Best WordPress Hosting
 

Tessék kalandozni!

Azt hittem, hogy hagyományos sajtótájékoztatóra megyek, de aztán kiderült, hogy újságírót rajtam kívül nem hívtak, és hamar észrevettem, hogy a résztvevők közül többen is élőben tudósítanak a követőiknek már azelőtt, hogy a szervezők bármit is mondtak, sőt hogy az esemény elkezdődött volna. A szépen illusztrált, legfőképpen olvasástervezésre, elolvasni vágyott és már olvasott könyvek címének, valamint legjobb mondatainak feljegyzésére, heti tervek készítésére szánt és elolvasásra érdemes műveket ajánló kiadvány tele van írók-költők olvasásra vonatkozó gondolataival, „könyvmolytesztet” is elvégezhetünk a segítségével, és az olvasás tízparancsolatát is tartalmazza. Ennek egyik-másik pontja meglepően hasznosnak tűnik. Ilyen például a harmadik, hogy igyekezzünk mindennap megtalálni azt a húsz percet, amit olvasásra tudunk szánni (például ébredés után, utazás közben, ebédszünetben vagy elalvás előtt), vagy hogy jegyezzük fel az olvasottakra vonatkozó legfontosabb gondolatainkat. Az ex libris és főleg az állatos-faleveles-pillangós matricák aztán világossá teszik, hogy ennek a naplónak-naptárnak főképp a gyerekek és a tinik a célcsoportja. A cél pedig az, hogy a legfogékonyabb korban életmóddá váljon az olvasás.

Sokunkat kísérnek el egy életen át a gyermek- és ifjúkori olvasmányélmények, ezért ez a törekvés jó emberismeretre utal. Gyermeki énemet szólította meg a vetélkedő is, olyan kérdésekkel, hogy mi volt Dorothy kutyájának a neve az Oz, a nagy varázslóban, hogy ki volt Tom Sawyer barátja, vagy hogy melyik könyv első mondata a következő: „Uram, a késemért jöttem.” Átfutott rajtam az a gondolat, hogy a titok közelében járhatunk, amikor a gyermeki tisztaságot és a gazdag fantáziát összekapcsoljuk az olvasás, a könyvek univerzumával. Talán még az is megkockáztatható, hogy akiből olvasó ember válik, az soha nem öregszik meg igazán.

Kovács Krisztián író és Bánffy Dávid a Sorköz műsorvezetője a beszélgetésen. Fotó: Libri Bookline

Nagy karácsonyi gyerekkönyvajánló

Az egész családnak

Puhapehely

A Puhapehely antológia tizenhárom különleges téli mesét tartalmaz tizenhárom szerzőtől, Hanga Réka lenyűgöző illusztrációival díszítve. Ezek a mesék elsősorban a téli hangulatot idézik meg, de egész évben gyönyörködtethetik az olvasókat. A változatos történetek és képek együtt tökéletes olvasmányt biztosítanak minden korosztály számára.

Többször volt rendőri felügyelet alatt a Kossuth-díjas író

Orosházán született 1912. február 10-én Dumitrás József néven. Szegényparaszti családból származott, apja béres, anyja cseléd volt. Kiskunfélegyházán végezte el az Állami Tanítóképzőt, nevét ekkor változtatta Darvas Józsefre. Állást azonban nem kapott, ezért Budapestre költözött, ahol volt könyvügynök, lapkihordó, kovácssegéd. Az illegális Kommunista Párt tagjaként több ízben is összeütközésbe került a hatóságokkal, hosszabb ideig rendőri felügyelet alatt állt.

Írói pályáját versekkel kezdte, 1934-ben két regénye is megjelent (Fekete kenyér, Vízkereszttől Szilveszterig), a Nyugat mindkettőről elismerő kritikát közölt. Munkásságára, szemléletére Ady, Móricz, Szabó Dezső és a marxizmus elmélete hatott, kritikusai szerint prózájában a móriczi hagyományok folytatója volt. A harmincas években került kapcsolatba a népi írók mozgalmával, amelynek balszárnyához tartozott. Írt a Kelet Népe és a Válasz című folyóiratba, tagja volt a Márciusi Frontnak.

Országjáró körútjairól riportokban, szociográfiai írásokban számolt be. Megírta szülőföldje történetét A legnagyobb magyar falu címmel, paraszti gyökereiről a lírai hangú Egy parasztcsalád történetében számolt be. Történelmi regényeiben (A törökverő, Harangos kút) is elsősorban népi hősöket szerepeltet. Önéletrajzi ihletésű regénye, az Elindult szeptemberben írói ars poeticája a mélyszegénységből kiemelkedő értelmiségi útját példázza.

