hogy igazi utcagyerek, aki verekszik, cukrot lop Reich néni kisboltjában, rozsdás vasaktól és törött tányéroktól vérző lábbal kecmereg ki a téglagyári tóból, az izzó téglák szomszédságába, az égetőkemencébe menekül a rá felügyelő nagymamája elől, és röhög odabentről, amiért később elveri az anyja. Nyolcévesen a búvóhelyeimen a nagyapámtól lopott dohányt szívtam cigarettapapírba tekerve, és megállás nélkül bandáztam. Kimondottan rossz és sokszor komisz gyerek voltam. Apám ingázó kubikos volt, akit csak hétvégeken láttunk Pali bátyámmal, anyám hajnaltól késő éjjelig elszedő a téglagyári futószalag mellett – kemény munka, mert férfiak számára is iszonyatosan nehéz három-hat nyers téglát egyszerre lekapkodni egy teljes műszakon keresztül –, így nem volt idejük velem foglalkozni. Arra azonban volt gondjuk, hogy zenét tanuljak (művész- és jazzdobiskolát is elvégeztem gyermekként!). És bár szegények voltunk, mindig megkaptam a kívánt könyveimet karácsonyra és a születésnapjaimra. Különféle sorozatokkal ekkor alapozta meg édesanyám a későbbi könyvtáramat. Akár a kis Rimbaud, olyan lehettem: csavargóként pengettem a cipőzsinóromat, és közben rakódott az agyamba mindaz, ami miatt most válaszokat próbálok megfogalmazni neked. Élmény és művelődés. Már gyerekként mindkettő fontosságára ráéreztem, és azóta is szimbiózisban tartom magamban őket.

Gimnazistakorodban szerelmes versekkel indítottad a költői pályád. Hogyan értékeled ma ezeket a korai műveidet? Sikerült meghódítanod velük a lányok szívét?

Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem?

Platón Lakomájában néhányan másnaposan arról vitatkoznak, hogy mi is a szerelem, miben rejlik Erósz lényege. A vitát természetesen Szókratész nyeri, azonban az egyik legkedvesebb történetet Arisztophanész meséli el – szónokolja, ha úgy tetszik. E szerint az ember korábban androgün volt, „hímnő”, „férfinak és nőnek összetétele” három nemmel: férfi, női és a kettő elegye jelent meg benne. Az ember gömb alakú volt, és kétszer annyi tagja volt, mint rendesen. Ereje hatalmas volt, az istenekre is kezet emelt. Zeusz jött elő a mentőötlettel: „Nohát, egyenként kettényesem őket, és így gyöngébbek lesznek, s ugyanakkor nagyobb számuk révén még hasznosabbak. És majd, fölegyenesedve, két lábon járnak. Ha aztán ismét betyárkodni méltóztatnak, és megint nem nyughatnak, akkor újra kettészelem őket, aztán egy lábon szökdécselhetnek.” Azóta az ember mindenáron az „egy felét” keresi, és vele akar – testi és lelki értelemben – egyesülni.

Az ókori görögöknél ennél romantikusabb történeteket is találunk. Az egyik leghíresebb Alküoné és Kéüx története. Rajongva szerették egymást, kapcsolatukat sokan bálványozták, ők pedig istenekhez méltóan kezdtek viselkedni, Zeusznak és Hérának szólítva egymást. Ovidius Átváltozások című művében állít emléket a szerelmeseknek: Kéüx Delphoiba indul, ám az istenek haragja lesújt rá – nagy viharba kerül, a hajó elsüllyed, Kéüx pedig meghal. Héra egy álomban meséli el Alküonénak a történteket, a nő pedig bánatában a tengerbe fojtja magát. Zeusz végül megkegyelmezett a párnak, jégmadárrá változtatta őket (a fajta görög neve alküonesz), hogy újra együtt lehessenek. A szelek istene, Aiolosz minden télen hét napra megállítja a szélfúvást, hogy a pár zavartalanul élhessen.

A cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/3. számában jelent meg. A magazin korábbi lapszámairól, előfizetési lehetőségéről itt lehet tájékozódni.

A stílus varázslója – Guy de Maupassant fordulatos élete

A Dieppe közelében fekvő Chateau de Miromesnilben született 1850. augusztus 5-én. Apja nagyvilági ember, anyja bátor, független szellemű nő volt, aki fiát az élet szépségére és csodálatára nevelte. Maupassant-t az yvetot-i papi líceumból kicsapták, így a szabadabb szellemű roueni kollégiumban tanult tovább. Párizsban jogot hallgatott, közben részt vett az 1870-es, katasztrofális francia vereséggel zárult francia-porosz háborúban. Dolgozott a Tengerészeti, majd a Közoktatásügyi Minisztériumban, szabadidejének java részét a Szajnán töltötte úszással és csónakázással, barátok és gyakran prostituáltak társaságában.