Gátakon áthömpölygő életfolyam

Ada mesél. Ada huszonéves nő, aki három éve Londonban él, de a nyárra visszatér a szülővárosába, Katalóniába. Tekintetét a korábban maga mögött hagyott világra fordítja: a nagy holdat, a hullócsillagokat, a traktorokat és a barackot, a körülötte nyüzsgő állatokat szemléli. Azt a világot, amely sokkal gazdagabb a nyugatinál, de tele van erőszakkal és halállal. Megosztja a történeteit, a szépeket és a tragikusakat egyaránt. A család elásott titkait: szülei válását, egy könnyed románc emlékeit, a múlt darabkáit hosszú láncba fűzi, hogy aztán összeálljon valami, ami messze van a linearitástól, de közel ahhoz a gazdagsághoz, amelyet a nyugati ember már nem igazán ismer. A szöveg rövid fejezetekre tagolódik, és minden jelenet önállóan is megáll a lábán, a végén pedig olyan egésszé állnak össze, amelyben már nem igazán lehet szétszálazni a különféle gondolati dimenziókat.​

Solà prózájának fotnos motívuma a véletlenszerűség és az ösztön, történetei csak lazán kapcsolódnak egymáshoz. Éppen úgy, ahogy az emlékezetünkben követik egymást a múltunk történései. Kiírja magából, ami épp jön, és ezek az emlékmorzsák, bár látszólag kontextus nélkül folynak egymásba, végül gazdag öszesség lesz belőlük. A történetek több pillanatot rögzítenek, láttatnak egyszerre, és végül olyan narratíva áll össze belőlük, amelyben a tér- és időhálózatok szövevénye már sokkal inkább csak átérezhető, mint elmondható. Ada hangja egyszerre szelíd, töprengő és bölcs: a 21. századi vidéki élet lassúságáről elmélkedik, és a történetmesélés hatalmával élve rögzíteni próbálja az elveszített, paradicsominak érzett világ buja gazdagságát. A regényt a történetmesélés belső kényszere, a megosztani vágyás hozza létre. Solà láthatóvá tenné a láthatatlant, megmutatná az ismeretlent.

A Gátak történetekkel gazdagon átszőtt hellyel ismerteti meg az olvasót. Olyan világgal, ami hol megpihenteti, hol pedig elborzasztja a lelkünket. Olyan univerzumba, amihez csak úgy tudunk közel kerülni, ha lebontjuk a bennünk levő gátakat, ha képesek vagyunk megnyitni az elménket. Az ábrázolt világ csaknem hozzáférhetetlen, megismerhetetlen a számunkra, a szöveg mégis vágyat ébreszt, hogy belépjünk ebbe a valóságba, ami önmagunk megismeréséhez is közelebb visz. Azzal, hogy ráébreszt: a magunk igazsága nem az egyetlen igazság. A könyvet olvasva azonban végig az volt az érzésem, hogy a szerző szándéka nem elsősorban ez, hanem maga a mesélés. Solà élvez minden egyes leírt mondatot,  a könyvet a szöveg megszületésének gyönyöre hatja át.

Pénteki kultúrrandi Ryan Lane zenész-szoftverfejlesztő-műfordítóval

Arizonai kisvárosból, Prescottból származol. Milyen volt ott felnőni?

Objektíven nézve békés, szeretettel teli és sok szempontból szép. De belül állandó küzdelemként éltem meg. Konzervatív helyről van szó, és fájt, hogy minden olyan gondolatot, álmodozást és cselekvést erősen visszafogtak, ami eltért az átlagtól. Nem voltam forradalmártípus, de a jó szándékú felvetéseim is folyamatosan ellenállásba ütköztek, és sokáig azt hittem, egyszerűen ilyen az élet: unalmasan és biztonságosan középszerű, kellemetlen, megérthetetlen, nem igazán a magamfajta embereknek való. 

Gyerekkori jóbarátok, angyali tanárok és meghatározó élmények juttattak el a gimnáziumig, ahol végre olyan, hozzám hasonló kamaszokkal találkoztam, akikkel együtt szenvedtük át magunkat a nehézségeken. Egymást segítve megtanultuk, hogyan kell gondolkodni, szeretni, fejlődni, alkotni, és úgy részt venni a világban, hogy jobbá tegyük, amit tudunk, és közben az élet iránti szeretetünk is megmaradjon. Utána Phoenixben, Arizona sivatagi fővárosában kezdtem egyetemre járni, ahol minden, Prescottban megszerzett kincset és tapasztalatot igyekeztem kamatoztatni.

Gutenberg a lövészárok mögött

A mindenkori katona számára fontos az általános és szakmai műveltség, amelynek egyik információhordozója több száz esztendeje a könyv. Ezért nem meglepő, hogy már az 1900-as évek elején több katonai könyvtár volt, melyekben a történelmi, hadtörténeti tárgyú vagy a nyelvtanulásra fókuszáló kiadványok mellett szépirodalmi művek is voltak.

Az első világháború során a frontvonalban szolgáló alakulatok katonái általában rövid, de intenzív időt töltöttek az első vonalban: egy naptól két hétig terjedő időszak volt az általános, mielőtt az alegységeket visszavonták a pihentető táborokba vagy tartalékba. Így a frontvonalon kívül volt lehetőségük írni és olvasni is. A háború kezdetén pedig fellendült az olvasási kedv. Még 1914-ben, a kezdeti lelkesedéskor indították el a Könyvet a harctérre! kezdeményezést, amelynek során nemcsak a sebesült katonák, hanem a harctéren küzdő csapatok olvasmányairól is gondoskodtak. Emellett elindították a Könyvet a sebesülteknek! mozgalmat is.

1917 végéig összesen 2.797.000 kötet és füzet került az olvasó katonák kezébe.

Útbaigazító Szenthatározó

A magyar tájban mindig is különös szerepet töltöttek be a szentek, hiszen ahogy az évszázadok alatt folyamatosan formálódott a Kárpát-medence tájművelése, változatos tájain úgy jelentek meg a szenteket ábrázoló műalkotások. Hazánk területén jelenleg csaknem ezer, szentekkel kapcsolatos szobor található, amelyek bepillantást nyújtanak az adott táj és a tájat formáló emberek életébe.

Az utak mentén vagy a településen belül elhelyezett építmények, leginkább templomok, kápolnák és rendházak vonzásában, valamint a településszövetekben önállóan térszervező elemekként megjelenő szentábrázolások igazodási pontok is. Segítettek a mindennapi tájékozódásban még akkor is, amikor már a hótól borított tájban már nem láthatóak az utak, ösvények. Ugyanakkor utat mutatnak transzcendentális síkon is. „Fókuszpontok, amelyek felé tarthatunk, a horizonton vertikális irányt mutatva. A Fent és Lent, az Ég és Föld összekötőjeként, e kapcsolat metszőpontját kijelölve a földi térben” – fogalmaznak a könyv alkotói.

Dr. Herczeg Ágnes, Sárospataki Máté és Benkő Anna tájépítészek nem csak annak bemutatására vállalkoztak, hogyan válnak a szentek az egyes tájak, tájelemek, tájhasználati módok, illetve az ahhoz kapcsolódó foglalkozások meghatározó védőivé, de kísérletet tesznek az adott tájban élők életfelfogásának, a közösség hierarchikus rendjének feltérképezésére is. A könyv egyebek mellett választ ad arra, miként mesél egy adott táj múltjáról Szent Donát vagy Szent Orbán, ki volt a pásztorélet védőszentje vagy mit keresnek polgári házak oromfalán a szentek és kik azok.  A szerzők ugyanakkor nagy gondot fordítottak a magyar szentek bemutatására, ugyanis az Árpád-ház szentjei különleges helyet foglalnak el eben az örökségben.

Éhínségről és ínségételekről

Az éhínség, a nélkülözés, a koldulás már a Bibliában is hangsúlyosan megjelenik. A mózesi törvények gondoskodtak a kiszolgáltatottakról, előírták ugyanis, hogy a gabonatábla szélén hagyott termésért nem szabad visszamenni, hogy a szegények és rászorulók is szedegethessenek belőle maguknak. Ez vonatkozott a szüretre is: az olajfákon és szőlőtőkén maradt szemeket is a nélkülözőknek szánták.

Voltak azonban olyan idők, amikor a társadalom egészét éhezés sújtotta. Fráter Erzsébet A Biblia ételei című könyvében külön fejezetet szentel ennek a témának, amely közel hatvan helyen jelenik meg a Szentírásban. A legtöbb gondot abban az időben a tavaszi és őszi esők elmaradása, valamint a sáskajárás okozta. Gabona és kenyér hiányában az emberek, az aszály miatt pedig az állatok is éheztek, ami legtöbbször népvándorlást indított el. Éhínség miatt vándorolt el Egyiptomba az ősatyák közül elsőként Ábrahám, és szintén az élelemhiány indította útra Ruth apósát Betlehemből Moáb földjére.

A nélkülözéshez kapcsolódik az egyik legismertebb ószövetségi történet, amelyben József, a rabszolgaként Egyiptomba került zsidó fiú megfejtette a fáraó álmát, mely szerint hét évig tartó éhínség sújtja majd a birodalmat. Mint a történelem során oly sokszor, a természeti katasztrófák és háborúk okozta éhínség arra ösztönözte az embereket, hogy a tartalékolás mellett olyan étkeket is megkóstoljanak, amiket addig nem, így számos ínségétel jelent meg a különböző korokban. Ilyennek számított az árpa is, amit addig főként abrakként használtak, mert a belőle készült lepény túl keménynek és rágósnak bizonyult. A nehéz időkben azonban, amikor az emberek nem jutottak búzához, kénytelenek voltak felhasználni az árpát is, amely nagyszerűen csillapította az éhséget. Éhezéskor az addig szintén takarmányként használt szentjánoskenyér hüvelytermése is népszerűvé vált, amelyet pirítva és kásaként is fogyasztottak, valamint azok a gyümölcsök, vadon élő növények levelei, gyökere és termése, mint a vadfüge, a csalán, a paréj vagy a katáng stb., amiket addig nem tartottak sokra.