A kezdő Maupassant-t Gustave Flaubert vette pártfogásába, aki fiatalon reménytelen szerelmet táplált Maupassant anyja iránt. Flaubert olyan jeles íróknak mutatta be a fiatalembert, mint Zola, Turgenyev és Henry James, de kíméletlenül kritizálta is műveit, és csak egy-egy cikk megjelenését „engedte” számára, akkor is álnéven. A fordulópont 1880 áprilisában következett be, amikor – Zola szerkesztésében – megjelent a Médani esték című kötet, hat fiatal író egy-egy novellájával a francia-porosz háborúról. Maupassant írása, A Gömböc messze kiemelkedett a többi közül, és még a szigorú Flaubert is mesterműnek nevezte. A Gömböc sikere után Maupassant otthagyta a minisztériumot, bezárkózott szobájába, és teljesen az írásnak szentelte magát, a Gil Blas, a Figaro és a Le Gaulois című újságban temérdek karcolata és cikke jelent meg.

1880 és 1890 között mintegy háromszáz novellát, hat regényt, három útikönyvet és egy verseskötetet adott ki. Ekkor jelent meg A Tellier-ház, a Fifi kisasszony, A szalonka meséi, a Holdvilág, A Rondoli lányok, az Horla, A rózsalegény és A haszontalan szépség című novelláskötete, az Egy asszony élete, A szépfiú, a Péter és János, a Mont Oriol és az Erős, mint a halál című regénye.

„Nem nehéz, nem szürke” – Zemlényi Attila költő a közös miskolci sorsról

Ön gimnáziumigazgatóként benne áll az itteni valóságban, Kabai Lóránttal közösen írt díjnyertes művével, a Vasgyári eklógákkal egyaránt tekinthető a Miskolc-mítosz hívének és táplálójának, a Műút korábbi főszerkesztőjeként pedig egy nagy miskolci sikertörténet részese. E minőségeiben egész biztosan egyedi képe van Miskolcról: egy olyan városról, amelyet nagyon lehet szeretni és félteni, és amiben nagyon lehet hinni. Magam is nagy Miskolc-fan vagyok, egy időben le is akartam itt telepedni, ezért érteni vélem a vonzalmát és a ragaszkodását, de ahhoz képest, amit ön lát és átlát, az én ismereteim felületesek, és ami nagyobb különbség: én mégiscsak vendég, „turista” vagyok a városban, aki a lényeget talán soha nem értheti meg – de az ön segítségével egy-két részlet biztosan világosabbá válhat. Ezért egyfajta körkép felrajzolására kérem.

Ha valaki vonattal érkezik Miskolcra, az Avas lakótelep szürke tömbjét pillantja meg az ablakból először, a pályaudvari aluljáró környéke pedig szegényes, és „elhagyom a várost” hangulatot áraszt. Ha egy marslakó nézne felülről Miskolcra, nagyon elcsodálkozna azon, hogy a város közepén van egy körülbelül százhúsz hektáros, fallal körülvett romos terület: egy hatalmas sebhely, amely nagyon nehezen gyógyul be. A GYÁR, csupa nagybetűvel. Valamikor húszezren dolgoztak ott, és százezren kötődtek hozzá. Ipari múlt, P. Mobil, Pataki Attila, „nehéz, szürke nappalok”, a rosszul játszó, mégis imádott Diósgyőr, a „Sorsod Borsod”-életérzés – ezekre mi itt az otthonosság érzetével gondolunk. Ha itt élsz, a sorsszerűségből valóság válik.

Csórók vagyunk, és a szegénység összekovácsoló erő.

Franz Kafka, a kettős életű író

Jómódú és népes, német nyelvű prágai zsidó kereskedőcsalád szülötte volt. Életére és irodalmi munkásságára is rányomta bélyegét az anyagi sikereken és társadalmi pozíción kívül semmit nem tisztelő, zsarnok apa általa mitikussá növelt alakja, aki érzékeny lelkű fiába beleoltotta a tehetetlenség érzését. Pedig Kafka mindent megtett az elismerésért: kiváló eredménnyel végezte iskoláit, majd a jogi egyetemet. Itt ismerkedett meg Max Broddal, aki legjobb barátja, Kafka halála után pedig műveinek gondozója, kiadója és egyik leghatásosabb életrajzírója lett.

Az egyetem után egy biztosítótársaságnál kapott állást, de a hosszú munkaidő nem tette lehetővé, hogy az írás szenvedélyének hódolhasson, ezért 1908-ban a félig állami cseh munkás-balesetbiztosítási intézetnél helyezkedett el. Lelkiismeretes és megbízható hivatalnok volt, munkája közben jól megismerte a bürokrácia útvesztőit, abszurditásait, ekkor szerzett tapasztalatai, élményei későbbi munkásságára is hatottak.

Kafka kettős életet élt: nappal dolgozott, éjjel gyötrő fantazmagóriáit és szorongásait vetette papírra.