Depressziós alkat és kísérletező tehetség – Eugene O’Neill, az amerikai dráma megújítója

Színész apja Amerika több városában és társulatában próbált szerencsét. Útjaira felesége is elkísérte, három fiuk három különböző városban született, Eugene egy New York-i hotelszobában látta meg a napvilágot 1888. október 16-án. A házaspár másodszülött fia kétéves korában meghalt, az asszony ettől kezdve morfiumfüggő lett, a szertől csak halála előtt néhány évvel sikerült megszabadulnia. Eugene gyerekkorát beárnyékolta anyja betegsége; hétéves korától egy bentlakásos katolikus iskolába küldték. Jóllehet kitűnő tanuló volt, folyamatosan lázadt a szigorú szabályok ellen, elszigeteltségében csak az olvasásban talált örömet.

1906-ban beiratkozott a Princeton Egyetemre, de magaviselete miatt egy év után eltanácsolták az intézményből. Ezt követően különböző munkákat vállalt, volt aranyásó, (aranyat ugyan nem talált, de maláriás lett), matróz, újságíró egy kisvárosi lapnál, egy utazó színház segédrendezője, rövid ideig színész is, de – ahogy egy önvallomásában írta – vagy gyorsan kirúgták, vagy ő volt az, aki sietve továbbállt.

Kezdődő tuberkulózisa miatt 1912-ben fél évre szanatóriumba vonult. A kezelés ideje alatt sokat olvasott, főleg Ibsen, Wedekind és Strindberg műveit, ekkor kezdett írni is. 1914-ben beiratkozott a Harvard Egyetemre, ahol a híres George Pierce Baker drámaíró-szemináriumait látogatta, de egy év után újfent megszakította tanulmányait. Massachusettsben csatlakozott a fiatal írók és festők, valamint lelkes amatőrök Provincetown Players elnevezésű kísérleti színházi csapatához, amelynek egyfelvonásos darabokat kezdett írni. Hamarosan ő lett a társulat házi szerzője. A csapat 1916 és 1923 között New Yorkban működött, és O’Neill nevét hamar megismerte a közönség. Első egész estés drámáját, a Beyond the Horizon (Túl a horizonton) című színművet 1920-ban mutatták be a Broadwayn, és rögtön el is nyerte a Pulitzer-díjat, amelyet a szerző később még három alkalommal kapott meg.

Az ír Paul Lynch kapta a Booker-díjat

A Dublinban élő Lynch ötödik regénye a nyugati demokráciákban tapasztalható nyugtalanságot tükrözi, és az olyan katasztrófákkal szembeni közönyt mutatja be, mint a szíriai összeomlás. Esi Edugyan, a Booker-díjról döntő zsűri elnökének értékelése szerint Lynch regénye kizökkenti az olvasót az önelégültségből, miközben az érzelmekre ható történetben egy nő küzdelme bontakozik ki, aki a családját próbálja megvédeni a diktatúrába tartó Írországban.

A 46 éves Lynch, aki korábban az ír Sunday Tribune vezető filmkritikusa volt, a Booker-díj honlapján közölt nyilatkozatában úgy fogalmazott: azt akarta elérni, hogy amikor az olvasók végül leteszik a könyvet, ne csak értsék, hanem át is érezzék a totalitarizmusba süllyedő ország problémáját.

A díjat a londoni Old Billingsgate-ben megrendezett ceremónián adták át, ahol az író elmondta, hogy az elismeréssel járó 50 ezer fontos (22 millió forintos) pénzjutalmat részben lakáskölcsöne törlesztésére fordítja – számolt be róla a BBC News.

Egy igazán jelentős olvasó

A legnagyobb szerkesztők egyike volt, kedves, figyelmes, de szakmai kérdésekben tántoríthatatlan. Ez a belső morális tartás végigkísérte az életét a Mozgó Világtól a Magyar Rádión át a Palatinus Kiadóig. Most kivételesen nem mások története, hanem az övé állt a középpontban. A Mindig volt egy szigetem című, most megjelent könyve személyes emlékezés és egyben kortörténet, az irodalmi élet elmúlt ötven évének egy szelete, amelyet Darvasi Ferenc szerkesztő-kritikusnak mesélt el. Bár még közösen tervezték a könyvbemutatót, Reményi József Tamás váratlan halála miatt már nem lehetett ott, így az este az Írók Boltjában az emlékezésről szólt.

Darvasi Ferenc hangsúlyozta: a beszélgetés eredetileg nem könyvnek indult. – Nehezen állt rá. Aztán elmentem hozzá Szentendrére. Délelőtt leültünk, és estig etettük a diktafont. Elkezdtük érezni, hogy ez nagyobb, komolyabb, így merült fel a könyv ötlete. Közben ráébredtem, hogy nagyon keveset tudok erről az emberről.

Reményi József Tamás azt szerette volna, hogy a könyv címe A boldog szerkesztő legyen, de erről – a Cser Kiadóval közösen – lebeszélték. „A legjobban azt szeretem, amikor magamra maradok egy kézirattal. Amikor teljesen elmerülhetek benne, és nem kell semmi másra figyelni, csak a szövegre” – fogalmaz a kötetben. És lényegében erről szólt az élete. Bérczes László író, dramaturg, rendező arról mesélt, hogy bár csak másfél év korkülönbség volt köztük, mentoraként, példaképeként tekintett Reményire. – A Bartók Béla úti tévelygésem van előttem, amikor 1980-ban felvonatoztam Szolnokról, táskámban a Lucifer, küzdj! gondosan gépelt példányával. Egy 29 éves vidéki fiatalember belép a Mozgó Világ ajtaján, Reményi József Tamás fogadja kedvesen, hellyel kínálja, persze nem ülök le, szelíden segít, törődik velem. Ez az első élményem róla. Bérczes még megjegyzi, hogy aztán az írás némi vihart kavart, nem is publikálhatott egy darabig, mégis büszkeséggel töltötte el, hogy megjelenhetett a Mozgó Világban. A kettejük közötti szellemi rokonságról is beszél: a szellemi kiegyezéssel ő maga is próbálkozott, sikertelenül. A jelenlegi Magyarországon erre nincs mód. – Jóska azt mondja: rövid távon pesszimista vagyok, aztán a kiegészítő fejezetben azt mondja: hosszú távon pesszimista vagyok. Erre Németh Gábor író megjegyzi: ez igaz, de aktuálisan sosem volt pesszimista, inkább mindig derűs. – Nagyszerű humora volt – mondja Bérczes – és mély empátiája. Amikor a kötetben az édesanyjáról beszél, akkor az ő alakja sejlik fel. Hozzá mindig lehetett tanácsért, iránymutatásért fordulni. – Én kit fogok most már megkérdezni? Kit fogunk megkérdezni? – zárta Bérczes László.

Fojtogató. Frusztráló. Flegma.

Ilyen nyomasztó lehet Jászberényi Sándornak lenni? – ez a kérdés motoszkált bennem, miközben legújabb könyvét, a Mindenki másképp gyászolt olvastam. Legutóbbi vele kapcsolatos „élményem”, a Varjúkirály miatt már előre felvérteztem a lelkem, hogy nem fogok könnyedén túllendülni mondandóján, de még így is mellbevágott a karcsú kötet. Talán mert ennek központi témája, az ukrajnai háború sokkal aktuálisabbnak és közelebbinek tűnik, mint bármilyen más, hasonló világpolitikai történés.

Pedig már én is, mint oly sokan, kissé belefáradtam a háborús hírekbe. A pszichológusok szerint ez teljesen természetes jelenség: szenvtelenséggel, sőt, bizonyos fokú közönnyel védekezik a psziché a szörnyűségek ellen. Csakúgy, mint Maros Dániel, a szerző alteregója – aki maga is gyakran fordul meg háborús konfliktusok helyszínén –,  haditudósító fotósként szinte már flegma módon tekint az emberi szenvedésre és halálra. Holott ő nem a kanapéja kényelméből, hanem valóban testközelből tapasztalja meg a háború minden mocskát.

Hogy mégsem törlődnek belőle nyom nélkül a frusztráló emlékek, azt masszív PTSD-je (a posttraumatic stress disorder, azaz a poszttraumás stressz szindróma rövidítése, amit általában valamilyen traumatikus történés vált ki – a szerk.) bizonyítja, ami miatt szanatóriumba vonul. A könyv innen indít, mozaikszerű történetvezetésén keresztül azonban nemcsak a főszereplő megpróbáltatásaiba kapunk bepillantást, hanem a hozzá szorosabban, lazábban vagy éppen sehogy nem kapcsolódó személyek testi-lelki küzdelmeibe is.

Irodalom a könyvek lapjain túl

Oravecz Imre a hazai kortárs irodalom egyik legkiemelkedőbb képviselője. 1972-ben megjelent, Héj című első kötetétől kezdve Tandori Dezső, Orbán Ottó és Petri György mellett a nagy lírai megújulás részese volt. Az idén nyolcvanéves író november 28-án életművének legfontosabb állomásait veszi sorra kollégájával, Szilasi Lászlóval. Az est során Molnár Piroska, Fekete Ernő és Kaszás Gergő színművészek tolmácsolásában hangzanak el Oravecz-részletek, amelyek Balog József zongoraművész játékával egészülnek ki.

A tavalyi év egyik legnagyobb szépirodalmi szenzációja kétségkívül Visky András költő, író, dramaturg nevéhez fűződik. Kitelepítés című remekművében gyerekszemmel ismerjük meg egy szovjet mintára létrehozott román munkatábor hétköznapjait. Regényével nem csupán saját pályája eddigi legkiemelkedőbb alkotását, hanem a kortárs magyar irodalom időtálló, maradandó művét hozta létre. A decemberi Literárium-esten az idén Margó-díjjal jutalmazott szerző azon történeteit ismerhetjük meg, melyek a könyvbe nem kerültek bele – az elhangzottak Hegedűs D. Géza színművész és Darvas Kristóf zongoraművész közreműködésének köszönhetően új megközelítést is kapnak. 

2024 első Literárium Extrájában a kortárs magyar kultúra egyik legtermékenyebb alkotópárosa, Grecsó Krisztián és Hrutka Róbert mutatja be vadonatúj műsorát. Az Időkirakó továbbra is koncert és felolvasószínház keveréke, zenekari versmontázsokkal, az új Grecsó-prózák és a hangszeres zene találkozásával.

„Mondottam, lábnyom, mértéked legyen nulla”

Ünnepélyes keretek között megnyílt Az álom vége? Klímaváltozás Az ember tragédiájában és ma című kiállítás csütörtökön este a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM). Demeter Szilárd, a PIM főigazgatója megnyitó beszédében a klímaváltozás kapcsán hangsúlyozta: „Küzdenünk kell, hogy bízva bízhassunk. Helyettünk ezt nem fogja megoldani senki.” Dr. Pálvölgyi Tamás, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója, egyetemi docens pedig a bizalomra helyezte a hangsúlyt. „Ha nem bízunk egymásban és az intézményeinkben, akkor tényleg el vagyunk veszve.”

A Petőfi Irodalmi Múzeumban sokszor volt már olyan kiállítás, amely Madách Imre életét és munkásságát mutatja be, de még soha olyan, amely az eszkimó szín apokaliptikus világát idézi, ezzel is jelezve azt, hogy az embernek egyre nagyobb felelőssége van a saját környezetének védelmében. A kiállítás a klímaváltozás felgyorsulása miatt igencsak aktuális. A tárlatból megtudhatjuk azt is, hogy George Byron, Charles Fourier vagy éppen Jókai Mór is foglalkozott a jövőbeli klímaváltozással. A jövő század regényének zárófejezetében Jókai Mór például arról ír, milyen következményekkel jár az éghajlat drasztikus megváltozása.

Dr. Pálvölgyi Tamás megnyitó beszédében a bizalomra helyezte a hangsúlyt. Szólt arról is, hogy Madách a Tragédiában a nap kihűlését látta a legnagyobb veszélynek, így Pálvölgyi szerint nehéz konkrét párhuzamot vonni korunk problémája és az író víziója között. Vagyis Madách még addig nem ment el, hogy az ember pusztítja el a Földet, de ettől függetlenül jóslatát jól tesszük, ha nem hagyjuk figyelmen kívül.

Madách: Az álom vége?

Épp itt volt az ideje, hogy Petőfi mellett a másik kétszáz évesünk előtt is tisztelegjünk a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Annál is inkább, mert Madách Tragédiája az esztétikai értékei mellett látnoki mű. Éppen száz esztendeje, 1923-ban írja Babits Mihály a Tragédia előszavában azt, amit a kiállításban is idézünk: „Olvasd újra művét, s úgy fog hatni reád, mint valami véres aktualitás, korod és életed legégetőbb problémáival találkozol.” Az idei évben jómagam is sokszor utaltam rá, hogy úgy érzem, mintha a falanszter-színben élnénk (egy kis római színnel keverve). A kurátor kollégák viszont az eszkimó-színt választották keretül arra, hogy a most már egyre akutabb problémaként érzékelődő klímaváltozásról elgondolkodjunk.

Nézzük a tényeket: esik az eső, süt a nap. Ez természetes. Ami manapság nem tűnik annyira természetesnek, hogy ha esik, akkor egyszerre sokat esik, ha süt a nap, akkor nagyon süt. Öreg gazdák morzsolgatják a búzaszemeket, fejüket ingatják. Amikor azt mondják, hogy ilyent még az öregapám sem látott, akkor azt mondják, hogy valami megváltozott, és nem jó irányba.

Valamit tennünk kell, mondják, mondjuk.

Egy szó, mint száz – Bodabácsi, fűzkacsa, gatyelinkabogár

Régen, amikor a kenyeret készítették, a nyers tésztából szakítottak le egy darabot, lepényszerűen ellapítva a kemencébe rakták, félig elősütötték, és ami a kamrában található volt (tejföl, sajt, szalonna, hagyma stb.) rárakták, majd együtt készre sütötték. Szegényebb helyeken csak egyszerűen megszórták köménymaggal, kisütötték, majd még melegen fokhagymás zsírral vagy vajjal megkenték. Ezzel elégítették ki a mindig éhes gyereksereget, hisz sokkal előbb kész volt, mint a kenyér. A pompos szó szláv eredetű, a töki jelző pedig Tök település melléknévképzővel: egy ott élő, pompossütéssel fogalkozó család helyeztette szabadalmi oltalom alá a nevet.

A magyar nyelvjárások némiképpen hangtani rendszerükben és főképpen szókincsükben különböznek egymástól, illetve a köznyelvtől, ahogy a fenti példa is bizonyítja. A 19. század végétől az emberek életkörülményeinek megváltozása (pl. az utazás könnyebbé válása, a közoktatás fejlődése) és a tömegkommunikáció terjedése miatt a nyelvjárások egyre inkább visszaszorultak. De nem tűntek el, és úgy vélem, nem is fognak. Ugyanakkor nagyon fontos tudatosítani, hogy a nyelvjárások anyanyelvünket gazdagabbá, színesebbé teszik, és hozzátartoznak Magyarország kulturális sokszínűségéhez. A helyi nyelvjárások ápolása, a kisközösségek hagyományainak megismerése közösségteremtő erejű. 

A tájszavakhoz való viszonyulásunk esetében azért kell a toleranciát erősíteni, mert a nyelvjárásban beszélő embert gyakran megmosolyogják. Az ötven pluszos korosztály képviselői közül bizonyára sokan emlékeznek arra a régi reklámra, amelyben egy futballista így szólalt meg: „És az orrodat is tisztíccsa”. Joggal háborodtak fel a sportolók, hiszen ezzel úgy „kerültek képbe”, mintha műveletlenek volnának. Ugyanis a kabarészerzők, újabban pedig a stand up comedysek hangtanilag kutyult paródiáikkal akarva-akaratlanul a nyelvjárási beszédet a vidéki bunkó sztereotip figurájához kapcsolják. Emiatt a primitívség idéződik föl hallgatóságban, ha később a köznyelv hangtanától erősebben eltérő nyelvjárási beszédet hall. S hiába érvelnek azzal a kabarészerzők, hogy éppen a nyelvjárásban beszélő vidéki emberek nevetnek legnagyobbat ezen a beszédmódon és szereplőn – olcsó és rossz vicc. Az egyetemi hallgatóknak nem győzöm hangsúlyozni, hogy a nagymamát nem „báncsuk”, nem „nyelvműveljük”. Az ő nyelvjárási beszédük a suksüköléssel és a nákolással együtt kifogástalan a saját kommunikációs színterükön: a szomszéddal, a rokonsággal, a boltossal, az orvossal, a patikussal való beszélgetés, magánmegnyilatkozás során. Ha a nagymama olyan pozíciót, állást kívánna betölteni, amelyben elvárják az emberek a köznyelvi beszédformát, bizony el kellene sajátítania a regiszterváltást: a nyelvjárási beszédről a köznyelvire történő átállást. Ez fordítva is megtörténik: például a már említett egyetemi hallgatók hétvégente hazautazva átváltanak otthoni, hazai, saját nyelvjárási beszédmódjukra. Ez a nyelvi otthonosság érzetét biztosítja. 

Imádkozó kódok

Bűn-e, ha az ember kiborgént halhatatlanná válik?

Fontosabb kérdés szerintem, hogy ebben az esetben ember-e az ember. A könyvemben olyan állapotról írok, amelyben az emberi énkép és tudat megszűnik, vagyis azzal, hogy az alany kiborg lesz, elveszíti a természetes lényét is.

A regény címe azt sejteti, hogy vallási témákkal találja magát szemben az olvasó a könyvedben.

A tanár, akitől kikövetelik a gyerekek a házit

Több mint harminc éve foglalkozik tankönyvírással. Miért választotta, és hogyan kezdte ezt a munkát?

Valójában nem én választottam a tankönyvírást, a tankönyvírás választott engem. Nem sokkal a rendszerváltás után, az 1990-ben alapított Apáczai Kiadó ügyvezetője, Esztergályos Jenő felkereste akkori munkahelyem, a Debreceni Tanítóképző Főiskola gyakorlóiskolájának vezetőit. Olyan pedagógusokat keresett, akik szívesen részt vennének alsó tagozatosoknak szóló helyesírási gyakorlófüzetek megírásában. Kiss Margit Sára kolléganőmmel vállalkoztunk arra, hogy másodikosoknak elkészítünk egy ilyen taneszközt, amely hatalmas sikert aratott.

Néhány év múlva – éppen Kata lányom születésekor – újra megjelent az életemben Esztergályos Jenő. Ekkor az 5. évfolyamos Nyelvtan és helyesírás munkatankönyv megírására kért fel. Azonnal igent mondtam, hiszen életem nagy álmát valósíthattam meg. Egyrészt szerintem a nyelvtantanításhoz a legjobb taneszköz a munkatankönyv, másrészt tanítóként és magyartanárként segíthettem az alsó és felső tagozat közötti átmenet megkönnyítésében. A mai napig vallom, hogy az ötödikesek még alsósként viselkednek és tanulnak az 5. évfolyamon. Nagy biztonságot jelent számukra, növeli az önbizalmukat, ha az új tankönyvükben eleinte az alsó tagozatban megszokott módszerekkel – például a játékosítás –, feladattípusokkal és utasításokkal találkoznak. Ez a munkatankönyv volt az első lépés azon az úton, amely oda vezetett, hogy a kiadó egyik legsikeresebb tankönyvírója lettem.

Király László: Nem vagyok csillagjós, de a reményről nem mondok le

Az erdélyi Maros megyében található Sóvárad községben született. Apja tanító volt, akit az akkori szokások szerint éveken át egyik faluból a másikba helyeztek, így Király László Nyárádgálfalván és Csikfalván töltötte gyermekéveit, itt is kezdte iskoláit, a könyvek, az írás, a tanulás szeretete itt vált alapélményévé. Tízéves kora óta ír, Arany, Petőfi, Ady voltak első „mesterei”.

Egyetemi tanulmányait Kolozsváron folytatta orosz–magyar szakon, 1966-ban diplomázott. Egyetemi évei alatt is folyamatosan írt, tagja volt a Gaál Gábor Irodalmi Körnek. 1963-ban jelent meg első verse nyomtatásban az Utunk című lapban. A diploma megszerzése után egy rövid ideig Felsőbányán tanított orosz nyelvet, közben a Korunkhoz járt szerkesztést tanulni. A katonai szolgálat letelte után 1968-ban Szilágyi István, az Utunk akkori főszerkesztő-helyettese hívta a laphoz dolgozni, a Korunknak 1989-es megszűntéig szerkesztője is volt. A lap utódja a Helikon folyóirat lett, ahol Király 1990 januárjától szerkesztőségi titkár, majd főszerkesztő-helyettes volt.

Első verseskötete 1967-ben jelent meg Vadásztánc címmel, több költeménye is szerepelt az ugyanebben az évben megjelenő Vitorla-ének című antológiában, amelyben huszonnyolc akkor induló fiatal költő műve kapott helyet. Az irodalomtörténészek ettől a kötettől számítják a második Forrás-nemzedék jelentkezését.

Szeretettréning, mesebeli segítő állatokkal

A Borka és a varázsállatok című új kötetben a gyerekeket ezúttal nem a szülők, nagyszülők meséi segítik eligazodni a gyerekszoba és az iskola zegzugos útvesztőiben, hanem varázsállatok, amelyektől segítő varázsigéket, varázsversikéket és varázstippeket kapnak a hét minden napjára. A könyvnek jól felépített rendszere van, egységes piktogramok és helyes állatkák vezetnek minket egy jobb világba, ahol nincs irigység, félelem, csak odafigyelés és szeretet. Lehet, hogy van valami a mese és a valóság határán, ahol valóban működnek a varázslatok? Igen, ha olyan varázsszavakat próbálunk működésbe hozni, mint az empátia, a figyelem, az önzetlenség vagy éppen a szeretet. Az interaktív elemekkel teli foglalkoztatókönyv elejére a gyerekek beírhatják a nevüket, beragaszthatják a fotójukat, vagy éppen lerajzolhatják magukat. A hét napjain különböző terápiás állatok kísérik végig őket, míg el nem jutnak vasárnapig, amikor kicsit megpihennek, és még az is lehet, hogy addigra jobb világot teremtettek maguk körül.

Hétfőn Tutyi, a varázskutyi látja el életvezetési tanácsokkal az olvasót:  Kínáld meg a barátodat a csokidból, add kölcsön a játékodat, de adhatsz még: Mosolyt, ölelést, valamilyen segítséget. Majd jöhet a varázsige: Hidd el, nem jó irigynek lenni / Irigy kutyával nem játszik senki / A varázsszó: adni jó.

Az önzetlenség és jószívűség címerállatának, Tutyinak a bőrén visszaköszön a Borka varázsruháján fellelhető népi motívum, de a többi kísérő állat testén is fellelhető a mintázat. A jó tanácsokat azonnal átültethetjük a gyakorlatba is, hiszen a napok varázstippekkel zárulnak. Például Tutyi azt tanácsolja, hogy kínáljunk meg másokat a csokinkból, vagy adjuk kölcsön a játékainkat, azaz gyakoroljuk az önzetlenséget.